Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Husvét szigetek..

2013.05.30

Többen megállapították, hogy a Húsvét-szigeti leletek sokban hasonlítanak Dél-Amerika ősi kultúráinak emlékeihez.

 Azt már zoológusok bebizonyították - részint a rovarfajok, részint a csigafélék tanulmányozása alapján -, hogy az emberiség történetének kezdete óta a szigetvilág tagjai nem függhettek össze sem egymással, sem a környező kontinensekkel. Polinézia bennszülött népessége, a tengeren túlról származott e szigetekre, úszó járművek segítségével. Az óceániai népek alaposabb vizsgálatából az is kitűnik, hogy a szigetekre való bevándorlásuk nem évezredekkel ezelőtt történt. Mert bár a polinéziaiak Európa területénél négyszer nagyobb tengerrészen és igen szétszóródottan élnek, mégsem fejlődtek ki az egyes szigeteken különböző nyelvek. Az északon fekvő Hawaii-szigetek csoportját több ezer tengeri mérföld választja el a délen fekvő Új-Zealandtól, a nyugati Samoát pedig a legkeletibb Húsvét-szigettől, e szétszórt szigetek lakossága mindmáig ugyanazt a közös nyelvet beszéli, amelyet polinéziai nyelvnek nevezünk!

Írásuk nem volt a szigetvilág lakóinak, csak Húsvét-sziget bennszülöttei őriztek meg néhány fatáblát, amelyen hieroglifákra emlékeztető jelek vannak. Ezeket azonban maguk a bennszülöttek sem értik már. Voltak viszont iskoláik, amelyek legfőbb feladata a költői formába foglalt történeti hagyományok oktatása volt, mert a régi polinéziaiaknál is egymásba olvadt a történelem és a vallás. A bennszülöttek vallásos tiszteletben részesítették őseiket, valamint az elhunyt fejedelmeket is egészen Tiki idejéig visszamenőleg; magát Tikit pedig istenként tisztelték és a Nap fiának tartották.

Szinte egyetlen sziget sincs Polinéziában, amelyen egy magát csak valamire is tartó bennszülött ne tudta volna felsorolni a sziget fejedelmeinek nevét, vissza egészen a legelső honfoglalókig.

 Emlékezetük támogatására gyakran zsinórra kötött bonyolult csomórendszereket használtak, akárcsak a perui inkák. A kutatók igen sok ilyen genealógiai jellegű hagyományt gyűjtöttek össze a különböző szigetekről, és megállapították, hogy ezek meglepő egyezéseket mutatnak a felsorolt nemzedékek számában és a bennük foglalt nevekben. Így aztán számításaik szerint (átlagosan huszonöt évet véve egy-egy nemzedéknek) az óceániai szigetvilágon az i.sz. 500 körülire tehető az első benépesülés. Egy újabb műveltséghullám, új fejedelmi törzsfákkal azt mutatja, hogy 1100 táján egy második bevándorlás érte ugyanezeket a szigeteket. Honnan érkeztek ezek a későbbi bevándorlók?

 A nép, amelyik ebben az aránylag késői korban alapított itt új hazát, tiszta kőkori kultúrával rendelkezett. Ez a tengerésznép jellegzetes formájú kőbaltákat és más kőeszközöket hozott magával, amelyek használatát elterjesztette az egész szigetvilágban.

Vegyük számításba azt is, hogy a polinéziaiaknak kelet felől az indián kultúrák a legközelebbi szomszédaik. Nyugat felé csupán Melanézia és Ausztrália sötétbőrű, embertanilag a négerséggel rokon primitív bennszülöttei laktak. Ezenkívül szomszédosak még Indonézia és Ázsia partvidékei, az itt élő népek azonban már régen, talán a legkorábban hagyták maguk mögött a kőkori műveltséget.

