Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az, hogy mikor népesítette be az ember Amerikát, a mai napig vita tárgyát képezi a régészek körében. Ezeket a vitákat én nem is igazán értem, hiszen Kaliforniában 200 ezer éves kalcedonból és jáspisból készült szerszámok kerültek elő!  Luis Leakey, aki 1963-1972 tárta fel a Calico-hegység lelőhelyét, azt mondta: A calicói lelőhelyről előkerült leletek némelyike egyszerűen nem lehet a természeti erők hatásának következménye.. A legteljesebb határozottsággal kijelentem, hogy tudom, mire képes a természet, úgyhogy ahol a feltárást végezzük, az egyértelműen egy régészeti terület.” A San Bernardino Megyei Múzeum Laekey kommentárjait követően 200 ezer évben állapította meg a leletek korát.

Az 1980-as években Brazíliában, Mária Beltrao a Bahia állambeli Toca de Esperancánál folytatott ásatásokat, olyan leletekről tett jelentést, melyek kora 204-295 ezer évre tehető!

Az északkelet-brazíliai Toca do Boqueirao da Pedra Furada-ban, Niéde Guidon, brazil régész egy nagy, festett barlangot kutatott. A festmények korát keresgélve ásni kezdett a földben. A munka során faszénmintákat vettek a különböző rétegekből, melyeket Franciaországba küldtek radiokarbon-meghatározásra. A visszatérő laboratóriumi eredmények meglepőnek bizonyultak: 17 ezer év, 25 ezer év, 32 ezer év és végezetül elérték a 48 ezer évet is! (forrás: Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi)

De feledjük most a régészeti vitákat és térjünk rá a hozzánk sokkal közelebb eső korszakokra.

 

Közép-Amerikában, egy süppedős mocsárvidék kellős közepén, a mexikói öböl partvidékén egy igazán meghökkentő civilizáció bukkant fel i.e. 1800 körül. Mivel istenek helyett saját magukat – netán királyaikat – formázták meg óriási kőtömbökből, az utókor számára nem lehet kérdés, hogy e nép semmiképpen nem az amerikai földrészen nőtt fel, ugyanis arcuk egyértelműen a negroid fajra jellemző vonásokkal bír. Most már a történészek is elismerik, hogy ez a kultúra tanította a majáknak az írás, olvasás tudományát, tőlük tanultak építkezni, s vallásuk számos elemét is tőlük vették át.

Az olmec-ek ismerték a zéró fogalmát, a naptárt, és a hieroglifás írásrendszert. Ezt a tudást csak az anyaországból hozhatták magukkal. Ezek az intellektuális vívmányok az Olmec mítoszokkal és rituálékkal együtt befolyásolták az elkövetkező maja, zapoték, mixtec és azték kultúrákat.

 

Az olmec-ok (ahogy elnevezték e rendkívüli civilizációt) legfőbb vallási központja St. Lorenzo területén épült ki, egy kb.1200 méter hosszú fennsíkon, ahonnan palotákból, piramisokból és templomokból próbálták irányítani a körülöttük élő népeket. Az őshazából érkező népcsoport nem lehetett nagy létszámú, mégis olyan ügyesen ’kormányozták’, illetve befolyásolták a körülöttük élő törzseket, hogy virágkorukban, melyet i.e. 1200-900 közé tesznek, a mai Honduras, Quatemala határáig megtaláljuk nyomaikat. (Sőt! Később még láthatjuk, hogy észak felé a mai Mexikóban is egyértelmű bizonyítékát hagyták ’ott-jártuknak’.)

Az olmec-ok másik híres városa: La Venta, egy észak-dél tengely mentén helyezkedik el nagy agyag és föld piramissal. Az olmec-ok szokása szerint, távozásuk előtt, ezt a várost is lerombolták és betemették, így megmaradt a régészeknek, nevezetesen La Venta fő régészének: Matthew Stirling-nek a felfedezés öröme.  Ugyanígy temették el a kőfejeket is, kb. i. sz. 400 körül.

A vallási központokon kívül viszont nem találtak a régészek más városi letelepülésre utaló nyomokat. A városok hiánya egyáltalán nem akadályozta a civilizáció terjeszkedését. Vajon csak ideiglenesen tartózkodtak ott? És talán ezért nem építettek városokat? Ennek ellentmond az a tény, hogy több mint ezer évig tartózkodtak egy helyen. Nem tartották fontosnak, hogy milyen körülmények közt élnek?  Esetleg tudták, hogy sok civilizáció bukását okozták már díszes városaik? Piramisaik, kultikus épületeik, a mocsárvidékre felépített óriási épületei olyan magasfokú építészeti szaktudásról tanúskodnak, amellyel kevés civilizáció ’dicsekedhetett’ abban az időben.  Könnyedén bántak hatalmas kőtömbökkel még akkor is, ha száz kilométert kellett ’cipelniük’.. De ugyanakkor lakhatásukra, kényelmükre nem tettek különösebb erőfeszítéseket. Vagy csak nem találunk régészeti bizonyítékokat. A mexikói lápvidék- melyen éltek- nem konzerválta a lebomló anyagokat. Lehetségesnek tartják, hogy mivel kővel a vidék nem volt ellátva, ezért természetes alapanyagú házakban laktak. De az is lehetséges, hogy – amint azt később látni fogjuk – mikor eltemették és megcsonkították szobraikat, akkor felégettek minden más nyomot is maguk után. Titokzatos kultúrájuknak mintha még a nyomát is el akarták volna törölni.

