Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Van egy szoborcsoport, amelyen – ember nagyságúnál magasabb - felállított oszlopok között, sárga és barna figurák gyűlnek össze, és mintha a kövek színét direkt válogatták volna össze, de a színüknél még érdekesebb a fejformájuk. Rendkívül magas, nyújtott koponyájuk van. Ruhát - szemmel láthatóan - nem viselnek, mintha csak a bőrük színét akarná kihangsúlyozni a korabeli szobrászművész. Mivel erőszakkal az olmec-ok kicsiny népcsoportja bizton nem győzhetett volna az őslakosság fölött, úgy ez a szoborcsoport is az együttélés békés jeleként értelmezhető.

Úgy érzem, hogy a deformált koponyákkal kapcsolatban feltétlen el kell mondanom, hogy ez a gyakorlat korántsem új keletű.

„Erik Trinkaus Neander-völgyi szakértő hívta fel a figyelmet egy általa felfedezett szokatlan gyakorlatra, melyet két shanidari csontváz esetében is elvégeztek. Szándékos koponyadeformálásról van szó, amelyet esztétikai okokból még a legutóbbi időben is elvégeztek, olyan egymástól távol eső helyeken, mint a melanéziai Új-Britannia és Észak-Amerika csendes óceániai partvidékének északnyugati része. A deformálás során a gyerekek fejét szorosan körbecsavarták, s ezáltal a koponya természetes növekedése során kialakuló formát számukra tetszetősebbé alakították.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi)

 

„Matthew Stirling az 1940-es években bukkant rá a szakállas ember domborművére. A 600 db, egyenként 3 méter magas, darabonként 2 tonnás bazaltoszlopból álló „cölöpkerítés” által körbezárt terület közepén állt – egy 4,2 m magas, 2,1 m széles, l m vastag, 20 tonna súlyú dombormű. A méretek remekül jelzik a tábla fontosságát. A dombormű két magas férfi találkozását ábrázolja, mindketten díszes köpönyeget valamint fölfelé kunkorodó orrú lábbelit viselnek. Az egyik alaknak egyáltalán nem látszik az arca. A másiké érintetlen. Egészen nyilvánvalóan egy kaukázusi típusú, magas orrnyergű, lobogó szakállú férfit ábrázol. Az ábrázolt jelenet nyilvánvalóan nagyon fontos volt az olmec-ok számára.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

„Másik két kaukázusi alakon, akiket további fennmaradt La Venta-i szobrokon láttam, feszes nadrágszerűséget viselő férfi arca angolszász vonásokat mutatott. Telt, hegyes szakálla volt, és különös, laza sapkát viselt a fején. Karcsú dereka köré feltűnő selyemövet kötött. A másik kaukázusi alakot egy keskeny oszlop oldalába vésték, s mind a szakállát, mint öltözékét tekintve hasonló volt az előbbihez.”

(Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

Tehát egy másik, valószínűleg hasonló kulturális szinten álló népcsoporttal találkoztak, a többszöri megörökítés azt is valószínűvé teszi, hogy nem is egyszer. Mivel az ott élő őslakosokkal számtalanszor találkozhattak, ezért azt biztos nem tartották volna fontosnak kőbe vésni. Mint később láthatjuk hosszú időre jó barátokká válhattak, hiszen az olmec-ok mellett más földrajzi területen is ott szerepelnek ezek a ’szakállas, kaukázusi’ figurák.

 „700 km-rel arrább…A körülbelül 3 ezer esztendősre becsült Monte Alban-i ásatási helyszín egy mesterségesen legyalult Oaxacára néző hegytetőn áll, melyen belül piramiscsoportok és más épületek találhatók, melyek precíz, geometriai kapcsolatban állnak egymással. Az embernek az az összbenyomása erről a helyről, hogy harmóniája és arányai egy rendezett és szimmetrikus terv alapján születtek. A Monte Albani helyszín legnyugatibb sarkán ott sorakozott több tucat vésett kőlap, melyek kaukázusi embereket és négereket ábrázoltak…De míg La Ventában a szobrok erőről, hatalomról, vitalitásról árulkodtak, addig itt Monte Albanban, az idegenek halottak voltak. Mind meztelen volt, a nagy részük kasztrált, egyesek közülük magzati pozícióba görnyedtek, mintha így próbálnának menekülni a rájuk záporozó ütések elől, míg mások ernyedten elterülve hevertek. A régészek szerint a szobrok „csatában foglyul ejtett rabok tetemeit ábrázolják.” Ezek a vésett képek valamikor i.e. 1000 és 600 között keletkezhettek. (a közelben talált szerves anyagok alapján)