A legközelebb eső parton, egyenesen kelet felé, ahol mai Peru területén valamikor réges-rég, élt itt egy ismeretlen nép, mígnem hirtelen olyan nyomtalanul letűnt a történelem színpadáról, hogy hírmondója sem maradt. De az emlékét mégis fenntartották azok az óriási kőből faragott emberábrázolások, amilyenek az óceániai Pitcairn-szigeten, a Marquises-csoporton meg a Húsvét-szigeten láthatók, továbbá a lépcsőzetes gúlaépítmények, amelyek a Tahitin és Samoa-szigeteken levőkre emlékeztetnek. Mert ez a titokzatos nép elefántnál súlyosabb kőtömböket tudott kivágni a hegyek oldalából és mérföldekre is elszállította őket, óriási falakat, kapukat és teraszokat építsen belőlük ugyanolyanokat, - mint az óceániai szigetek kőemlékei. Mikor az első spanyolok Peru területére léptek, ez a hegyvidék az inkák birodalmához tartozott. Az inkák úgy emlegették ezeket az eltűnt építőművészeket, mint bölcs és békeszerető tanítómestereket, akik az idők kezdetén északról származtak ide. Nem hasonlítottak a többi indián népre, mert fehér bőrük és hosszú szakálluk volt. Végül aztán ez a fehér, szakállas nép elhagyta Perut, éppen olyan hirtelenül és titokzatosan, mint ahogy annakidején odajöttek. Merre menekülhettek?

Amikor az első európaiak a Csendes-óceán keleti szigeteire eljutottak, legjobban azon álmélkodtak el, hogy sok bennszülöttnek világos a bőre és szakálla van. Egyik-másik szigeten némely család különösen feltűnt fehér bőrével, vörösesszőke vagy éppen szőke hajával, kékesszürke szemével és szemita jellegű, hosszú, kissé hajlott orrával - holott az eredeti polinéziaiaknak aranybarnás bőrük, hollófekete hajuk és laposabb, tömpe orruk van. A vörös hajúak urukehunak nevezték magukat, és azt állították, hogy egyenes leszármazottai e sziget első fejedelmeinek kik egykor Tangaroa, Kané és Tiki néven uralkodtak.

A titokzatos fehér ősökről szóló szájhagyomány egész Polinéziában ismeretes. Mikor Roggeveen 1722-ben fölfedezte a Húsvét-szigetet, csodálkozva jegyezte fel naplójába, hogy a parton "fehér embereket" látott. A sziget népe, pedig itt is őrizte az emlékét olyan ősöknek, akiknek épp ilyen fehér volt a bőre, és ők is felsorolták családfájukat egészen Tiki és Hotu Matua idejéig, mikor azok idevitorláztak a tengeren át "egy napkeleti, hegyes-völgyes országból, melyet a Nap tüze perzselt el".

Perui kutatásaim során, mind kulturális, mind mitológiai és nyelvészeti téren meglepő nyomokra bukkantam. Ezek arra ösztönöztek, hogy egyre mélyebbre hatolva, egyre nagyobb figyelemmel folytassam tanulmányaimat az irányban, hogy megállapíthassam a polinéziai Tiki isten eredetét. És amiben reménykedtem, azt meg is találtam. Virakocsa Napkirályról, a perui legendás fehér nép legfelsőbb uráról szóló inka legendák olvasása közben bukkantam rá.

"...Virakocsa inka (kecsua) név, tehát nem lehet nagyon régi. Virakocsának - a Napistennek - eredeti és a régi Peruban általánosan használt neve Kon-Tiki vagy Illa-Tiki volt, aminek Nap-Tiki, illetve Tűz-Tiki a jelentése. Kon-Tiki az inkák legendás "fehér embereinek" legfőbb papja és napkirálya volt. Ezek a "fehér emberek" építették a Titicaca-tó partján a ma már romokban heverő hatalmas épületeket. A legenda elmondja azt is, hogy e titokzatos szakállas fehér embereket egy Cari nevű és a Coquimbo-völgy tájékáról jövő indián főnök támadta meg hadával. A Titicaca-tó egyik szigetén vívott ütközet során az ellenség rettenetes mészárlást vitt véghez a fehérek között, de Tiki legszorosabb hívei elmenekültek, s később sikerült a tengerpartra jutniuk és elvitorlázniuk az óceánon napnyugat felé, ahol azután nyomuk veszett..."