Graham Hancock: Istenek kézjegyei c. könyvében igen érzékletesen mutatja be az olmec civilizációt:

„Az olmec-ok egy igen jelentős civilizációt hoztak létre, amely bámulatos mérnöki teljesítményekre volt képes. Elérte azt a fejlettséget, hogy hatalmas kőtömbökkel manipuláljon. Az óriási, egy tömbből faragott fejeket, melyek közül egyesek 20 tonnát vagy még annál is többet nyomnak, nem kevesebb mint 90 km-i távolságra szállították el, miután kibányászták a tuxlai hegyekből.

San Lorenzo, az egyik egy olmec ásatási helyszín, amely Coatzecoalcostól délnyugatra található, a Quetzalcolt legendájában „kígyószentélyként” emlegetett terület szívében.

Ezen a helyen talált leletek szénizotópos vizsgálata azt mutatja, hogy az olmec kultúra már kb. i.e. 1500-ban létezett. A jelek szerint ekkora már teljesen kifejlődött, arra vonatkozóan viszont, hogy az evolúció San Lorenzo környékén zajlott volna, nincsenek bizonyítékok. Ha viszont nem itt tettek szert technológiai szakértésükre, akkor vajon hol?

A régészek legnagyobb erőfeszítései ellenére sem került elő Mexikó egyetlen pontján sem bármi olyasmi, melyet úgy lehetne jellemezni, hogy az olmec társadalom „fejlődési szakaszából” származik.

San Lorenzóban az olmec-ok egy mesterséges, 30 m magas dombot emeltek egy hatalmas, mintegy 1200 m hosszú és 600 m széles építmény részeként. Michael Coe régész és teamje számos leletre bukkant itt, köztük több mint 20 mesterséges gyűjtőmedencére, melyeket bazalttal kikövezett fejlett csatornarendszer köt össze. A rendszer egy részét egy hídba építették be. Amikor újra feltárták a víz még mindig felbugyogott benne a nagy esőzésekkor ugyanúgy, mint 3000 évvel ezelőtt. Az árokrendszer fő vonala kelet-nyugati irányban húzódott, ebbe csatlakozott bele 3 kiegészítő csatorna. A régészek nem értik, mi célból készült ez az összetett zsilip- és vízelvezető rendszer. Találtak még egy különleges szobortemetőt is, melyben 5 hatalmas, negroid vonásokat mutató szoborfejet egy meghatározott csoportosítás szerint, szándékosan temettek el. Ezekből a „sírokból” kb. 60 db tárgy is előkerült, köztük gyönyörűen megmunkált jade figurák, szobrocskák.  A gödörben talált elszenesedett maradványok szerint ezek a tárgyak i.e. 1200-ból származnak (legalábbis eltemetésük idején, ennyi évesek lehettek). A szobrocskák egy részét eltemetésük előtt szisztematikusan megcsonkították.

La Venta 150 km-re keletebbre fekszik innét, Tabasco tartományban, amely szintén az olmec kultúráról híres. A húszas-harmincas években az olmec archeológia atyja, Matthew Stirling a Smithsonian Institution és a National Geographic Society hivatalos megbízásából vállalkozott az olmec lelőhelyek felkutatására, ahol felügyelete alatt végül is összesen 16 gigantikus méretű fejet tártak fel. (A legnagyobb fejet Veracruzban találták, amely kb. 20 tonna súlyú és 3,4 méter magas.)  A szénizotópos kormeghatározások alapján arra jutottak, hogy az olmec-ok i.e.1500-1100 között telepedtek itt le és továbbra is itt éltek- egy szigeten, a Tonala-folyótól keletre elterülő lápvidéken - egészen kb. i.e. 400-ig. Ezután az építkezések hirtelen abbamaradtak. Minden létező épületet ünnepélyesen leromboltak vagy lebontottak. Számos hatalmas kőfejet és kisebb szobrokat rituálisan eltemettek a különös sírokban, ugyanúgy mint San Lorenzóban. De a La Venta-i sírokat gondosan előkészítették és kimunkálták, ezernyi apró kék téglával burkolták, majd több réteg sokszínű agyaggal töltötték fel. Az egyik ilyen helyen kb. 15 ezer köbméternyi földet ástak ki, az alját gondosan kikövezték szerpentinkővel, azután pedig betemették a földdel.