Monte Alban-ban egy mind a mai napig megfejtetlen, gondosan kimunkált szöveget is találtak, melynek nagy részét ugyanazokba a kőlapokba vésték, melyekre a durva kidolgozású kaukázusi és néger alakokat. A szakértők elfogadták, hogy „ez a legkorábbi ismert mexikói írásos emlék”. Az is nyilvánvaló, hogy az itt élő emberek kiváló építészek voltak, és a szokásosnál is jobban foglalkoztatta őket a csillagászat. Határozott bizonyítékokat hagytak ránk matematikai tudásukra vonatkozóan, vonal és pont számítások formájában. Használták azt a figyelemre méltó naptárt is, melyet az olmec-ok vezettek be, s melyet sokan a majáknak tulajdonítanak.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

 

Gondosan nézegetve a monte albani vésett figurákat, nem jöttem rá, hogy régészeink miért tartják ezeket az alakokat halottaknak. Nem mondom, némelyik tényleg úgy néz ki, mint aki már egy buli vége felé jár, de nekem egyik sem tűnik halottnak. A kasztrálásról meg csak annyit, hogy azok a szabályos spirál vonalak, melyek több figura nemi szerve köré vannak rajzolva, semmiképpen nem ’lemetszések’ nyomai. Inkább valami termékenységhez kapcsolódó rajz lehet ez, érdekességképpen megjegyezném, hogy némelyiknek a feje körül ugyanaz a spirál-ornamentika megismétlődik. Ráadásul van olyan emberke is közöttük, akinek a hasán, a nemi szerve fölött, egy figurával kombinált spirálornamentika van, a polip-testű, kalapos figura fölött a mellkasán további kivehetetlenül kopott rajz. Mindegyik domborművön, mely hangsúlyosan a férfi nemi szervre mutat, a férfi terpeszben áll, kissé behajlított térdekkel, mindegy hangsúlyozva azt, hogy valamilyen rítust látunk. Ha így az ellenség által megcsonkított figurákat látnánk, akkor az miért nem tűnik fel máshol e földrészen? És ha csak csonkításról van szó, akkor miért rajzoltak szabályosan elosztott spirálokat köréje?

Ezekhez a domborművekhez tartozik 2 hason fekvő figura: egy nő és egy férfi. A nő lehunyt szemmel fekszik, nemét külön jelezték azzal, hogy hosszú haja az egész alak hátát befedi, egészen a sarkáig. Míg a nő alszik, addig a férfi ugrásra készen fekszik, úgy nézve a nőt – elnézést, de nem  találok rá megfelelőbb kifejezést -, mint éhes macska a tejesbödönt.

Ezenkívül a spirálornamentika nem egyedülálló az olmec rituális művészetben, egy szakláris épület falára Chalcatzinco-ban egy embert véstek, mely mindegy tekintélyparancsolóan ül a központban,- egy hatalmas félkörívben, melyet nyugodtan nézhetnénk akár gépnek is - miközben körülötte, felette, előtte hatalmas spirálok kerengőznek. Az egész összhatása olyan, mintha maga az ember lökné ki magából ezeket a spirálokat, mintha befolyásolni tudná környezetét valamely erővel, - mely lehet akár spirituális erő is. Ugyanezen a helyen találtak egy érdekes követ, melynek közepén egy szabályosan vágott lyukat láthatunk. A lyuk körül megintcsak spirálminták tekeregnek, valahogy úgy, mint a monte albani figurák nemi szervei körül. Chalcatzinco-t vitán felül az olmec örökségnek tartják, ellentétbe Monte Alban-nal, mely 700 km távolságban van fő vallási központjuktól, La Ventától, s ezért egyenlőre a zapotékok lakhelyeként lett csoportosítva.  Ezek a jelek – a spirálok, lyukak, stb. -, melyek Chalcatzinco-ban is láthatóak azt hangsúlyozzák, hogy olmec-oknál szokás volt valamilyen vallási-rituális folyamat részeként a ’férfi-erőt’ befolyásolni. Azt láthatjuk, hogy ezt felnőtt férfiakon ’hajtják’ végre, de hogy mi lehetett ez, azt csak találgathatjuk.

Lyukas figurális megjelenítési formákat számos jádéből faragott, funkcióját tekintve homályos elképzeléseket formálgatva, érdekes alakú-vésetű formákba öntve láthatunk. S hogy a faragott ásványon a szabályos lyuk nem sérülés, hanem szándékos munka nyoma, abban is teljesen biztosak lehetünk.

