Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ez az időszámítási alap igen sok érdekes kérdést vet fel. Bár olmec-okról nem tudunk annyit, hogy bizonyítassuk honnan indultak el, segítség a tanítványaikon – a majákon keresztül – azért érkezik.

Az indiai földrészen igen sok egyezőség van az időszámítások kapcsán:

Indiában a Föld különféle időciklusait jugáknak hívják. Összesen négy juga van: szatja, trétá, dvápara és kali. A szatja-juga 1 728 000 évig tart, jellemzője az erkölcsi tisztaság, bölcsesség és vallásosság. A trétá-korszak időtartama 1 296 000 év. Az utolsó korszakot, amiben ma élünk, kali-jugának hívják, i.e. 3102-ben kezdődött !!

Tehát az indiai időszámítás kezdete, - pontosabban a mai korszak kezdőpontja - csak 12 évvel tér el a maják számításaitól. Mivel mindkét esetben a Gergely naptár alapján állították be a kezdeteket, ez az eltérés még akár hibának is bizonyulhat. De ha mégis jól számították ki az eltérést, akkor is minimális, figyelembe véve azt is, hogy a földrajzi távolság óriási, ráadásul a majáknak sem lehetett egyszerű ennyi mindent megtanítani.  Egy addig kezdetleges szinten élő nép hosszú időszámítást alkalmaz – ugyanúgy, mint az indiai földrészen élők, akik könnyedén dobálóznak millió évekkel. A maják számára – csakúgy, mint az ind vallási hagyományban - az idő és a tér szintén szétválaszthatatlanul egymásba fonódott.

A maják felfogásában a múlt, a jelen és a jövő ugyanaz a dimenzió. Még az is előfordulhat, hogy az olmec-ok szándékosan ’torzítottak’ 12 évet, hogy a legegyszerűbb módszerhez: a Vénuszhoz igazítsák az időt. (Amúgy a Vénusz fontos szerepet játszott ebben az időben – jobban mondva i.e. 4000-3000-től – mint a Brit-szigeteken, mint az indus-völgyben rendkívül fontos megfigyelőpontnak számított.)

A lényeg az, hogy a ciklikus időszámítási rendszert az indeken kívül – a tibetiek és kínaiak alkalmazták még, de az egyértelműen közvetlen ind behatás következménye -, más nép nem alkalmazott. Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy ha egy ilyen távoli földrészen, mint az amerikai, egy indián törzs ennek a bonyolult időszámításnak szenteli idejét, akkor az semmiképpen nem történhetett meg ’isteni sugallatra’, csak közvetlen átadás útján.

 

Mivel már volt róla szó, hogy az olmec-ok bizonyíthatóan a negroid embertípushoz tartoznak, ez nem dönti meg elméletünket. India lakossága ugyanis 5 ezer évvel ezelőtt is (és most is) igen sok fajta emberből állt, mert a Védák (az indiaiak első írott „szent” könyve) is többször említi, hogy az árják mennyire különböznek a fekete bőrű és lapos orrú őslakóktól. [174 Ludwig, Rigveda. III. 210.] Azoktól az őslakoktól, akiknek civilizációs történelmi korát a régészet mai állása szerint, tulajdonképpen min. i.e. 9000 évig biztosan vissza lehet vezetni.

 

Nemcsak a számolásuk az, ami tanítómestereik kilétére utalhat, hanem a maja vallás ránkhagyott régészeti, mitológiai és kultikus emlékei is, melyek elsősorban a Yukatan félszigetről ismertek. A maja vallás érdekes ötvözete volt a teológiai absztrakciónak (amit valószínűleg tanítómestereiktől vehettek át) és a természetvallásnak (mely sajátjuk lehetett, hiszen minden vadászó-halászó társadalomnak ez volt a jellemző vallása), erős termékenységi vonásokkal, alaposan kidolgozott mitológiával és rítusvilággal.

A természetvallásuk szerint a kukoricaisten egykor leszállt az alvilágba, ahol a halál urai megölték őt. Évekkel később azonban fiai legyőzték a halál urait, és feltámasztották a kukoricaistent. Az isten visszatérése a Földre a maja világ első napja. Az embert az életet szimbolizáló kukoricacsőből alkotják meg az égiek és ők gondoskodnak fennmaradásukról is, de ha olyan kedvük támad, úgy elpusztításukról is. Mindezekért a jótéteményekért a maja nép buzgó állat- és növényáldozatok bemutatásával hódolt az égieknek. Az istenek otthonául lépcsős piramisokat építettek, amelyekben a városállamok népe a papság közvetítésével ajánlotta fel áldozatait.

Aztán bonyolódik a helyzet, mivel a többi nagy istenek az égi jelenségek megszemélyesítései vagy növényvilág istenei, akik egy három régióból álló kozmoszban gyakorolják hatalmukat egy hihetetlen bonyolult isteni égbolton.