Nem volt többé kétséges, hogy Nap-Tiki, a fehér isten-király, akit az inkák szerint őseik űztek ki Peruból az óceán vizére, azonos Tikivei, a fehér főistennel, a "Nap Fiá"-val, akit az óceáni szigetvilág keleti részének bennszülöttei fajtájuk ősatyjának tartanak. A perui Nap-Tiki életének részleteit, sőt még a Titicaca-tó környékének régi helyneveit is sikerült kimutatni az óceáni szigetek bennszülötteinek körében élő történeti mondákban.

Hasonló elterjedést mutatnak a polinéziai szigetek kultúrái. A Peruhoz legközelebb fekvő Húsvét-szigeten találhatók a magaskultúra legrégibb nyomai, bár e jelentéktelen földdarabka száraz, terméketlen és a Csendes-óceán minden szigete közül a legtávolabb esik Ázsiától.

A Húsvét-szigeten még hatalmasabb, kőből faragott emberfejek virrasztanak, tán szintén a századok titkain tűnődve - szakállas kőfejek, a fehér emberre emlékeztető arcvonásokkal.

Akkor is ugyanígy álltak ott, mikor - a bennszülöttek szájhagyományai szerint - a mai szigetlakók ősei nagy sajkáikkal váratlanul megjelentek a parton, és az ott talált régi lakosság minden férfitagját megölték. Ezek az őslakosságnál kezdetlegesebb műveltségű jövevények a nyugatabbra fekvő szigetekről érkeztek, viszont az előttük itt élt emberek, a Húsvét-sziget igazi felfedezői, a hagyomány szerint messziről, a kelő nap irányából származtak ide. Kelet felé, pedig nincs más föld, csak Dél-Amerika. Ott állnak az egyetlen kőszálból kifaragott, három-négyemeletes ház magasságával vetekedő óriási kőalakok.

A Húsvét-sziget egy régen kialudt vulkán csúcsa. A régi magaskultúra népe által készített kövezett utak vezetnek a partszegély világosan felismerhető kikötőihez, amelyek alapján megállapítható, hogy a tenger szintje abban az időben ugyanolyan magas volt, mint ma. Az ék alakú sziget keleti szögletében van az egyik kialudt kráter. Itt voltak az egykori szobrászok bámulatra méltó kőbányái és faragóműhelyei. Ma is úgy hever benne szanaszéjjel minden, mint sok száz évvel ezelőtt, amikor sietve otthagyták a szobrászok, hogy a sziget keleti partjaira rohanjanak, ahol a hagyomány szerint rettenetes csata dúlt az őslakók és a váratlanul partra szállt ellenség között. Az újonnan érkezett polinéziaiak, a mai lakosság ősei, ekkor hódították meg a szigetet, miután a régebbi népesség minden felnőtt tagját lemészárolták, a holttesteket pedig egy gödörbe hányták, és elégették.

Mivel ilyen hirtelen szakították félbe a munkát, a kráterben világos keresztmetszetét látjuk az átlagos, mindennapi munkának. A szobrászok tűzkő-keménységű kőbaltái ott hevernek a munkahelyeken, bizonyságot téve arról, hogy az igen magas kultúrális szinten álló ősi nép éppolyan kevéssé ismerte a vasat, mint Kon-Tiki szobrászai az őshazában, Peruban. Az Andok fennsíkjain hasonló óriásszobrok őrzik emléküket. Mindkét területen ott találjuk a kőbányát, melyből a legendák szakállas fehér emberei tízméteres, sőt még ennél is nagyobb tömböket hasítottak ki.