Találkoztam – a képeket nézegetve – a mai kórházi ágytálhoz hasonló formával is, ám ugyanezzel a figurával néztem farkasszemet indiai honlapokon, azzal a különbséggel, hogy ott még (nem minden esetben –) egy plusz szerepel: egy beleállított lingam.

(pl.: clubmobile.org/trips/patan_lingam.html)

De ha nem állt benne egy hangsúlyos férfi nemi szerv, akkor is a lingam nevet kapta, s ugyanúgy feldíszítették a Shiva hivők, mint azzal együtt. (Illetve mint tálka nélkül.)  A következtetés magától adódik: valamilyen férfiakon végrehajtott műtét során ezt a tálkát használták valamire, s mivel kiöntőrésze is van ennek a tárgynak, ezért valamit felfogtak benne. – Nem vagyok orvos, sem szakértő, aki tudja engem is felvilágosíthat.

Az egyik ilyen ’felfogó tálat’ egy oltáron láttam a Bhimashankar Shiva Temple-ben, tehát két ugyancsak távoli földrészen ugyanaz a ’kegytárgy’ köszön vissza ránk.

Számtalan jade-figurát is találni, melyeken rituális rajzok szerepelnek különféle helyeken. Ezek megfejtését is orvosokra bíznám..  Bármilyen műtéthez alkalmas szerszámmal rendelkeztek, a késeken át, különféle hegyes tárgyakon keresztül, melyeknek szakláris jelentőségét szintén anyaguk – a jade – hangsúlyozza ki. De az is lehet, hogy ez az ásvány elég keménynek bizonyult ahhoz, hogy valamilyen éles, ill. hegyes szerszám kialakítható legyen belőle.

 

A zapoték figurák egyértelműen magukon viselik tanítómestereik vallási hitrendszerét. Ezek közé sorolhatjuk a jogaülést, az óriási fülbevalókkal felszerelt istenfigurákat, és azokat az elegáns geometriai formákat, melynek jelentősége valahol távol, az Indus Völgyében alakult ki. De a zapotékok korai szobrai is olyan tökéletesek és kidolgozottak, hogy még a legtehetségesebb kerámikus-művész sem lenne képes megformázni így az agyagot előzetes tanulmányok nélkül. A zapoték szobrokat nézegetve azt vettem észre, hogy az elegancia egyszer csak megszűnik és a helyét giccses, túlcicomázott figurák töltik be, élénk bizonyítékául annak, hogy két stílus létezett: egy idegen és egy saját. Feltételezem a saját stílus ilyetén kibontakozása a tanítómesterek távozása után lépett fel a ’művészetek színpadára’.

Mindezen felül a Monte Albani építkezési stílusjegyek – egyszerű, matematikailag tervezett geometrikus formák; az indián kultúrákra oly jellemző túlcicomázott stukkók teljes hiánya; a szabályos, mégis bonyolult formájú alapok mind felkiáltójellel jelzik: ezt az épületegyüttest csak egy magasan kvalifikált nép építhette/építtethette. Ráadásul i. e. 1000 környékén kezdték építeni, amikor még egyetlen őslakos nép sem állhatott az építészet magasfokán és ezt bizton állíthatjuk.

Még egy érvem lenne ez ügyben: La Ventában is és Monte Alban-ban is szinte játszottak a térrel az építők. Mindkét helyen jellemző, hogy a 2 fő épületet, mely a központi téren helyezkedik el, nem szabályos négyzet, téglatest vagy háromszög alakzatot ’vesz fel’. La Venta esetében a fő piramis egy kuglófra hasonlít leginkább. Ugyanakkor Monte Alban 2 fő épülete közül az egyik egy hajóhoz hasonlít, a vele szemben álló épület (csillagvizsgáló) ugyanakkor sokszögűségével és pontos csillagászati tájolásával vívja ki figyelmünket, mivel ez utóbbi szempontból vezérelve ’elfordítottak’ a sík terepen, felborítva így az építészeti szimmetriát. 

A másik érvem az, hogy legalább 2 féle építészeti stílust különböztethetünk, amely teljesen világosan látható. A főépületek, melyek a központi helyet foglalják el, nélkülöznek minden cicomát, amelyet nem mondhatunk a zapotékok építményeire. (Akik maximum beköltöztek kb. i.e. 600-ban ezekben az épületekbe.) Miért tettek volna a zapotékok plusz erőfeszítéseket egy fennsík legyalulására? Netán olyan építészeti ismeretekkel rendelkeztek, melyhez feltétlenül szükségük volt egy sík területre? Miért építettek egy szabályos játékteret, mely kiválóan alkalmas volt sportpályának? Egyáltalán… honnan vették az ötletet egy stadion építéséhez? Ha feltételezzük azt, hogy mindezeket az olmec-ok tanították be ennek a törzsnek, akkor sem megmagyarázhatóak a ’halottakról’ szóló vésetek. Ha megtörtént volna egy ilyen eset, a túlélő olmec-ok, - mondjuk akik ’otthon’ maradtak, biztosan bosszút állnak, - akár a majákat bevonva – erre viszont semmilyen nyom nem utal.