Hittek a lélek halál utáni életében, abban, hogy az arra érdemesek az égi, isteni világba kerülhetnek.

 

„A maják úgy gondolták, hogy az ember négy testtel rendelkezik: az asztrális (spirituális), a fizikai, az intellektuális és az emocionális testtel. Hitük szerint ezt a négy testet egyszerre teremtették, és a fizikai test halálakor a szívhez kapcsolódó emocionális, valamint az agyhoz kapcsolódó intellektuális test is megsemmisül.”

(Maurice Cotterell: Viracocha elveszett sírja)

 

Itt is egyértelmű egybeesést figyelhetünk meg az ind vallás és a maják vallása között: a hindu vallás szerint - (melynek igen régi eredete valahová az indus-völgyi civilizációba vezet el bennünket) - a test összetevői az elme (mana), értelem (buddhi), tudat (csit) és a fizikai test. (Ez később kiegészült még az empirikus ego-val (ahankár), de ez már a hindu vallás ezredforduló utáni bonyodalmai).

Akárhonnan számoljuk itt is négy testtel találkozunk.

De a legfőbb bizonyítékot a tekintetben, hogy a tanítóknak az indiai kontinens felöl kellett érkeznie, hogy a majáknál:

„Az egyén sorsát már a születéskor eldöntötte a származása, hogy családja milyen helyet foglal el a kasztrendszerben.

Mindenkinek a kasztjának megfelelően, pontos előírások szerint kellett öltözködnie és viselkednie, és szülei foglalkozását vagy munkáját kellett folytatnia.”

(discoverychannel.hu/maja/eletmod/index.shtml)

Az indiai kultúrában olyannyira fennmaradt ez a kasztrendszer, hogy i.e. 600 körül a hindu vallásnak reformokat kellett bevezetni azért, hogy enyhítsen a társadalmi feszültségeken, különben a buddhizmus (mely az embereket egyenlőnek tekintette) egyszerűen ’megsemmisítette’ volna a hindu vallást.

 

A maja építőművészetben a figurális és plasztikai ábrázolások (mint pl. túldimenzionált domborműmaszkok istenekkel és szörnyekkel) a megfélemlítés és elriasztás célját szolgálhatták. Az a rettenetes mennyiségű kőbe faragott koponya és a sok-sok titokzatos szimbólummal ’megrakott’ fej,  mellyel minden maja városba találkozhatunk nemcsak a számtan területén volt érdekes.

A dravida (az egyik legősibb indiai nép) templomépítési szokásait idézném fel:

„A dravida stílus különösen a dél-indiai, kőből épült templomokra jellemző. A templom alapja lehet négyzet alakú, csillag alakú, illetve nyolcszögletes. Ezekhez a templomokhoz gyakran építenek gopuranokat, melyek a bejáratok fölött magasodó hatalmas tornyok; vimanát, mely a múrtik (istenek) oltára fölött álló torony, valamint hosszú oszlopcsarnokokat és folyosókat. Egykoron (a felhőkarcolók előtti időben) a gopuranok voltak a város legmagasabb építményei. ….

A bejáratok felett lévő piramis alakú tornyok körülbelül 50 méter magasak, s különböző félistenek, démonok, emberek és állatok cirádás szobrai díszítik őket gyakran rikító színekben pompázva.”

terebess.hu/keletkultinfo/hinduizmus2

 

Mint láthattuk az olmec-ok szerettek játszani, ám sajnos a tanítványaik már nem pusztán a maguk gyönyörére játszottak. A maják már a – számukra vérengző – isteneket akarták kielégíteni ezzel a játékkal is. A fedetlen terek, ahol a versenyzők felléptek, olyan formájúak voltak, leginkább egy H betűhöz hasonlíthatók. Versenyeket rendeztek, melyek vallási jelentéssel bírtak. Emiatt sokszor találunk mellettük templomokat. A játék kapcsolatos azzal a hittel – ami más közép-amerikai népeknél is megtalálható –, hogy az emberi szív és vér feláldozása elengedhetetlenül szükséges az égitestek mozgásának fenntartásához. A játék sok esetben csak békés szórakozás volt, kivéve, ha foglyokkal játszatták le a mérkőzést. Akkor a versenyzőknek nem kellett lezuhanyozniuk, ugyanis egyszerűen kivégezték őket. A labdapályát körülvevő falakon gyakran láthatók olyan jelenetek, amelyek harcosokat, fejeket és áldozatokat ábrázolnak. A játékosok fejét felajánlották az isteneknek, sőt néhány faragvány azt sugallja, hogy labdának is használták őket. A játékot „normális esetben” egy tömör gumilabdával játszották. (Szerencsére nem csak emberi fejek voltak a környéken, hanem kaucsukfák is.) Két csapat versengett a labdáért, amit előre-hátra kellett passzolni anélkül, hogy érintse a talajt. A játékosok száma és a szabályok eltérőek voltak, de a játékosoknak általában nem volt szabad kézzel megfogniuk a labdát, hanem a felsőtestükkel, csípőjükkel vagy térdükkel kellett továbbítaniuk. A játék végcélja az volt, hogy ezt a labdát egy kőkarikába dobják, ami a pálya mindkét oldalán a fal közepén három méter magasan volt.