3 mozaikjárdát is találtak, melyeket szándékosan több, váltakozó réteg agyag és vályogtégla alá temettek.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

Szinte látom magam előtt La Venta csodálatos kék téglával kikövezett fürdőmedencéit, melyeket akár rituális, akár pusztán higéniai szempontoktól vezérelve ’építettek’, mindenképpen gyönyörűek lehettek. A szándékosan csonkított szobrok ily módon való eltemetése – hiszen tudhatták, hogy a gondosan szigetelt medencék megőrzik a jövő számára titkaikat -, akár egy ’elbeszélés’ is lehet, mely egy szomorú történetről szól.

Gondoljunk csak bele, hogy ez a kultúra, mely már a mexikói öbölbe való érkezésekor is igen fejlett volt, megérkezett egy meglehetősen vad vidékre, civilizálatlan törzsek közé kb. i.e. 1600-as években.(Mivel 1500-ra már álltak kultikus épületeik, ezért adjunk nékik egy kis időt.) Beilleszkedtek az ott élő indián törzsek közé oly módon, hogy felhasználták magasabbrendű tudásukat a cél érdekében. Ehhez valószínűleg nem volt szükségük harcokra, hiszen a négyzetkilométerre eső népesség aránya igencsak csekély volt még ebben a korban. Mivel a természeti vallások, mágiák szintjén élő törzseket egy kis ’hókuszpókusszal’ meg lehetett győzni ’isteni mivoltukról’, hamar elérhették azt, hogy a környékbeli lakosság besegítsen a vallási központok felépítésébe. Eközben rá jöhettek arra, hogy az a vad törzs, melyeket majáknak hívnak, rendelkezik a fejlődés képességével, s el kezdték őket – vagy legalábbis egyes személyeket közülük – megtanítani írni, olvasni, számolni. Emellett – gondolom saját jól felfogott érdekükbe is – kifejlesztettek egy olyan hibrid kukoricafajtát, melyet könnyű volt elültetni, s mégis többszörös terméshozammal dicsekedhetett. Megmutatták a csatornázás ’csodáit’, mellyel újabb területeket vonhattak földművelés alá, egy olyan zord vidéken is, mint a mexikói. Ezzel viszont hirtelen ’meglökték’ a törzsek népszaporulatát, hiszen minél több volt a termés, minél több élelmiszerhez jutottak hozzá, annál inkább csökkent a gyermekhalandóság, nőtt a teherbeesések száma és a jóllakott anyák is kitudták hordani egészségesen gyermeküket.

Viszont ezzel okozták saját vesztüket is… 2000 éven át tanítgatták, ’gyámolítgatták’ a majákat, ám tanítványaik egy ’szép napon’ – amely több évig, akár évszázadokat is  eltarthatott – ’kinőtték’ tanítómestereiket. Ekkor már olyan tudás-adag birtokában voltak, mellyel bizton tudhatták: az olmec-ok nem istenek, hanem éppoly halandó emberek mint ők. Az olmec-ok istenszobrai, szertartásai nem rémisztették többé őket, s már saját maguk közül akarták kiválasztani ’isten-királyaikat’. – Vagy egyenesen az ’istenné’ lett maja királyok döntöttek így, hiszen egy igazán harcos nép felett álltak.

Nos, akárhogy is volt, az olmec-ok – vagyis akik megmaradtak belőlük -, úgy döntöttek: távoznak erről a helyről. S hogy elmondják szomorú és (számukra mindenképpen) igazságtalan történetüket, ezért (tudván, hogy az emberi test bomlandó) szobraikat csonkították meg, s temették be olyan biztos helyre, melyről tudhatták, hogy évezredeken keresztül megőrizheti civilizációjuk fényét…

Annyira igazuk volt, – annak ellenére, hogy a fajok megkülönböztetése még a történelemtudományt is sokszor befolyásolja – ma már sikerült ’meggyőzniük’ a régészeket arról: a maják minden tudásukat, mely kiemelte őket a környező indián törzsek közül, nekik – az olmec-oknak – köszönhetik. Ha semmi mást nem vennénk figyelembe (az olmec-ok tudásáról) csak ezt, akkor is el kell ismernünk: nagyon sokat tudtak az emberről (az emberi természetről) is…

Hogy valóban fürdőmedencék voltak-e vagy szépen kicsempézett temető-gödrök? Az utókor válaszolt a kérdésre: a maják városaiban is megtalálhatjuk a rituális medencék maradványait.

 

La Venta fő piramisa a hely déli végén állott. A nagyjából kör alakú építmény bonyolult kúp alakot kapott, a lekerekített oldalfalak 10 függőleges tetőgerincből álltak, közöttük pedig víznyelő aknák húzódtak. A piramis 100 láb magas volt, átmérője csaknem 200 láb, össztérfogata mintegy 8100 köbméter volt.