Mindezeken felül azokat az írásjeleket, melyeket a „halott” olmec-ok mellé véstek, talán a halott olmec-ok vésték fel? Vagy a zapotékok tudtak írni, olvasni? Azt láthatjuk a fennmaradt zapoték szimbólumrendszeren, hogy nagyon sok mindent átvettek az olmec-októl. Tegyük fel, hogy nem voltak hálásak a ’tanulmányi előrehaladásukért’, de azt az aljasságot azért ne nézzük ki belőlük, hogy a ’megölt’ tanítómestereik mellé még szövegeket is felvéstek ’dicsekvésképpen’.

Nem kellene csak földrajzi távolságok miatt bekategorizálni egy-egy nép ’működési területét’, hiszen a történelem – meg a régészeti leletek – nem egyszer rácáfoltak már az ilyen téves hiedelmekre.

 

Az olmec kultúrát eddig a Mexikói-öböl dél-nyugati partvidékre, Velazruc és Tabasco térségére, kiterjedési területét – jobban mondva: kulturális hatásukkal ’megfertőzött’ népeket - a szárazföld belsejének déli területeire helyezték. Ugyanakkor például Monte Alban is a régészetileg behatárolt helyektől északra van, és eddig a felfedezésig a régészek nem is számítottak arra, hogy az olmec-ok ’birodalma’ észak felé terjedhetett.

De most ez a nézet is megdőlhet, ugyanis Mexikó fővárosától 885 km-re található Tamtoc-ban, - a város i.sz. 500-900 között élte virágkorát - 2006-ban egy hatalmas 2900 éves domborművet, - talán egy holdnaptárt - hozott felszínre az INAH (Instituto Nacional de Antropologia e Historia) régészcsoportja. (Guillermo Ahuja vezetésével.) A monolit vésetei egyértelműen az olmec kultúrkörbe ’simíthatóak’. Mivel ez a helyszín egyrészről messze esik az olmec kultúra eddig beazonosított elterjedési helyétől; másrészről a környéken fellelt vízellátó rendszert és csatornahálózatot mindenképpen csak egy fejlett civilizáció hozhatta létre, a tudós világ egyelőre tanácstalan. Remélhetőleg a monoliton lévő írásjelek és a szimbólumok segítik mielőbb megfejteni a rejtélyt. Két lehetőség van ugyanis: vagy olmec-ok kulturális fölénye volt olyan nagy, hogy kiterjeszkedjen észak felé is; vagy sikerült rábukkanni egy olyan ismeretlen civilizációra, mely az olmec-októl nem túl messze, ám azonos időben fejtette ki áldásos hatását Közép-Amerikában. Erre nemcsak a csatornák a bizonyítékok, hanem az a 70 épület is, melyet egy 133 hektáros területen találtak meg… Ha kiderülne, hogy i.e. 1. évezredbe még egy technikailag fejlett nép érkezett erre a területre, az azt hiszem nem csak a régészeket lepné meg….

 

Ráadásul szennyvíz elvezetőket és öntöző csatornahálózatot talált Tom Sever, a Marshall Űrrepülési Központ (MSFC) és a NASA egyetlen archeológusa, aki műholdakkal keresi a maja romokat. Úgy tűnik, hogy a maják a mocsarakba vezették le a felesleges vizet a megművelésre váró területről: A mocsarak a Guatemalai esőerőnek mindegy 40 %-át teszik ki, így a maják a száraz évszakban a mocsarak területén gazdálkodtak, míg az esős évszakban a fennsíkot művelték meg igencsak ’furmányosan’. Tanítómestereiknek hála, így nem kellett éhezniük, sőt a jó táplálkozás elősegítette a népszaporulatot is. Hogy ezt a tudományt az olmec-ok ismerték – tehát ők voltak, akik elterjeszthették – azt mi sem bizonyítja jobban – a régészeti leletek mellett -, minthogy La Venta-t egy mocsaras területre stabilan felépítették. S mint már idéztem:

San Lorenzóban  … Michael Coe régész és teamje számos leletre bukkant itt, köztük több mint 20 mesterséges gyűjtőmedencére, melyeket bazalttal kikövezett fejlett csatornarendszer köt össze. … Az árokrendszer fő vonala kelet-nyugati irányban húzódott, ebbe csatlakozott bele 3 kiegészítő csatorna. A régészek nem értik, mi célból készült ez az összetett zsilip- és vízelvezető rendszer.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

 A szennyvíz elvezetőkön pedig már nem is kell csodálkoznunk, hiszen az indus-völgyi városokban ez teljesen természetes volt..