A játék az idő múlásával egyre durvábbá vált…

„Chichén Itzában a labdapályát körülvevő falakon olyan féldomborművet is láthatunk, melyek a küzdő feleket ábrázolja középpontban egy olyan labdával, melyen egy koponyát ábrázoltak, a szájából kiömlő vérrel együtt. A feltételezések szerint ez szimbolizálja a végzetet, mely a feláldozott csapat tagjaira várt. A koponyás labdán jobbra egy alak térdel, vélhetően az egyik játékos, akit már lefejeztek, és kígyókkal jelképezett véráram tör fel a nyakából. A koponyás labda túlsó felén egy másik játékos áll, egyik kezében késsel, a másikban a levágott fejjel. Az alakok választékos öltözetet viselnek, feltehetően a játékkal azonosított rituális viseletet. Ezek némelyikén kígyókból kiemelkedő koponyákat láthatunk, a deréköv, vagy ahogy akkoriban hívták a palma körül. Ez ismét csak a másik csapatra váró végzetet volt hivatott jelképezni.

A fal két végén még hosszú kőkígyó is húzódik, és alattuk ismétlődik ugyanaz a jelenet: középen a győztes csapat kapitányát látjuk, akinek az egyik játékos a fejét veszi. Levágott fejét a copfjánál fogva tartja, másik kezében kés. A tér kilencven méter hosszú, és a latin-amerikai világ legnagyobb eddig felfedezett labdajáték tere.

A Chichén itza-i labdajátéktér mellett egy hatalmas kőemelvényt látunk, melynek minden oldalán faragott koponyák sorakoznak. Akárcsak az aztékok által használt koponyaállványt, a kőemelvényeket is tzompantli néven emlegették, és a Chichén Itzában találhatót – a labdajátéktér közelében – minden valószínűség szerint raktárként használták az áldozati játékosok levágott feje számára. Az azonban még ma sem egészen világos, hogy mi volt ezeknek az áldozatoknak a célja. Többen úgy gondolják, hogy a maják számára, ahogyan később az aztékok számára is, az emberáldozat vére segített táplálni a Napot. A játék időzítését feltétlenül az égitest mozgásához kapcsolták, ugyanis a nap az évnek mindössze egyetlen napján sütött keresztül azon a kőkarikán, melybe a játékosoknak a labdát el kellett juttatnia.” (Chris Morton és Ceri Louise Thomas: A kristálykoponyák rejtélye)

Ám a barbarizmus ellenére a szorgos tanítványok igen meglepő tudomásanyagokat is elsajátítottak, erre számtalan példát találunk:

Chichén Itza-ban, a Yucatán-félszigeten fekvő maja városban, mely a dzsungelben található, több rejtély is megbújik.

Kukulkán piramisának négy oldalán négy lépcsősor vezet fel a tetején lévő kőtemplomhoz. A lépcsők árnyai a téli és a nyári napfordulókkor kígyózó hullámot vetnek.

A tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején „fénykígyó” kúszik fel Chichén Itza palotájának lépcsőjén. A napsugarak hét háromszöget alkotnak az építmény kilenc kiemelkedésének árnyékaként.

Itt Kukulkán- (más néven Quetzalcoatl, a „Tollas kígyó”) piramisánál fedezte fel David Lubman, a Kalifornia Egyetem akusztikus mérnöke, hogy a piramisnál olyan visszhangjelenségek figyelhetők meg, amelyek kísérteties hűséggel utánozzák a maják szent madarának, a quetzalnak a kiáltását. A visszhang keletkezésének fizikai magyarázata a lépcső meredekségében, a lépcsőfokok magasságának és a járólapok szélességének az arányában rejlik. A lépcső alján elhelyezett hangforrás hangja az alsó lépcsőfokoknak a függőleges lapjáról, egy bizonyos magasság fölött azonban a lépcsőfokoknak már szinte csak az éléről verődik vissza. A visszavert hangok időben is szétválnak: a közelebbi (alsó) lépcsőfokoktól származók a fokok szélességével arányos időközönként, míg a távolabbi (magasabban fekvő) lépcsőfokoktól eredők nagyobb időközönként érkeznek vissza. A visszavert hangok interferenciájából ezért előbb magasabb, majd lépcsőzetes eséssel egyre mélyebb fekvésű hang hallható.