Minden szobrot külön, egyetlen kőtömbből faragtak.  Sok félig kész nagy szobor ma is ott fekszik még, ahol a művész dolgozni kezdett rajta: a Húsvét-sziget kráterfalának egy-egy mélyedésében. A legnagyobb - huszonkét méter magasságú - szobor már majdnem egészen készen volt, amikor a szobrászoknak menekülniük kellett. Ha befejezték és felállították volna, a kőkolosszus feje egy nyolcemeletes ház tetejével lett volna egyvonalban. A műhelyfülkék elárulják, hogy egy-egy figurán egyszerre csak pár ember dolgozhatott. A Húsvét-sziget e hátukon fekvő, karjukat meghajlított helyzetben tartó, kezüket hasukon nyugtató kőkolosszusai teljesen hasonlók a Dél-Amerikában találtakhoz. A Húsvét-szigeti szobrokon a legapróbb részletmunkát is a kráter kőbányájában végezték el, csak azután hozták ki őket a műhelyből, s szállították a sziget különböző részein elszórt rendeltetési helyükre. A munka utolsó szakaszában a szobor már csak hátul, egy kis csap által függött össze a szálban álló kőzettel, végül ezt is elvágták, miközben az óriást kősziklákkal támasztották meg.

A szobrokat elkészítésükkel és szállításukkal egyidőben már várta a magas talapzat és készen feküdt a vörös tufából faragott óriási fejfedő is, amely a szobor fejére került. Vajon miért volt arra szükség, hogy a kráterbeli kőfaragóhelytől négymérföldnyi távolságban fekvő másik kőbányát keressék fel azért a sajátságos vörös kőanyagért, amelyet a szobrok fejére helyeztek? A vörös fejdísz volt mind Polinéziában, mind Peruban a magas rangú férfiak fontos megkülönböztető jelvénye. Az európai fölfedezések korában Polinézia minden szigetén akadtak elszórtan olyan bennszülöttek, olykor egész bennszülött családok, akiknek vöröses haja és fehér bőre volt; a szigetlakók maguk úgy nyilatkoztak, hogy ezek a társaik a szigetek legrégibb, fehérbőrű népességének leszármazottai. Némelyik szigeten - vallásos ünnepek alkalmával - a résztvevők arcukat fehérre, hajukat meg vörösre festették, hogy legrégibb őseikre hasonlítsanak. A Húsvét-szigeten az évről évre megismétlődő vallási szertartások legfőbb személyisége tőből lenyíratta haját, hogy fejét vörösre mázolhassa. Ugyanitt az óriás figurák fején levő vörös kőfejfedő az itt szokásos hajviselet jellegzetes mintájára van faragva: tetején kisebb gömb van, mint ahogy a férfiak is kerek kontyba csavarták hajukat a fejük búbján. Azért viselnek különös gonddal választott faragott vörös kopárokat, mert maguknak a szobrászoknak is vörös hajuk volt. A szobrok állán szakállt jelző vésett barázdák láthatók, mert a szobrász is szakállas volt. Arcukon felismerhető a fehér emberre jellemző egyenes és keskeny orr, az élesen metszett keskeny száj.

A polinéziaiak a keletről érkezett fehér ősnépet "hosszúfülűek" néven emlegették, mert fülcimpájukat mesterségesen, súlyokkal olyan hosszúra nyújtották, hogy vállukig ért. Ezt a titokzatos "hosszúfülű" népet irtotta ki a későbbi hódító: a "rövidfülű". És a Húsvét-sziget kőfiguráinak kivétel nélkül hosszú, vállig érő fülcimpája van, mintha a szobrokat készítő művésznek is ilyen lett volna a füle.

 A Húsvét-szigeti kőszobrok egész ruházata egyetlen deréköv; ugyanez a szimbolikus öv ruházza Kon-Tiki romokban álló régi városának megmaradt szobrait is, a Titicaca-tó mellett. Ez az öv ugyanis a Napisten legendás jelvénye és a szivárványt jelképezi. A polinéziai Mangareva szigetén ma is él egy olyan monda, amely szerint a Napisten egyszer levetette magáról a szivárványt, amelyet varázserejű öv gyanánt viselt és lebocsátotta az égboltról Mangarevának, hogy népesítse be a szigetet fehérbőrű gyermekeivel. Mindezeken a szigeteken hajdan a Napot tekintették a legrégibb, eredeti ősnek - akárcsak Peruban.