 

A mexikói öböl mocsarai képesek voltak egy természetes anyag előállítására is: ezt bitumennek hívják. A bitument manapság is használják, mint szigetelőanyagként, mint útburkolatokhoz, de még számtalan felhasználási területe ismert. Történelmünk hajnaláról bitumen felhasználására - egyelőre - a késői Uruk városában és Anatóliában (a mai Törökországban), Hacinebi Tepe-ben talált rá David Grove.

Ebben a korban a bitument épületek szigetelésére, ’ragasztására’ használták őseink, valamint hajók szigetelésére. Tell Sabi Abyad-ban (a történelmi nyugat-Szíria; mai Irak), még nem ismerik sokrétű felhasználását, de kerámiáik díszítésére, festéknek alkalmazva már i.e. 6500-5800-ban használták.

Ugyanakkor Mehrgahr-ban, már a kosarak szigetelésére használják a bitument, mindjárt a település legkorábbi időszakában, i.e. 6500-tól! – Valószínűleg ez a mehrgahr-i nép, annak a népnek része volt, mely sikeresen túlélte a jégkorszakot, s tudását sem vesztette el.

De tudásukat továbbvitték az Indus Völgy lakói is, hisz a mohenjodaro-i nagy fürdő sem lett volna tökéletes kátrány felhasználása nélkül. Ahhoz, hogy a vizet – az amúgy szorosan épített kövek között tartsák -, mindenképpen szükségük volt szigetelőanyagra. A két méternyi mélységű medencét – a jobb szigetelés érdekében – kívülről vonták be bitumennel. Természetesen a medencéből a vizet egy  csatornán keresztül vezették el, ám több kis medence felfedezése a nagy mellett, egyenlőre kérdésessé teszi, hogy e helyt ’fürdővendégeket’ fogadtak volna. Lehetséges, hogy La Ventához hasonlóan valamiyen vallásos építményt, esetleg gyakorlati eszközt építettek a korabeli emberek.

 

Carl Wendt és Shan-Tan Lu megtalálták a bitumen legrégebbi felhasználási területét San Lorenzo és el Manati területén, mindegy bizonyítékul egy idegen kultúra érkezésére, amerikai területre. (Vannak ugyanis olyan nézetek is, hogy egyszerűen fekete indiánokból állt az olmec-ok népe.) De ráakadtak Laguna de los Cerros-ban is, mely olmec vallási központ szintén ugyanezen a területen található, a mexikói golf öbölben. Mivel a kész bitumen szinte egész közép-Amerika területén megtalálható, ez is egy újabb csodálatos bizonyíték az olmec nép jelentős kiterjeszkedésének.

 

Mivel, mint a nacionalizmus, mint a fajgyűlölet számomra egy ismeretlen fogalom, valaki elmagyarázhatná nekem, hogy az amerikaiak által először gyűlölt, s most éppen magasztalt indiánok, mennyivel lennének különbek egy – a negroid faj jegyeit magukon viselő, ám ősrégi néphez. Ideje lenne a történelmet ’kívülről’ s ’felülről’ nézni, főleg annak a ténynek a birtokában, - melyet már régen elismertek – hogy a homo sapiens Afrikában ’született’ meg. A tényeket kellene végre nézni, s nem kell zavarba jönni, ha valami nem ’csúszik’ be az ’írott’ formák közé, hiszen a történelem nem egy vallási dogma, hanem feltételezések halmaza, melyeket régészeti leletekre lehet csak alapozni. Modern korunk vívmánya: az Internet, múzeumok ezreit nyitja meg anélkül, hogy az érdeklődőnek akár egy tapodtat kellene mozdulnia otthonából. Bárkinek lehetősége van körülnézni azon tárgyak között, amelyeket ezek a népek hagyományoztak a jövőre. A régészet nem titokzatos tudomány többé, s akit érdekel az utánajár a régmúltnak. De a történelem további elferdítése már káros, hiszen akik csak történelemkönyvekből tanulták az ’anyagot’, azok bizony egy-egy korba nem beilleszthető lelet láttára, mindjárt ufót kiabálnak, - vagy Atlantiszt. Szegény Atlantisszal is csak az a baj, - bár legyen Platonnak igaza – hogy egyetlen sziget, vagy város, vagy egy közepes település lakossága, nem lett volna képes ’megsúgni’ a már megszerzett tudást a jégkorszakból éppen-hogy-csak előtántorgott emberiségnek.