De a Chichén Itza-i véres labdajátékok színhelye is egyben egy akusztikai csoda. Arányaiban is fenséges 8 kilométer hosszú és nyolc méter magas kőfalak, valamilyen általunk még nem ismert technika révén képesek arra, hogy felerősítsék a hangot. Hogy a fedetlen téren hogy marad ’benn’ a hang, sőt hogy erősödik fel úgy, mint egy hangszóró, az még modern korunk megfejtésére vár. Mivel az ókorban Európában is találkozhatunk ezzel az építkezési technikával – például a siracusa-i (Görögország) fedetlen, kör-alakú stadion is képes valamilyen módon a hang felerősítésével – ezért biztosra vehetjük azt, hogy megint egy ősi tudásanyagról van szó.

Ugyanakkor a sok építészeti titkot rejlő Chichén Itza-ban újabb bizonyítékokat lelünk az olmec-ok kiindulási helyére vonatkozva. Ugye az indiai kontinensen nem igazán tudunk piramisok építéséről, így ez lehetne a legjobb ellenérv a tanítómesterek származására nézve. Ám ez így nem igaz. Egyrészről Indiában szép számmal találkozhatunk olyan építménnyel, mely már súrolja – főleg meredekségével – a piramis fogalmát (pl.: Tirukkalikundram, Srírangam, Kanchipuram). A különbség csak annyi, hogy az indiai piramis-formáknál az építőknek nem volt szükségük földdel kitölteni az épületet, ott légies könnyedséggel törnek a magasba. Tanítványaik viszont – mindenhol a világon – csak földdel kitöltött piramisok építésére voltak képesek, aminek két oka is lehet. Egyrészt ezen épületek megtervezésére olyan mérnökökre volt szükség, akik ifjú koruktól csak ezt a mesterséget tanulták; másrészről az indiai kontinensen is szükség volt bizonyos ’kifutási’ időre a mértani formák matematikai tökélyre emeléséhez.

Chithén-ben is megfigyelhetünk olyan építményt, amely nagyon hasonlít az indiai földön elterjedt kupolás építményekre, melyeket stupáknak hívnak s mértani tökélyük egyszerűen megdöbbentő. Már maga a kupola is egy zseniális építészeti találmány, de az indiai földrészen a tervezők több ezer év tapasztalatával játszanak a formákkal.

Gondoljunk csak bele, hogy Európában csak a XII-XIII. sz.-ban jelentek meg azok a törékeny gótikus formák, melyeket annyira felmagasztal aztán a művészettörténet.

 

TEOTIHUACAN

Nemcsak az olmec-ok  voltak Mezo-Amerika nagy tanítómesterei, mivel egy másik rejtélyes népcsoport is „működött” ugyanazon a területen. Ők építették fel a misztikus, máig ismeretlen Teotihuacánt. A városban kiásott emberi maradványok DNS-vizsgálata bizonyítja, hogy az itt lakó nép se maja, se inka, se azték eredetűek nem lehettek.

Az első ásatásokra még 1617-ben sor került egy mexikói tudós, Carlos Siguenza y Gángora vezetésével. '865-ben Don Antonio Garcia Cubas végezte el Teotihuacán és környéke topográfiai feltárását.

A XIX. század végén Eduard Seler archeológus egész életét a város művészetének és építészetének, valamint az itt talált falfestmények vallásos ikonográfiája mélyreható tanulmányozásának szentelte. 1917-ben szisztematikus ásatási munkálatok kezdődtek, melyek még ma is tartanak.

Teotihuacánt a Mexikói-völgy északkeleti oldalánál, folyókkal, tavakkal gazdagon ellátott síkságon építették fel ismeretlen lakói.

A város legnagyobb részét egy ütemben tervezték meg és építették fel hálós elrendezésben. A város legtöbb épületét külső fallal vették körül.

Teotihuacán 23,5 km2 területen helyezkedik el, középpontjában a Nap piramissal, melyet az 1. században emeltek. Oldalai: 225 m szélesek, 70 m-es magasságát a csaknem 2,5 millió tonna, égetett tégla adja. E piramis felépítéséhez a becslések szerint 3000 ember 30 évi munkájára volt szükség.

„Tengelye, kelet-nyugati irányba mutat...Az amerikai Livio Catullo Stecchini tudománytörténész professzor, az ősi mérések és méretek elismert szakértője szerint: „A Nappiramissal kapcsolatos alapvető elgondolás az, hogy a föld északi féltekéjét képviseli, egy félgömbét, melyet síkfelületre vetítettek ki, éppúgy, ahogy azt a térképkészítésnél tesszük.. A Nagy Piramis egy projekció, négy háromszög alakú síkfelszínre. A csúcs jelképezi az Északi Sarkot, az alapkerület pedig az Egyenlítőt. Ez az oka annak, hogy a kerület és a magasság közötti hányados 2 pi. A Nagy Piramis az északi féltekét jeleníti meg, 1:43 200 arányban.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei 214. old.)

 

Tehát Teotihuacán építői ugyanúgy birtokában voltak az ősi tudásnak, mint a Keops piramis tervezői…

1971-ben az archeológusok véletlenül fedeztek fel a piramis alatt kb. 6 m mélységben egy 100 m hosszan keleti irányba tartó természetes barlangot, amelyet szentélyként használtak az építkezés előtt és után is.