A város maradványa csaknem fél kilométer hosszan húzódott egy tengely mentén, amely pontosan 8 fokkal tért el északtól, nyugati irányban. E tengely köré csoportosult minden építmény, hibátlan elrendezésben, pedig számos kisebb piramis és tér, emelvény és földhalom összesen több mint 3 négyzetkilométernyi helyet foglalt el. …

A legérdekesebb lelet egy dombormű, amely a szakértők szerint „egy fejdíszt viselő és tömjéntáskát tartó olmec-ot ábrázol, akire rácsavarodott egy tollaskígyó”. A domborművet tömör gránitlapba faragták, amely kb. 1,2 m széles, 1,5  m magas, és az ember, amelyet ábrázol a földön ül, és maga elé nyújtja a lábát, mintha pedálokért nyúlna vele. Jobb kezében apró, vödör alakú tárgyat tart. Bal kezével mintha egy emelő karját emelné vagy eresztené le. A „fejdísz” amelyet visel, furcsa és bonyolult ruhadarab. Számomra sokkal inkább funkcionálisnak, mintsem szertartásosnak tűnt, bár nem tudtam elképzelni, hogy miféle funkciója lehetett. Rajta v. egy állványon fölötte, két X alakú kereszt volt látható. A tekintetemet ezután a dombormű másik fő elemére, a „tollaskígyóra” fordítottam. Egyrészt valóban pontosan ezt ábrázolta: Egy tollas kígyót, Quetzalcoatl ősi szimbólumát, akit ezek szerint az olmec-ok nyilván bálványoztak (vagy legalábbis elismertek). A tudósok nem vitatják ezt az elképzelést. Általánosan elfogadott tény, hogy Quetzalcoatl kultusza nagyon régi, Közép-Amerika prehisztorikus idejéből származik, és az ezt követő történelmi periódusban számos kultúra átvette istenként való bálványozását.

A Tollaskígyó azonban ezen a domborművön olyan jellegzetességeket mutat, amely egyedivé tesz. Mintha több lenne puszta szimbólumnál, sőt volt valami merev és megszerkesztet benne, melynek köszönhetően majdnem olyan volt, mintegy gép.

Ugyanilyen meglepően érthetetlen, bonyolult figurát találhatunk a mexikói Palenquébne, a Feliratok Templomában nyugvó Pacal sírját fedő 5 tonnás mészkő sírfedelén. Az igazán magas, furcsa formájú fejfedők több domborművön is megtalálhatók.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

 

Részemről a tollaskígyó szimbólumát egész másnak látom. Vegyük ezt az utolsó sztélét, mely olyan mint egy képregény, mellyel valamit el akartak mesélni… Az a kép, melyen egy kígyóban ül egy ember, mintegy irányítva azt, lehet egy keleti szimbólum is. Van egy jóga fajta, melynek célja az, hogy az al-csakrában lévő energiát (mely az emberi ösztönöket irányítja) átalakítsa úgy, hogy a gerincoszlopon ’felfuttatva’ egészen a fej tetején elhelyezkedő fej-csakráig, szellemi energiává alakítsa azt. Plasztikusan ezt úgy mondják el, hogy amíg csak ’alsóbb’ ösztöneink működnek, addig kígyó (kundalini) formájában összetekeredve az összes energiánk lenn nyugszik egy ponton. A jogával ezt a kígyót szépen lassan ’felállíthatjuk’, hogy ’segedelmével’ az energia szabadon áramolhasson mind a 7 főcsakránk között..

Úgy gondolom, hogy az a rengeteg olmec figura, melyeknek szemmel láthatóan a jógaülés a természetes formája, nem lehet véletlen. Ráadásul, ha jól megnézzük az eredeti domborművet (a restaurált formája valami szörnyen eltorzított), akkor láthatjuk, hogy a kígyóban ülő ember fején lévő forma erősen hasonlít annak a kígyónak a fejére, amelyben ül. Ez egy végtelenül egyszerű szimbólumrendszer. Az alak két lábát előrenyújtva ül a kígyóban, s a lábánál még egy érdekes formát láthatunk, melyet, ha jobban megnézünk tulajdonképpen egy összetekeredett kígyó tátott szájjal. Így a lábánál lévő összetekeredett kígyó utalhat arra, hogy ’eredeti formájában’, amíg nem tanuljuk meg kezelni energiáinkat, addig így néz ki… Ugyanakkor az, hogy az ember egy óriási tátott szájú kígyóban ül, előrenyújtott lábakkal, gerincét a kígyó ívéhez igazítva, miközben a 2 lába közt behajló kígyó végét (farkát) kezével megfogja - talán egy gyakorlatot akar megmutatni, amit mi nem értünk. Vagy azt akarja jelezni, - mivel ő ’benn ül’ a kígyóban, feje-fejével szinte azonos szimbólumokkal van ’felszerelve’, s közben a kígyó végét markolja, hogy ő már tudja irányítani az energiáit. Ugyanakkor az ember feje fölött megjelenik egy csillag (?) vagy szem (?), mely valószínűleg a fejcsakra működését akarja jelezni. A körülötte-felette lévő ábrákkal együtt annak kisugárzását is ’megrajzolva’. - Ez így együttesen olyan, mint a mai képregények, ahol a lerajzolt figura gondolata egy buborékban jelenik meg a feje felett.  - Ez már csak azért valószínű, mert ha jól megnézzük, akkor a négyszög (gondolat-buborék) elejéből a kisugárzás (-szerű rajz) egészen a lába előtt megformázott összecsavarodott kígyóig nyúlik.