 

Stirling, Tres Zapotesnél talált gyermekjátékokat is, mégpedig apró, kerekes kutyákat. Ugyanilyen kis apró kerekes gyerekjátékokat ástak ki Harappánál, melyeket tömegével találtak mindenféle anyagból kreálva – pl. kerámiából, bronzból.

(Ettől függetlenül a maják nem használtak kereket, ebből is látszik hogy minden ’kapott’ tudás kissé átalakul vagy akár el is felejtődik.)

Ugyancsak Harappa-i az-az emberfej, amelynek le sem tagadhatók negroid vonásait, vastag ajkait külön kiemelte a korabeli művész, ráadásul hatalmas fülbevalókkal van ’felszerelve’, holott teljesen egyértelmű az, hogy egy férfit formáztak meg készítői.

A ’fülbevaló mánia’, mint az olmec szobrokon, mint a maják szobrain hangsúlyozott jelentőséggel bír, de ami a legfontosabb, hogy vallásos szobraik, illetve – főleg a majáknál – a királyok megörökítésének igen fontos momentuma.

Míg az olmec szobrokon főleg az ’isteneket’ látjuk káprázatos fülbevalókkal ’szerepeltetni’, addig a maják királyai már ezzel is hangsúlyozzák isteni mivoltukat. Egyértelmű hogy mindig az ’ősi tudás’ az, amit isteni rangra emelnek, hiszen minél régebbi és titokzatosabb valami, annál inkább a misztifikálás ’áldozatává’ lesz.

Az olmec-ok annyira fontosnak tartották a fül vagy a fülbevaló jelentőségét, hogy még kis jade füleket is faragtak, hangsúlyosan nagy lyukakat fúrva a fülcimpába, ezzel is jelezvén a fülbevaló helyét. Mivel a jadet szentnek tartották, nyilvánvalóan nem faragtak belőle profán, mindennapos dolgot, ezáltal külön felhívták a fül központi szerepére a figyelmet.

Mint köztudomású a föld túlsó felén megjelennek az első Buddha szobrok, s ha más nem is, ez mindenképpen rádöbbenthet bennünket arra a tényre, hogy ez az istenné vált szent mekkora füleket kapott ajándékba hiveitől.

 

1954-ben J. Eric Tompson, Közép-Amerika régészetének egyik legkiválóbb szakembere a következőket mondta:

 „Miféle szellemi fordulat vezette a maják intelligenciáját oda, hogy feltérképezzék az égboltot, amikor még a kerék alapelvét sem ismerték. Hogy elképzeljék az örökkévalóságot, olyan módon, ahogy azt soha semmiféle félcivilizált nép nem tette, mégis képtelenek legyenek megtenni azt a rövid lépést, amely az álboltozatot a valódi boltozattól elválasztotta. Hogy milliókban számoljanak, ugyanakkor soha ne tanulják meg, hogy hogyan mázsáljanak le egy zsák kukoricát?” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

Nos, hát egyszerűen úgy, hogy megtanította nekik egy magasan fejlett, civilizált, messzi földről érkező népcsoport.

Tres Zapotesnél Stirling ásta ki az első olyan követ, mely bizonyítékul szolgált az olmec-ok matematikai fejlettségének, ugyanis a kövön, a maják által is használt pont és vonal naptári kód szerint,” i.e. 32. szeptember 3.-„ának felelt meg a felirat.

 

De a kételkedőknek újabb és újabb bizonyítékok kerülnek elő az olmec-ok írás tudásának bizonyítására. Persze a legegyértelműbb bizonyíték az az, hogy kulturális utódaik hirtelen megtanultak hieroglifákat rajzolgatni. Nehezen elképzelhető ez a tény előzmények nélkül.

A kutatók - 2002. decemberében - rátaláltak egy pecséthengerre és néhány nefrit lemeztöredékre. A floridai kutatók a mexikói-öbölnél található mocsaras területen, San Andres mellett (Tabasco) egy szemétdombon bukkantak rá az olmec kultúrához tartozó maradványokra.