És ha a véső a monolit kőbe nagy fejet és rövid lábszárakat faragott, s az emberalakot rendszerint hasra szorított kézzel ábrázolta, ezt azért tette, mert a monumentális szobrászatnak ezt a hagyományos stílusát alakította ki Dél-Amerikában

A Húsvét-szigetnek a polinéziai nyelvben három neve is van. Egyik neve, Te-Pito-te Henua annyit jelent, mint a "Szigetek köldöke”, a bennszülöttek szerint ez a legrégibb elnevezés. A sziget keleti felén, ahol a hagyomány szerint a "hosszúfülűek" először léptek partra, az egykori ősi kikötőhely közelében egy gondosan megmunkált kőgömb van, amelyet "aranyköldök"-nek neveznek. A bennszülöttek ezt úgy tekintik, mint magának a szigetnek a köldökét.

A második név Rapa Nui, azaz Nagy Rapa. Van tudniillik egy távolabb fekvő és hasonló nagyságú Rapa Iti, vagyis Kis Rapa is; ez messze nyugatra esik a Húsvét-szigettől. Közös szokása ugyanis minden népnek, hogy első hazáját a "Nagy" jelzővel illeti, a legközelebbi pedig az "Új" vagy "Kis" melléknevet kapja, még akkor is, ha esetleg ugyanakkora területű.

 A sziget harmadik neve Mata-Kite-Rani, ami annyit jelent, mint Szem, mely az égre tekint.

Az ég szónak azonban a polinéziaiak nyelvén kettős értelme van. Nemcsak az égboltot jelenti, de az ősök hazáját, a Napisten megszentelt földjét, Tiki elhagyott, hegyvidéki királyságát is. Rájuk jellemzően tehát az óceán sok ezer szigete közül éppen a legkeletebbre esőt nevezték el „Égre néző Szem”-nek.

A Marquises-szigeteken is hallhatunk mondákat arról, hogy miként történt e kolosszusok szállítása. Mivel pedig Tongatabu-szigetén is hasonló hagyományok élnek az ottani híres, három hatalmas kőtömbből összeállított kőkapu oszlopainak szállításáról, feltehető, hogy ugyanaz a nép a Húsvét-szigeten is ugyanazt az ősi módszert alkalmazta.

A kis Húsvét-sziget akkoriban gazdag földnek számított: partjain sok halat fogtak, és a szigetnek úgyszólván egész területét elborították a Peruból származó édesburgonya-ültetvények. A hozzáértők ezért úgy vélik, hogy a szigeten - virágzásának korában - hét-nyolcezren is megélhettek.

Akkor most nézzünk egy másik „mesét” amit az inka legendák mondanak el nekünk egy fehér bőrű emberről: Virakocsáról. Virakocsa inka (kecsua) név, tehát nem lehet nagyon régi. Virakocsának - a Napistennek - eredeti és a régi Peruban általánosan használt neve Kon-Tiki vagy Illa-Tiki volt, aminek Nap-Tiki, illetve Tűz-Tiki a jelentése. Kon-Tiki az inkák legendás "fehér embereinek" legfőbb papja és napkirálya volt. Ezek a "fehér emberek" építették a Titicaca-tó partján a ma már romokban heverő hatalmas épületeket. A legenda elmeséli nekünk azt is, hogy e titokzatos szakállas fehér embereket egy Cari nevű és a Coquimbo-völgy tájékáról jövő indián főnök támadta meg hadával. A Titicaca-tó egyik szigetén vívott ütközet során, az ellenség rettenetes mészárlást vitt véghez a fehérek között. Tiki legszorosabb hívei elmenekültek, s később sikerült a tengerpartra jutniuk és elvitorlázniuk az óceánon napnyugat felé, ahol azután nyomuk veszett..." A perui inka legendák szerint Kon- Tiki, a napkirály, hosszú szakállú, fehér népen uralkodott, amelyet az inkák "nagyfülűnek" neveztek, mert súlyokkal mesterségesen megnyújtott fülcimpájuk a vállukig ért. Az inkák azt is hangsúlyozzák, hogy az Andokban található óriási kőszobrokat Kon-Tiki "nagyfülű" népe emelte, mielőtt az inkák a Titicaca-tó egyik szigetén vívott csata során részben kiirtották, részben menekülésre kényszerítették őket.