Rituális tárgyaik között találtak linga-t is, amely jellegzetes figurája az ind kultúrkörnek, mely Shiva a kettős istenség ’megjelenítésére’ is szolgál. Shiva ugyanis egyszerre az aszkétizmus és a szexuális vágy megtestesítője, Ő az ’akinek’ erejével képesek a ’szentek’ uralkodni a vágyon, a jóga segítségével átalakítván azt. Shiva egyik jelképe:

a harmadik szem, melyen keresztül – ez nagyon lényeges mítosz – Kámát, a vágy istenét porig égeti tapasza, vagy aszketikus energiája izzásának erejével. ..

A linga az ellenőrzés alatt tartott és átalakított kreativitás jelképeként a jóga elméletét és gyakorlatát szimbolizálja, azt a fegyelmet, melyet évezredeken át a hindu remeték – a teljes körű elme- és test-kontrolláláson keresztül – meg akartak szabadulni az emberi állapottól.”

(Kenneth L. Woodward: Csodák könyve 252-5.old.)

Maga a linga, Shiva és a kígyó ábrázolása, szimbóluma teljes mértékben összefonódik.

Az egyik olmec linga-mon, vagyis a ’fején’ egy rendkívül érdekes vésetet láthatunk, melynek a leglényegesebb eleme: a harmadik szem, teljesen egyértelműen ábrázolva van. A linga fejére ugyanis egy emberhez hasonló fejet rajzoltak, melynek két szeme között a homlokán látható a 3. szem. A szája és a szeme között, - lényegében az arcán – egy igencsak furcsa alakzat látható, melyet leginkább egy fekvő, összetekeredett kígyóhoz tudnék hasonlítani, de ezen lehetne vitatkozni. Bizonyára valami olyan összetett szimbólumról van szó, melyet csak azok érthettek, akik alkalmazták.

Hogy kizárjam annak a lehetőségét, amely szerint ’belemagyaráznék a semmibe valamit’, megnéztem egy másik linga (olmec) figurára rajzolt szimbolikus vésetet. Annak ugyan nem a ’fejére’, hanem a ’törzsére’ véstek be két szemet, melynek ’szemgolyói’ a saját ’homlokára’ tekintenek, melynek közepén egy x-el jelölt harmadik szem ’ékeskedik’. Itt határozottan látszik az a bizonyos x, melyet az előbb ’átrágott’ ’tollaskígyós’ domborművön a figura feje fölött, - abban a bizonyos gondolat-buborékban - is láthatunk.

Hogy a linga figurák – akárcsak a többi, bár sokszor meg nem értett vallási formák – elterjedtek, az is bizonyítja: az olmec-ok igen szoros rokoni kapcsolatban álltak azzal a civilizációval mely akár kelet, akár nyugat felé indult, mindegy névjegykártyát szórta szét Shiva szimbólumát. Közép-Amerikába megtalálhatjuk pl. Loltun Caves-ben, Uxmal-ban, ahol ráadásul már fejfának használták a temetőben, mely egyértelmű jele a Shiva imádatnak. (Természetesen nem valószínű, hogy így hívták azt az istent, akinek ez csak az egyik jelképe.)

De kövekből csiszolva is számtalan apróbb figurával találkozhatunk, melyek férfiakat ábrázolnak, hangsúlyozva valamilyen módon elsődleges nemi jelüket.

Érdekes módon, bár a maják igen szorgalmas tanítványoknak bizonyultak, s számtalan maja figurát örökítettek meg jógaülésben, - mely ülést gyakorlás nélkül nem lehet elsajátítani – mégsem kapták meg tőle azt az ’intuíciót’, amely a hinduizmust és a buddhizmust filozofikus értelemben is felemelte. Ebből én azt a konzekvenciát tudom levonni, hogy bizonyos fajta szellemi, talán genetikai örökség is kell ahhoz, hogy ezt a fajta vallási-filozófiai rendszert az egyén – az ember – képes legyen alkalmazni. Ha azt nézzük, hogy a buddhizmus megismerése a nyugati világot nem tette bölcsebbé, akkor talán igazat ad nekem a kedves olvasó..

 

Az érdekes fejfedők, melyet mint az olmec-ok, mint tanítványaik előszeretettel viseltek és ábrázoltak különféle szobrokon, egyenesen a hindu ’isten-panteonra’ irányítják figyelmünket. Ha valahol látni akarunk meghökkentő ’tökfödőket’, akkor érdemes körülnézni a hindu templomok tájékán. Mivel az egészen kezdetlegesnek tűnő szobrokon is nagy ’fejékességeket’ láthatunk, - mint a 2 civilizációs területen – biztosak lehetünk abba, hogy az olmec-ok mindenképpen India parjaitól indultak el kelet felé.