Egy pecsétnyomó töredéken – melyet i.e. 650-re datáltak - megtalálták egy király és uralkodási időpontjának jeleit, s ez arra utal, hogy - a majákhoz hasonlóan - az olmec-ok írása is a királyi hatalomhoz és a kalendáriumhoz kapcsolódott.

"Azt nem állítom, hogy fonetikát találtunk, de az biztos, hogy ezek olyan logogrammák, melyeket a maják átvettek. Egy olyan rendszer nyomaira bukkantunk, amely az olmec-októl ered." – állítja tanulmányában Mary E. D. Pohl, a floridai állami egyetem antropológusa. - A jelek igen nagy hasonlóságot mutatnak a később feltűnő maják írásjegyeihez, így egyértelmű, hogy az olmec nép távozása előtt még megtanította a majáknak az írás tudományát.

A legfeltűnőbb jel a 260 napos szent naptár egyik napját jelölő ábra, mely a pecséthengeren lelhető. A leletek tanúsága szerint az olmec-ok a Közép-Amerika civilizációi közül elsőként formalizálták az írásrendszert és a 260-napos kalendáriumot.

(forrás :http://www.sciencemag.org)

A bélyegzők létezése az olmec kultúrában azért is megdöbbentő, mert maga a bélyegző annyira bizonyíthatóan indus-völgyi ’találmány’, hogy Harappában például kosárszám kerültek elő.

Ugyanakkor az Indus-völgyi civilizáció is elsősorban pecséttel ’írt’:

 „Volt írásuk, amelynek maradványai cserépdarabokon és kis, bélyeg nagyságú, kőből készült pecsétnyomókon találhatók. A kutatók mintegy 400 különböző hieroglifa jellegű írásjelet különítettek el, a leghosszabb összetétel 26, a legrövidebb 5 jelből állt.” (Farkas Ildikó: Az Indus-völgyi civilizáció)

Azt a bizonyítékot, mely szerint az első olmec írásrendszer akár már i.e. 1100 környékén létezett az újra vizsgált Cascajal kőtömb szolgáltatta. A 36 cm hosszú, 20 cm széles kőtömb 62 db szabályos rendben sorakozó ábrát tartalmaz. A többek között halakat, kukoricát, szemeket, bogarakat és dárdákat megjelenítő ábrák horizontálisan követik egymást, ami szöges ellentétben áll a későbbi közép-amerikai írásos feljegyzések vertikális elrendezésével.

Maria del Carmen Rodriguez Martinez, a Science című folyóiratban megjelent cikk egyik szerzője szerint a Cascajal-kőnek valószínűleg azért nincs szoros kapcsolata a későbbi kultúrák írásos emlékeivel, mert időközben „kihalt”, és csak bizonyos részei épültek be az újabb írásos kultúrába.

Stephen D. Houston, a Brown University professzora és egyben a cikk társszerzője megállapította, hogy a Cascajal-kövön található szimbólumok közül több is beazonosítható a mai Dél-Mexikó területéről előkerült faszobrocskákon, amelyek az olmec civilizáció későbbi korszakából származnak.

(forrás:geographic.hu/index.php?act=napi&id=7903)

Minden ’hirtelen’ felbukkanó civilizációban megfigyelhetjük ezt a kettős írásrendszert. Egyik részről ott vannak ezek az egyszerű „lologrammák”, a másik részről kartusba foglalt hierogrifákkal találkozhatunk.

Jeffrey P. Blomster, az amerikai George Washington University kutatócsoport vezetője, 2005-ben a Science magazin hasábjain azt bizonygatta, hogy minden közép-amerikai kultúrkörnél felfedezhető az olmec kultúra hatása. Blomser szerint, - akinek nyilatkozatával egyetértek – míg az olmec kultúrát felfedezhetjük egész mezoamerikában, a későbbi kultúrák csak ezek kopírozásai. Az olmec nép kulturális fölényét sokáig nem tudták behozni a környező népek.

Ehhez a következtetéshez 725 edény felülvizsgálata után jutottak, melyeknek összehasonlították kézműves finomságukat, valamint szimbólumrendszerüket. Úgy néz ki, hogy az olmec-ok finom művészi munkáit nem bírták utánozni sem, ezért inkább megvásárolták azokat. Mivel San Lorenzoban nem találtak egyetlen idegenből behozott tárgyat sem, ezért logikus a következtetés: tudásuk mélyebb és sokoldalúbb volt, mint Amerika törzslakóié.