„…a föld alatti átjáró, mely egy természetes barlangot kötött össze a nyugati homlokzattal. A több mint 2 m magas folyosóról kiderült, hogy 90 m-nél is hosszabban halad kelet felé, amíg el nem ér egy pontot a piramis geometriai központjának közelében. Itt egy második, tágas barlangba torkollik, melyet mesterségesen megnagyobbítottak olyan alakúra, mely leginkább egy négylevelű lóheréhez hasonlít. A „levelek” kamrák voltak, melyek mindegyikének kerület kb. 18 m, és számos műalkotást tartalmaztak, mint pl. gyönyörűen vésett palalemezeket és finomra polírozott tükröket. Egy összetett cső alakú gyűrűkből álló csatornarendszer is volt benne.”

(Graham Hancock: Istenek kézjegyei 215. old.)

A négylevelű lóherére kiképzett mesterséges alakzat sem egyedülálló, többek közt a Brit-szigeteken számtalan példát találhatnánk. Azt is tudjuk, hogy oda a kőkorszak végén érkezett egy rejtélyes nép, akik mint a csillagászat, mint a földmérés területén ’otthon voltak’.

Vajon miért olyan helyre építették a piramist, mely a barlangrendszer miatt esetleg statikai problémákat okozhatott volna? A maják is előszeretettel nevezték ki a barlangok természetes járatait szent helynek, különféle rituális tevékenységekre használván azokat.

„A templomtervezés alapelvei Indiában a védikus szentírásokon (sásztra) nyugszanak. … A templom legfontosabb része a központi szentély vagy garbha-griha, ahol a templom fő istensége, múrtija áll.

A dél-indiai templomok négyzet alakú templomszobáit általában alacsony tető fedi, a bejárati ajtón kívül nincs más ajtó, sem pedig ablak. A múrtik fölé általában torony magasodik. Az észak-indiai templomokban ezt a tornyot nagyon magasra emelik, délen azonban kissé alacsonyabbak.”

terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/templom.html

„A belső szentélyt … garbha-grihának vagy anyaméh-teremnek nevezik. Itt helyezkedik el a templom fő istenségének oltára… A teremben nincs más szobor, csak a templom legfőbb múrtija… A templomnak általában ezt a részét építik meg először, de még ennek megkezdése előtt elvégeznek egy fontos ceremóniát, a megtermékenyítő (garbadhana vagy garba-nyásza) szertartást. …… A belső oltár (sanctum sanctorum) tetején egy piramis alakú torony van, melyet igen magasztosan vimanának vagy sikharának neveznek.” terebess.hu/keletkultinfo/hinduizmus2.

Tehát a belső szentély felett, az oltár tetején egy piramis alakú torony van…. Ha van egy természetes – és természetesen ’szent’ vagy felszentelt - barlangunk, akkor az a felé épített piramis tán még a védikus előírásoknak is tökéletesen megfelelhetett.

 

„Teotihuacan-nal kapcsolatban  … sem a halottak útjának, sem Quetzalcoatlt templomának, sem pedig a Nap- és Holdpiramisoknak nem sikerült pontosan meghatározni a korát. A tudósok nagy része úgy gondolja, hogy a város valamikor i.e. 100 és 600 körül virágozhatott, ám egyesek erősen eltérő álláspontra helyezkednek, és állítják, hogy … valamikor i.e. 1500 és 1000 között játszott a város fontos szerepet. Megint csak mások, főleg geológiai érvekre támaszkodva, a város alapításának dátumát egészen i.e. 4000-re teszik, a közeli Xitli vulkán kitörését megelőző időszakra.”  (Graham Hancock: Istenek kézjegyei 203-204.old.)

I.sz 2. sz.-ban építették fel a Hold piramisát, mely 145 m szélességű oldalanként. Innen dél felé, szintén 145 m-es arányokra felosztva nyúlik el az a bizonyos Holtak útja, mely csatorna-rendszer lehetett. Ez az ’út’ elhalad egy óriási, 640 m oldalhosszúságú, négyszögletes tér mellett, ennek a keleti oldalán áll Quetzalcoatlt temploma.