 

Az egyik Las Limas-i figura, egy joga-ülésben ülő fiatal férfit ábrázol, mely a "jaguárgyermeket" tartja karjában. A férfi vállaira és térdeire négy különböző olmec istenség jellegzetes, hasított fejű ábrázolását vésték. A gyermek szívénél és köldökénél bevésett x jel még a fotón is világosan kivehető, pedig hanyatt fekszik a férfi karjában.

Az x-el az olmec-ok valószínűleg a csakrákat jelölhették, a homlok-csakra ugyanis ott helyezkedik el, ahol az úgynevezett harmadik szem is. A ’jaguárgyerek’ esetében az x-ek a szív és a nap-csakrát jelölhették.

De magáról a jógaülés jellegzetes ’pózáról’ rengeteg figurát láthatunk az olmec szobrocskák között, ha vesszük rá a fáradságot, hogy végig nézzük. Lehet, hogy nem minden esetben láthatunk tökéletes lótuszülést, de egymásba-csavart lábakat ’visel’ szinte minden figurájuk, a legkisebbtől a legnagyobbig, - már amennyiben ülő formában ábrázolták.

Harappában (i.e. 2300) – az Indus-völgyi civilizáció egyik központjában, mely ha nem is a legjelentősebb az itt található városok között, de a legjobban feltárt – találtak már lingam figurát és lótuszülést, vagyis jógát gyakorló szobrocskákat, véseteket is.

 

Messze keletre vezetnek a sárkány figurák is, melyek megformázását szintén tökélyre emelték. Kis jáde figurákon ugyanúgy megtalálhatjuk, mint nagyobb kőszobrokon. Mivel az olmec-ok egy másik, - szintén idegen földről jött népcsoporttal, majdnem ’egymás mellett’ élt – ezért a sárkányfigurákat akár át is vehette ettől a néptől. Erről még szó lesz Teotihuacan kapcsán..

Azt viszont, hogy a sárkányokból és a kígyóból mi lett a későbbi indián kultúrákban, azt láthatjuk számos maja, azték, stb. emlékművön..

További bizonyítéka annak, hogy honnan jöhetett ez a sajátságosan elnevezett népcsoport, az a kis démonfigurákba rejlik, melyből igencsak számosat találtak. Ugyanezen démonok ’rémisztgették’ a tudatlanokat egy Amerikától igencsak messze eső földrészen. Ennek közvetett bizonyítékát ma is láthatjuk, ha körbenézünk Indiában.. A hinduizmus – és az ebből kifejlődött buddhizmus – démon-ábrázolásai néha megdöbbentően hasonlítanak az olmec-ok elképzeléseihez. Ha ehhez még hozzávesszük azokat a rémisztő isten-szobrokat, melyeket e civilizációból (meg a Teotihuacan-iból) fejlesztettek tovább Közép-Amerika indián törzsei, akkor igazán szép panteont kapunk végeredményül.

 

De hogyan lehetséges vajon az, hogy egy egyértelműen negroid faj jövetelét nem Afrikába, hanem Indiába keresem. Nos egészen egyszerűen úgy, hogy az indiai népesség – mely földünk 1/6-a – a világ egyik legszínesebb rassztípusok gyűjtőhelye. Így van ez ma is, de még inkább így volt abban a korban, melyet Indus-völgyi civilizációnak neveznek. A dravidák India legrégibb, legműveltebb, magas építési kultúrával rendelkező őslakosai – róluk feltételezik, hogy aktívan résztvettek az Indus-völgyi civilizáció felépítésében - még a mai napig is sötét bőrűek, vastag ajkúak. Egyszóval hordozzák azokat a külső jeleket, melyeket az olmec szobrokon is láthatunk. I. e. 2000-ben minden valószínűség szerint ezek a jelek még erőteljesebbek voltak, hiszen az azóta eltelt négyezer év alatt ez a nép is nagyfokú etnikai keveredés áldozata lett.

Annyira igaz, hogy dravidák, az indiai földrész őslakosai igen sokáig befolyásoló tényezői voltak a kulturális életnek, hogy még a mai napig is nagyon sok buddha szobrot – pedig a buddhizmus (Buddha i.e. 544-464) i.e. 500 körül kélt hódító útjára – láthatunk, amelyek egyértelműen vastag ajkúak. Főleg a – valószínűleg dravidákat ábrázoló – Buddha szobrokon, domborműveken figyelhetjük meg, amelyeket elképesztő technikával sziklákba vágott-vésett szentélyekben csodálhatunk meg. Egyébiránt ez Indiában teljesen természetes, legfeljebb Európában és Amerikába nem egy közismert tény. Maguk a történészek is tudják, hogy a ’fehér faj’ maximum kétezer évet ’tudhat magáénak’, ráadásul azzal sem nagyon dicsekedhetünk…

Sokáig keresték az olmec civilizáció afrikai nyomait, ám ott nem találunk olyan népcsoportot, ill. országot i.e. 2000-ből, mely rendelkezett volna az időszámítás olyan bonyolult formájával, mint ők. Rendkívül sok hasonlóságot találhatunk az egyiptomi kultúrában is, ám leginkább az időszámítási rendszer sokoldalúsága – melyet majd a maja részben mondok el – ad megdönthetetlen bizonyítékot tézisemre nézve.