 

Ez a kultúra – mind minden ’öreg’ kultúra, amely már elérte azt a fejlettségi szintet, mely segítségével kiemelkedhet a mindennapi élet örökös körforgásából - játszani is szeretett. Ők hozták el az amerikai földrészre a kosárlabda és a futball elődjét. Az „utódaik” aztán, szakláris szintre fejlesztve, sokféle formában játszották tovább az idők során. Ily módon a „barbárok”, az egyszerű labdajátékot „felemelték” egy sajátságos vallás szintjére, átformálva azt saját gondolatvilágára.

Volt, ahol párosával játszották, de volt olyan is, ahol csapatok küzdöttek meg egymással. A szabályok is tájegységenként és koronként változtak, ám szinte mindenütt megtalálták a régészek a játékhoz szükséges süllyesztett pálya maradványait.

Ám játéktereket nem csak az olmec kultúrában találhatunk, hiszen Dholavirában (India) i.e. 3500-ban már használatban lévő stadiont – kettőt is! - ástak ki a régészek. A nagyobb stadion is téglalap alakú, - ugyanúgy mint az amerikai - hossza több mint 280 méter, s több mint tízezer néző szurkolhatott lelátóin, melyeket teraszos helyein kényelmesen helyet foglalhattak.

 

Ugyanakkor az olmec-ok megérkezési ideje a mai Mexikó területére kezd előbbre tolódni. 2007. júniusában ugyanis a Connecticut Egyetem tudósai egy fantasztikus leletre bukkantak egy csontváz szájában! A műfogsor, amit megtaláltak i.e. 2570-2322 éves és ezzel jóval előbbre csúsztatja ennek a jelentős civilizációnak érkezését Közép-Amerikába!

A mai fogászati eljárásoknak is megfelelően a párduc ill. farkasfogakból faragott műfogsort a lecsiszolt eredeti fogakra húzták rá. Bár ez a fogsor még messze nem tökéletes, ám a maják régészeti leletei között már csodálatos - bár jádéből és nem csontból készült -, fogsorokat láthatunk. (A zöldes jade mindenesetre elég betegesen nézhetett ki egy emberi szájban, de hát a fogak fehérsége csak mai divat.)

Az pedig már bizonyított tény, hogy a maják tanítómesterei kik voltak…

Megintcsak egy indus-völgyi városra, az i.e. 7000-től már lakott Mehrgarh-ra vagyok kénytelen hivatkozni, ahol olyan őskori fogmaradványokat találtak, melyeken egyforma, szabályos kör alakú lyukak láthatók. Egy nemzetközi kutatócsoport Mehrgarh-ban 11 db fúrt fogat talált, melyek egyértelműen tanúskodnak a fogászat meglétéről már 9000 évvel ezelőtt az indiai kontinensen.  A lyukak 1-3 milliméter átmérőjűek, és legalább 0,5-3,5 milliméter mélyek. A fúrófejek melyeket gyöngyök és kőeszközök társaságában találtak meg, azt bizonyítják, hogy nem egyedi esetről van szó, csak ezen a ’kőkorszaki’ területen 1500 évig gyógyították ’fogorvosok’ a betegeket! Ahol pedig ilyen régi a fogászat, ott kifejlődhetett a protézis ötlete is, amely már csak azért is valószínűsíthető, mivel Mehrgarh-ban még a fogkövek eltávolításának, - tehát a fogak ’karbantartásának – is meg találták egyértelmű nyomait!

A fog kifúrása ráadásul megint egy olyan kő-megmunkálási technikára vezet vissza bennünket, mellyel a megalitikus köveket is megfúrhatták. – Nyilvánvaló persze, hogy némileg nagyobb ’fúróra’ volt szükség, mint a fogak esetében. 

Ugyanakkor az olmec-ok megmaradt leletei közt is láthatunk számtalan kifúrt követ, a nagy oltárköveken át az egészen apró kis kövekig, melyek mint néma tanúi a kőmegmunkálás művészetének. Azokról a csodálatos jade maszkokról és figurácskákról már nem is szólva, melyek szintén erről a magas fokú tudásanyagról tanúskodnak. – Szerencsére ezt a technikát képesek voltak átadni a majáknak, erről tanúskodik, - hogy mást ne említsek – Pacal csodálatos jademaszkja. Egy kemény ásványt semmivel nem könnyebb finom kis lapocskákká alakítani, mint egy fogat kifúrni milliméteres pontossággal.

Ugyanezen a régészeti lelőhelyen talált naptármaradványok is olmec népre utalnak, hiszen nem valószínű, hogy ennyire sűrű lett volna a népvándorlás a két kontinens között. Persze még ez sem kizárt, jó pár bizonyítékát láthattuk Dél- és Közép-Amerikában idegen civilizáció/civilizációk érkezésének.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.