Teotihuacán-ban a vezetők és az átlagemberek egymás mellett éltek, amire bizonyíték a különböző funkciójú épületek homogén keveredése. A fő csatornaér, - melyet az aztékok neveztek el Halottak útjának -, kettéosztja a várost észak-déli irányban; ugyanakkor az erre merőleges (kelet-nyugati) ’főút’ szabályos négyszögekre osztja az akkori Közép-Amerika legnagyobb városát. A tervezők nemcsak arra figyeltek, hogy a két fővonal szabályosan felossza a várost, hanem arra is, hogy a fő-csatorna a kultikus épületekbe ’fusson’ bele, mindegy megkoronázva azokat. Ha kelekóla módon a város közepére építették volna a piramisokat, akkor igencsak rongálták volna a kilátást, ráadásul nem biztosíthattak volna megfelelően ’szent’ környezetet a szertartásokhoz. De bizonyíték az előre megfontolt várostervezésre is, hiszen ha nem gondolkoztak volna előre, akkor a lakosság létszámának növekedésével a városképet eléggé összekuszálták volna. – Erre a középkori Európából számtalan példát láthatunk. – Talán még engedélyeztetni is kellett egy ház építését, hiszen – csakúgy, mint modern korunkban -, a többszintes lakóépületekből álló háztömbök szabályos, egymásra merőleges utcákban álltak egymás mellett. A modernizálás többi jelét is láthatjuk, hiszen csatornarendszerrel is fel volt szerelve a város.

A négyszögletes utcák, középületek, a csatornázás, a fallal körbevett lakóépületek, az egész várostervezés nekem Harappát juttatja eszembe, az indus-völgyi civilizáció első régészeti ’felfedezettjét’. Egyiptomban város fogalmát sem ismerték, Mezopotámiában nem találhatunk egy ’biztos’ civilizációt sem az örökös politikai feszültségek miatt. (Mezopotámia átjáróház volt, hiszen szabad prédája volt mindig is a kelet felöl érkező törzseknek.)

 

 „Schlemmer állítása szerint a halottak útja soha nem is volt út vagy utca. Ehelyett eredetileg egy sor egymásba kapcsolódó vízzel teli fényvisszaverő medence volt, melyek vize az egymásba kapcsolódó medencék falán keresztül ereszkedett le észak felől a Holdpiramisból, a déli végén pedig a fellegvárból.

.. Az utcát szabályos időközönként magas válaszfalak szakítják meg, amelyek maradványának alapjánál még mindig jól kiképzett zsilipek voltak láthatók. Ráadásul a vidék fekvése kedvező lett volna egy észak-déli irányú hidraulikus folyamnak, mivel a Holdpiramis alapja egy kb. 100 lábbal magasabb területen fekszik, mint a fellegváré. .. Végül a teotihuacani feltérképezési project (melyet a wasingtoni nemzeti tudományos alap finanszírozott, és a Rochesteri Egyetem professzora, Rene Millon vezetett), döntően igazolta, hogy az ősi város „számos gondosan megépített, szerteágazó vízi utakból álló csatornarendszerrel rendelkezett. Ezeket mesterségesen kotorták ki egy folyó kiegyenesített szakaszából, s melynek hálózata egész Teotihuacanra kiterjedt, és a Texcoco-tóig nyúlott, amely jelenleg 10 mérföldnyi távolságra van innét, ám elképzelhető, hogy az ókorban közelebb volt.”

Sok vitát váltott ki a kérdés, hogy ez a hatalmas hidraulikus rendszer vajon mi célból épült. Schlemmer állítása szerint a különös vízi utat, abból a pragmatikus célból építették, hogy egy „nagy távolságú szenzoros monitorként” szolgáljon – „egy ősi tudomány részeként, melyet már nem érthetünk meg”. Rámutatott, hogy a távoli földrengések „hatására állóhullámok alakulhatnak ki egy folyadék felszínén, a bolygó túlsó felén”, és szerinte a halottak útjának gondosan elhelyezett és megtervezett fényvisszaverő medencéi azért készültek, hogy „segítségével a teotihuacaniak a rajta kialakult állóhullámokból kiolvassák a föld különböző helyein bekövetkező rengések erejét és helyét, s ezáltal lehetővé váljon számukra, hogy előre jelezzék az ilyen esemény előfordulását a saját térségükben.”

(Graham Hancock: Istenek kézjegyei 204-5-6old.)

Nem kételkednék ebben az állításban, csak a hatalmas város képeit elnézegetve jutott az eszembe, hogy talán szállítás céljából építették a csatornákat. Gondoljunk csak bele: egy majd 20 négyzetkilométeres város, ahol ráadásul főleg kézművesek és kereskedők éltek. Egy ilyen mesterséges vízi-út nemcsak személyek szállítására, de áruszállításra is alkalmas lehetett. Ezt indokolná a lakosság igen magas létszáma is, hisz egy 100-150 ezer embert befogadó város esetében manapság is meg kell oldani a tömegközlekedéssel kapcsolatos problémákat. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy tudomásunk szerint a lovat nem ismerték Amerikában, tehát ha ismerték a kereket, akkor sem lett volna értelme szekereket készíteni. Mivel a város kézművesei, kereskedői ebből az egyetlen városból – régészetileg is bizonyítottan -, igencsak óriási területre szállítottak, fel kell tételeznünk, hogy hatalmas mennyiségű terméket kellett mozgatniuk nap mint nap. De nem csak a késztermék szállítását kellett megoldaniuk, hanem azt is, hogy a nyersanyagot a megfelelő műhelyekbe, gyárakba ’beszállítsák’. A folyamközi kultúráknál a szállításnak ezt a módját régészeink normálisnak tekintik, miért ne lehetne hát egy szárazföldre épült város esetében is az? Mint már említettem a nagy kultúrák mindig víz közelben alakultak ki – Egyiptom, Mezopotámia, Indus-völgy -, tehát annak az ismeretlen népnek mely valamikor felépítette ezt a várost, szintén rendelkeznie kellett hasonló tapasztalatokkal. Maga az ötlet zseniális volt, hiszen ezek a várost behálózó csatornák több funkciót is betölthettek, például a száraz évszak beköszöntével is kellemes páratartalmat biztosíthattak a város lakóinak.