Érdekes tény az is, hogy az indián magas kultúrák mind ott keletkeztek, ahol az Atlanti-óceán tengeráramlásai érintik Amerikát: Közép és- Dél-Amerika sivatagos és őserdei tájain, nem pedig a mérsékelt övezetben, ahol a fejlődésre sokkal kedvezőbbek a körülmények.

Peru partján, ahol az Andok hegylánca a legmeredekebben lejt a tenger felé, ma is áll még a sivatagban egy ősrégi csillagvizsgáló romja. Az a titokzatos nép építette ezt is, amelyik szoboróriásokat faragott, piramisokat emelt, édesburgonyát és tökfélét termesztett és az újévet a Fiastyúk csillagképének feltűnése napján ünnepelte.

Lehetséges, hogy Nap-Tiki, a fehér isten-király, akit az inkák szerint őseik űztek ki Peruból az óceán vizére, azonos Tikivei, a fehér főistennel, a "Nap Fiá"-val, akit az óceáni szigetvilág keleti részének bennszülöttei fajtájuk ősatyjának tartanak. A perui Nap-Tiki életének részleteit, sőt még a Titicaca-tó környékének régi helyneveit is sikerült kimutatni az óceáni szigetek bennszülötteinek körében élő történeti mondákban.

Egész Polinéziában megvannak azonban azok a jelek is, amelyek azt mutatják, hogy Kon-Tiki békés természetű népe nem sokáig tudta egyedül birtokolni a szigeteket. I.sz. 1100 körül feltűnik egy  második kőkori kultúrájú nép.

Sokszor nagyobb hasonlóságot fedezünk fel a dél-amerikai és bizonyos polinéziai kőszobrok között, mint a különböző polinéziai szigetek egymással összehasonlított efféle monolitjai között. A Marquises-szigeteken és Tahitin e nagy szobrokat általában "Tiki"-nek nevezik, és azokat az ősöket ábrázolják, akik a szigetek történetében nevet szereztek maguknak, haláluk után pedig, isteni rangra emelkedtek.

A régi polinéziaiak kitűnő tengerészek és nagyszerű csillagászok voltak. Nevet adtak az olyan elvont fogalmaknak is, mint az egyenlítő vagy az északi-déli forró övezetek. A polinéziaiak öt bolygót ismertek. Ezeket "vándorcsillagoknak" nevezték és határozottan megkülönböztették az állócsillagoktól, melyek közül mintegy kétszáznak nevet is adtak. Tudták, hogy melyik csillag melyik sziget fölött éri el legnagyobb magasságát és nem egy szigetet éppen a fölötte delelő csillagról neveztek el.

Mikor a polinéziaiak meghódították birodalmukat, tehát az Amerikával szomszédos egész tengert, több nemzedéken át összeköttetést tartottak fenn a különböző szigetek között. A szájhagyomány szerint Tahiti fejedelmei meglátogatták a hawaiibeliek fejedelmét, holott Hawaii több mint kétezer tengeri mérfölddel északabbra és több fokkal nyugatabbra is esik Tahitinál. A nap és a csillagok után igazodó kormányosok először egyenest észak felé vezették járművüket, míg az egyenesen a fejük felett álló csillagok nem jelezték nekik, hogy elérték Hawaii földrajzi szélességét. Ekkor derékszögben irányt változtattak, és addig vitorláztak egyenesen nyugat felé, míg annyira meg nem közelítették a szigetcsoportot, hogy már a madarak röpte és a felhők járása alapján tájékozódhattak.

Polinéziában a naptári év olyan tökéletes volt, hogy meghatározott napon kezdődött: azon a napon, mikor a látóhatár fölött megjelent a Fiastyúk csillagképe.”

Hát bárkik is emelték a Húsvét-szigeti szobrokat, azok mindenképpen az emberi faj örökös vándorlásának bizonyítékai!