Az bizonyított tény, hogy az Indus völgyiek eljutottak Afrikába, Közel-Keletre, sőt Európa számos részére. De nemcsak szárazföldön utaztak, hiszen óriási hajóik, kikötőik bizonyítják a tengeri kereskedelmet is. Nyilván nehezebb feladat volt az óceánra kimerészkedni, mint a szárazföldön közlekedni, de semmiképpen nem megoldhatatlan. Ennek a kultúrának a távolság nem jelentett akadályt, ezt kiterjedési területe is bizonyítja:

„Az  … Indus-völgyi kultúra  …. elterjedési területe .. : délen a Kathiavar-félszigetig és a Gudzsarat-partig, keleten az északi Radzsaszthan területén fekvő Bekaner vidékéig, északkeleten a Gangesz felső folyásáig és a Dzsamúnáig, északon Afganisztánig, Kandahár térségéig, nyugaton messze Beludzsisztán belső vidékéig.” (Roman Herzog: A hatalomgyakorlás eredete és formái, 19. old. Egyetemi Könyvtár, 1998.)

De bizonyítékként szolgálhat Lothal kikötője is, melyet Indiában, Gudzsarat államban, Mohenjodaro-tól nem messze, az Indiai óceán partjára építettek i.e. 2500 körül. Lothalban található egy mélytengeri dokk is, - a város szárazföldi partja felöl - mely 37x22 méter nagyságával, 4,25-ös mélységével, különböző technikai csúcsteljesítményekkel felszerelve képes volt óceánjáró hajók befogadására és javítására is.

 

Közép-Amerikában, - s ahová az olmec ’befolyás’ elterjedt - csodálatos alkotások ezreit hagyták maguk után ezek a művészek. Olyan tökéletesen formázták meg akár a legkisebb, akár a legnagyobb figuráikat; akár kőből, akár ásványból, akár obszidiánból faragták ki azokat, hogy egészen biztosan kijelenthetjük: ezek az emberek egy olyan kultúrkörből érkeztek, ahol több ezer év állt rendelkezésükre ahhoz, hogy művészetüket ilyen magas szintre emeljék.

 

Az olmec-ok gyermekfigurái akár egy mai szobrászművész keze alól is kikerülhettek volna. A kiskorra jellemző „hurkácskák” életszerűsége, realizmusa megdöbbentő és a kézmozdulat, mellyel a gyermek a fejéhez nyúl annyira élethű, mintha egy videofelvételt látnánk. Arcocskáján tökéletesen látszik a -„már megint nem velem foglalkoznak”- felháborodása, szemét sírosan összehúzva várja környezete reakcióit. Még nem sír - feleslegesen egy gyermek sem erőlteti meg magát - de felkészült már könnyei „bevetésére”. Ugyanúgy viselkedik, mint egy mai, elkényeztetett gyerek.

Egy másik kisgyerek szobor, melyen már látszik a fajok keveredése (természetes módon az olmec-ok előbb-utóbb keveredtek az őslakosokkal) két lábát terpeszbe előrenyújtja, kezeit éppen hátrahúzza. A mozdulat szinte folytatódik. A dinamikusan mozgó gyermek fejecskéjét előrenyújtja, szája nyitva, nyála szinte elcsöppen.. Kicsi pocakocskája, gyermeki „hája” életszerű. A realisztikus ábrázolást a szemén kaphatjuk el leginkább, ugyanis bandzsit a kicsike..

Az olmec-ok nagy hangsúlyt fektethettek a gyereknevelésre, szeretettel vették körül őket, ezt számtalan gyerekfigurájuk bizonyítja, melyen megörökítették mindennapjaikat. Ráadásul játékokat is találhatunk, apró kerekes figurákon át, a hintázó figurákig, melyek mintegy életképek maradtak fenn ennek a megdöbbentően modern civilizációnak tanújaként.

 

Itt kell megemlítenem azt a – számomra meghökkentő figurát is-, mely egyértelműen szemüveget visel, bár hogy a hatalmas okuláré az orrán milyen matériával van kitöltve az rejtély marad, lévén hogy a szobrocskán ennek megörökítése feleslegesnek ítéltetett.  Mindenesetre annyit feltételezhetünk, hogy valamilyen kristályról lehet szó, hiszen az ókorban már 1-2 helyen találtak hegyikristályból csiszolt nézőlencséket. E nép leletei között találtak már optikai igénnyel – tökéletesen domború/homorú – csiszolt tükröt, amelyet ráadásul az un. vulkáni üvegből, az obszidiánból alakítottak ki.

Ismerve ennek a népnek a fantasztikus és precíz ásvány-megmunkálási tudományát ez semmiképpen nem elképzelhetetlen lehetőség. Hiszen számtalan ásványból – főleg jade-ból, obszidiánból készült – figurát hagytak az utókor számára, melyek mind bizonyítékul szolgálnak ezeknek a kemény kőzeteknek – szinte – játékos megformálásáról.