 

Teotihuacán lakói elégették halottaikat, majd a hamvakat szemfedőbe burkolták, s házuk padozata alá temették el.

A hamvasztás szokása ma is honos a távoli Keleten, sőt mivel hisznek a halottak újjászületésében (reinkarnáció), ezért együtt is tudtak élni velük. Ha emlékezetem nem csal, akkor a hamvasztás szokása igen ritka, nem igazán terjedt el a népek között, talán csak azok ’gyakorolták’, akik abban a hitben nőttek fel, hogy az emberi test csak egy múlandó, romlékony anyagi teher.

„Az elégetés szokása …  abban a hitben gyökerez, hogy a lélek a halál után lehelet alakjában kisuhan a testből s a tűzben megtisztulva az égbe emelkedik, ahol az ősök Jama fősége alatt az istenek társaságában örök fényességben és boldogságban élnek (Rg.Véda IX. 113. 7-11. X. 135.1.)” (Schmidt József: Az ind filozófia/ A Véda filozófiája)

 

„Fénykorában a város több mint 12 négyzetmérföld területet foglalt el, és 50 ezer különböző lakása volt 2 ezer épület együttesben. 600 kiegészítő piramisa és temploma, valamint 500 gyára volt, ahol kerámiatárgyakat, szobrocskákat készíttek, követ véstek, kagylót, bazaltot és palát munkáltak meg.”

(Graham Hancock: Istenek kézjegyei 215.old.)

Az a rengeteg figura, amit a teotihuacan-i kultúra hátrahagyott igencsak figyelemre méltó. A város kézműveseinek tudása vetekedett az olmec nép által hátrahagyott finomplasztikákkal, szobrocskákkal. Finom arcvonású embereket láthatunk maszkokon, babákon. Vannak olyan babák, amelyeknek kezét-lábát mozgatni lehetett, s ha ezeket nem szertartásokra használták, amit kétlek, akkor ugyanolyan szeretettel vették körül a gyermekeiket, mint az olmec-ok. De ebben a városban elég olmec-okról formázott szobor is látható, mely bizonyítéka – sok egyéb szimbólum használata mellett – annak, hogy ez a két nép békésen élt egymás mellett. Ami már csak azért is csodálatos, mivel bizonyos fokon mindkét kultúra ’kormányozta’ a maják népét.

Az olmec-ok és a város lakói között nem egy közös vonást fedezhetünk fel, az egyik legbiztosabb jele ennek lótuszülésben ábrázolt teotiuhuacan-i figurák.

Figyeljünk a dátumokra is, hisz e két nép – Teotihuacan és La Venta építői egyidőben éltek egymás mellett, s mindketten befolyásolták a maja civilizációt. – Az olmec-ok voltak az első tanítómesterek, a teotihuacan-iak a másodikak. A tollaskígyó szimbólumát, - melyet az olmec-ok ’találtak fel’, megtalálhatjuk például Teotihuacán-ban is. Ugyanakkor Teotihuacán-ban mindegy az épületek díszítő-elemeként, megjelennek azok a sárkányfejek, melyekkel számtalan  olmec (főleg jade) figurán is találkozhatunk. Viszont ezek a sárkányfejek – főleg ha rémisztő fogazatukat nézzük -, megdöbbentően hasonlítanak az Indonéziában (is) ’honos’ sárkányfejekhez, csodálatos bizonyítékaként a népek-kultúrák-szimbólumok vándorlásának.

Erre emlékeztetnek Teotihuacan leggyakoribb jelképei: egy, engem leginkább lótuszra emlékeztető virág; egy napszélre hajazó ábra; egy mindent látó szem; egy kéz, amelyen a hüvelykujj és a mutatóujj összeér; ötágú csillag, ami a Vénusz ősi jele.

 

A lótuszra emlékeztető virág a maják szent fehér lótusza (is) lehetett, mely a (normális) kék lótusz közép-amerikai változata. Ez a virág mindegy háromszöget rajzol a három nép közé: az olmec, a teotihuacani és a maják közé. Az ind kultúrkör szent lótusza a messzi közép-Amerikában éppúgy kinőtt, mint Egyiptomba Horus hátsója alatt. (Nymphea caerulea a kék lótusz; egyik faja a Nymphea ampla a fehér lótusz)

A maják (is) azt vallották, hogy isteneik virágból születtek. Ennek egyik bizonyítékaként került elő Jaina szigetéről (Mexikó), az a szobrocska, mely egy virágból kibukkanó férfit mintáz meg. A tudósok egyetértenek abban, hogy a 12x6,5 cm-es szobor a világ keletkezését hivatott ábrázolni a maják hite szerint. (Museo nacional de Antropología)

(Forrás: sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Aeaj&url=/eletestudomany/archiv/1999/9910/ahatlapon/majk.htm)

 

A városból előkerült kerámiák némelyikére ugyancsak megdöbbentő jelet festettek: a mindent látó szemet. A szem szimbólumát leginkább az egyiptomi kultúrából ismerjük, mint Ré a napisten jelét. De már az egyiptomiak is készen kapták valahonnan a mindent-látó isten szemét, amelyre az is egy aprócska, ám nem jelentéktelen bizonyíték, hogy az indus városokkal egyidőben létező Közép-Ázsiai területeken is megörökítették ezt a szimbólumot.

 

Érdekességképpen: az a figura, ami szintén ismétlődő motívuma Quetzalcoatlt templomának, egy kalapos emberfej, fogjuk rá: denevérfogakkal – mivel mozaikkövekből van kirakva némileg stilizált ez a változat –, nagy karika szemekkel, pofája helyén egy-egy karikával; talán az a ’kalapos emberke’ akar lenni, mely feltűnik aztán Sipán úr sírjában (moche), fejtörést okozván a régészeknek, hogy kit-mit ábrázolhatnak ily módon. – Ugyanez a kalapos emberke, csak poliptesttel ellátva, jelenik meg Monte Alban kövein, a ’kasztrált’ férfi hasán tekeregve. (Az, hogy a maják is előszeretettel mintázták meg a poliptestű, kalapos alakot, teljesen természetesnek tűnik.)

Ha Quetzalcoatlt falára is fontosnak tartották teotihuacan építői ’feltenni’, akkor valami igazán fontos ’mondanivalójuk’ lehetett e figurával a köznép felé. Ugyanakkor a fej kétoldalt mindegy ’kisugárzik’ (szárnyakat kap), amit úgy hangsúlyoznak, hogy a mozaikkockát hirtelen felváltják egy hullámzó-szerű mintát követő véséssel. Valami igazság lehet azokkal a ’nap-motívumokkal’, melyek a mochék sírjában feltűnnek, mivel emellett a fej mellett a nap további szimbólumát is láthatjuk. A másik sugarakat ’lövellő’ fej egy jaguár, aminek fejét 11 virágszirom veszi körül, s melynek vicsorító pofája a virágszirmok ellenére is rémületet kelt az emberben. Vajon mire akarnak figyelmeztetni ezek a ritmikusan ismétlődő ábrák? Nem démonalakokra ’hajazó’ lények ezek, inkább figyelmeztető jeleknek tűnnek. Ugyanakkor egyértelműen a Nap megjelenítési alakjai is. De nem a kedves, életet adó, melengető Napé, hanem azé, amelyik képes pusztítani ..

A kalapos emberfej nemcsak az épületek homlokzatán jelenik meg, fontosságát hangsúlyozza az a rengeteg szobor is, amelyet hátrahagytak készítőik.

Szintén ’sugárzó’ motívumokkal ellátott szobrok tömegével kerülnek elő mind az egyiptomi, mind mezopotámiai, mind az indus völgyi területekről; legfőbb jellemzőjük, hogy szinte egyidőben készültek, bár teljesen pontos datálásokra még képtelen a jelenlegi rendszer.

 

Teotihuacan-ban megfigyelhetjük, hogyan válik egy divat rémfigurává, az orrba befűtött téglalap alakú disz (a korabeli orr-pircing), ugyanis megjelenik egyik Istenségükön úgy, hogy a négyszög a száját takarja el. Az a rengeteg karika fülbevaló, illetve a fejdíszeket körbevevő ki gömböcskék itt elrémisztési céllal – bár hogy mifélével, azt nem tudjuk - emelik ki a figura ijesztő voltát. Ha ezt a szörnyet az olmec-ok találták ki, akkor igen fejlett humorérzékük volt, ha a teocihuanaciaké az ’érdem’, akkor övéké a dicsőség. Azt semmiképpen nem feltételezhetjük, hogy ez a két, igen fejlett és régi kultúrát magával hozó nép ezt az istent nem saját maga fejlesztette ki. Eredetileg – talán, de én el tudom képzelni – csak egy szatirikus figura lehetett egy túlcicomázott férfiról vagy nőről. A végeredmény: egy az indián törzseket kellőképpen megrémisztő ’istenség’. De ne nevessük ki őket, csak nézzünk körül ma: az emberi hiszékenység végtelen…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.