Mivel ismerték, - valószínűleg ők fedezték fel a kaucsukfákból nyerhető gumit (ez a fa speciális jellegzetessége Közép-Amerikának) – ezért a szemüveg fülre való rögzítése sem tűnik lehetetlen feladatnak. Az a nép, amelyik a gumilabdát feltalálta, annak igazán magas kreativitással kellett bírnia.

 

A jáde szobrocskák között van olyan, amely a térdén ül, majdnem ugrásra készen, fejét érdeklődve előre nyújtva, nagy figyelmet tanúsítva néz valamit. Combja, ahogy a valóságban is, ha a térdünkön ülünk, kiszélesedik. Kezét ökölbe szorítja – mindez így együtt, a koncentráció rendkívüli kifejezése.

Egy másik jade szobrocska összekulcsolt lábakkal ül, szintén „füles” sisakban, arcán az „elbambulás” nyoma. Szája résnyire nyitva, szeme elmerengő. Az egész teste nyugalmat sugároz, attól függetlenül, hogy - nekem például, nem tűnik túl kényelmesnek ez a póz.

Egy szabadtérben elhelyezett szobor szintén hasonló testtartással ül, fején oldalt göndör fürtökkel, érdekes „kalapban”. Az ő arca is bölcsességet, meditatív gondolatokat tükröz. Kezét térdén nyugtatja, bár mintha az Ő bölcsessége már mintha néminemű keserűséggel ötvöződne..

Ez a fajta árnyalt kőfaragói, szobrászati képesség egyik napról a másikra nem tud kifejlődni. Ez a civilizáció már akkor igen magas fokon állt, amikor Amerikába érkezett…

Újabb bizonyítékot Indonéziában találtam, ahová szintén sok kulturális behatás érkezett, ami nem is csoda, hiszen meglehetősen közel esik Indiához. Nagyon egyedi stílust képviselnek az olmec-ok kőoltárai, amelyek legfőbb jellemzője, hogy egy alak ül, vagy térdel ’kikukucskálva’ a kőből. Ugyanerre a jellegzetes figurális megjelenítésre bukkantam rá Indonéziában, mely ebben a formájában – itt is, ott is – engem leginkább kutyaólra emlékeztet. (Az ólból kinézegető kutyussal együtt.)  A különbség persze óriási, hiszen ezeknek a köveknek vallási funkciójuk lehetett, ami már azért is valószínű, mert rengeteg ilyen ’oltár’ maradt fenn Közép-Amerikában.

San Lorenzo, La Venta és Tres Zapotes óriási emberfejei művészi igénnyel megmunkált, magabiztosságot és határozottságot sugárzó arcai mind jellegzetesen egyéniek, arcberendezésük viszont feltűnően hasonló: széles arc, szögletes állkapocs, rövid, tömzsi orrgyök, tág orrlukú lapos orr, széles és vastag cakkos ajkak.

A nagy olmec kőfejek érdekes sisakokat viselnek, fülük előtt előrenyúló pánttal. Legtöbbjük arckifejezése rendkívül bölcs, már-már azt képzeli az ember, hogy túl vannak az élet nagy kérdésein, megpróbáltatásain és már mindenre tudják a választ. De az is előfordulhat, hogy ezek idealizált fejek, hiszen ekkora kőtömbökből biztos, hogy csak a királyok, ill. vezetők fejét faragták ki. Azok pedig minden korba az idealizálás ’áldozatai’ voltak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

emericus0615@freemail.hu

(Varga Imre dr., 2010.01.05 12:21)

Az olmec -olmék nép afrikai eredetét ma már sokan elfogadják, bár a hivatalos történettudomány még nem adta be a derekát. A fő kétely oka a "hogyan?". A szerző az olmék őshazát Indiába teszi, ez szerintem helytelen, a buddhizmus emlegetése pedig kifejezetten téves, hiszen Buddha fellépése Krisztusét történelmi léptékkel mérve alig előzte meg, az olmékok majd másfél ezer évvel előbb megjelentek a mai Mexikó partjainál. Sokkal egyszerűbb az Afrikából induló vai flotta elmélete. Az egykori vai nép - mely ókori egyiptomi kulturális hatásokat is magába szívhatott, melynek írása állítólag hasonló az olmékhoz - udótai Afrikában ma is élnek. Szerintem az olmék sírokban talált maradványok genetikai vizsgálata könnyedén eldönthetné a kérdést. Csak - mintha valakik nem akarnák ezt. Mintha csökkentené Kolumbusz, vagy horribile dictu - a fehér ember érdemeit a kérdésben az, hogy egy fekete-afrikai néptöredék a saját erejéből, nem rabszolgaként érkezve megelőzte a fehéreket az Újvilág földjén.
A legizgalmasabb kérdés azonban, amire eleddig válasz nincsen, hogy az óceán ókori áthajózása egyszeri technikai bravúr volt-e valakik részéről (ami immár nem kérdés), vagy volt egy hosszabb ideig tartó, netán oda-vissza kapcsolat is az Ó-és az Újvilág között.