Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Persze a naptárak készítéséhez csillagvizsgálók is kellettek, bár ezek építése – bizonyíthatóan – jóval későbbi korra tehető, bizonyára nem a semmiből fejlődtek ki. Hiszen az emberiség fejlődéstörténete – mint láthatjuk a példákból is – szakadatlanul folyt évtízezreken át. A kőből készült csillagvizsgálókat sokszor megelőzték a fából  készült felépítmények. Bár ezekre is több példát sorolhatnánk fel a régészeti leletek közt, valószínűleg legtöbbjüket megsemmisítette az idő, hiszen a fa nem maradandó anyag, főleg évtizezredek távolságából nézve. Ráadásul a gödröket, melyek a cölöpök beállítására ástak szintén elmosta az eső, fagy, hó..  A facölöpökből épített csillagvizsgálókra bizonyítékok jobbára csak ott maradtak, ahol a későbbi civilizációk maradandóbb anyaggal cserélték le ezeket.

Számos példát soroltunk már fel a csillagvizsgálók közül, de egy igen figyelemreméltót mindenképpen megemlítenék. Ez a „megfigyelőállomás” Skócia egyik szigetén, Orkney-en található.

 

„A brodgari henge még a mai mércével mérve is tiszteletreméltó alkotás: 110 m átmérőjű, 10 méter széles és 3,4 méter mély. .. Az árkon át két töltés vezet át a gyűrű belsejébe, egy északnyugaton és egy délkeleten, mely irányok első ránézésre megfelelnek a nyári lenyugvó és a téli felkelő Nap irányainak. Az úttól legtávolabb eső ponton, északkeletre, egy később emelt, lapos tetejű földhányás áll, ami panoráma kilátást biztosít az egész gyűrűre. Alexander Thom professzor, mérnök és archeo-asztronómus szerint ezt a halmot azért emelték, hogy pontosan előre tudják jelezni a Hold felkeltét….

Thom, az Oxfordi Egyetem nyugalmazott műszaki tudományok professzora … felvetette, hogy azért ásták éppen ezen a helyen a henge-et, mert itt négy nagyobb jelenség – a nagyobb és kisebb megállások – is megfigyelhető a Hold mozgásában, melyek fontosak a Hold kisebb és nagyobb megállásainak megfigyeléséhez.

Ez azt jelenti, hogy a henge egy olyan nagyságrendű és rendeltetésű tudományos műszer része, mint pl. ma egy rádióteleszkóp. Minden irányban tökéletesen sík mesterséges horizontot biztosított használója számára, és lehetővé tette az ég tökéletes félgömbként történő vizsgálatát.” (Christopher Knight és Robert Lmas: A múlt üzenete 172-3. old.)

Ez a nép „bonyolult, összetett épületeket emelt szerte Orkneyn, mielőtt örökre elhagyta volna a legfejlettebb lakóhelyekből álló települését. A csillagvizsgálóik használaton kívül kerültek, … fejlett kőtechnológiájuk eltűnt.  .. Ez a fejlett népcsoport igen magas szintre emelte a földművelés, az építkezés és a csillagászat tudományát. Uralmuk közel 13 évszázadig tartott, és a tudományos fejlődés minden bizonyítékát felvonultatták ez idő alatt – az első Maes Howe-i platform egyszerű mesterséges horizontjától a Maes Howe-i kamra és az ahhoz kapcsolódó barnhouse-i templomok monumentális alkotásain keresztül eljutottak a hihetetlenül munkaigényes, pontos tájolású Brodgari és Stennessi kőgyűrűkig. …

A Stonehenge és Avebury jelentette déli határvonalon tökéletesen fedik egymást a téli és nyári napforduló napkeltéjének és napnyugtájának árnyékai, míg a Hebridák jelentette északi határvonalon a Hold megtorpanása látható, Orkneyn pedig az év bizonyos szakában lenyugszik, felkel, majd ismét lenyugszik a Nap. Úgy tűnik, a rovátkolt edények népe (így nevezték őket el régészeink- szerz. megj.) földjeit megfigyelhető csillagászati jelenségek határolják. …. Majd i.e. 2655 körül nyomtalanul eltűntek….”. (Christopher Knight és Robert Lmas: A múlt üzenete 181-2.old)

Hogy mennyire fejlett volt a csillagászat és a földrajz tudományába ez az ősi népcsoport, arra a továbbiak világítanak rá:

„Az archeoasztronómiát Alexander Thom professzor tette elfogadott tudománnyá, … aki 30 évet töltött a megalitikus lelőhelyek felmérésével és tanulmányozásával. A mintegy 600 lelőhely megvizsgálása, ill. kb. a felük aprólékos felmérése utáni végkövetkeztetés, felborította a hivatalos régészet gondosan felépített kártyavárait. Eredményei a korábban említésre sem méltatott őskori építészek meglepő zsenialításáról tanúskodnak:

A lelőhelyek statisztikai analízise kimutatta, hogy nagy gonddal úgy építették őket, hogy segítségükkel kiszámíthassuk:

1. Az ekliptika dőlésszögét.

2. A Hold pályájának dőlésszögét.

3. A Hold perturbációjának átlagos amplitúdóját.

4. A Hold átlagos parallaxisát.

…Thom bebizonyította, hogy a fontosabb megalitikus kőköröket geometriai szabályok és a ma püthagoraszinak nevezett elvek felhasználásával tervezték, noha a lelőhelyek kora több ezer évvel megelőzi Püthagoraszt. A statisztikai analízis révén Thom bizonyítékokat kapott annak alátámasztására, hogy Nyugat-Európa nagy részén szabványos hosszúság-mértékegységet használtak a megalitikus építmények szerkesztésénél. Thom „megalitikus Yardnak” nevezte el a két láb 8,64 hüvelyk (82,966 cm) hosszúságú mértékegységet. … Ezt a megalitikus mértékegységet alkalmazták Skócia, Wales, Anglia és Britannia építményeinek építésénél – egy mintegy 150 ezer négyzetmérföldes területen! Thom úgy vélte … , hogy valami rég elfeledett fizikai valóságnak kell lennie a mértékegység létrehozása mögött. …”(Christopher Knight és Robert Lmas: A múlt üzenete 201-2. old)

De - mint az már lenni szokott - pár évvel később egy másik kutató újabb felfedezéseket tett egy egységes rendszer használatára:

„Alan Butler kutatásainak lényege az volt, hogy közel 4000 évvel ezelőtt a minósziak egy olyan matematikai rendszert használtak, mely egy 366 fokos körön alapult, s ez a rendszer közvetlen kapcsolatban állhatott az 5000 éve Nyugat-Európában élt megalitikus nép matematikájával.

Butler szerint a megalitikus nép még a Föld sarki és egyenlítői kerületét is néhány méteres pontossággal ismerte, ami nagyobb pontosság, mint amit mi elértünk az utóbbi tíz év műholdas méréseiig. Azt is felvetette, hogy a több mint 5000 éve használt matematika tökéletesen egyesítette a teret és az időt, a Föld mint enyhén torz gömb természetes geometriájára alapozva. 

Butler a Phaisztosz-korong matematikai szerkezetének tanulmányozásával kezdte kutatásait. A korongot mindkét oldalán spirális alakban elhelyezett piktogramvésetek borítják. .. Butler  .. arra jött rá, hogy a korong szimbólumai megfeleltethetőek egy 366 napos naptárnak, mely olyan pontos, hogy 40 év alatt mindössze három nap eltérést eredményezne. (Butler, A.: The Bronze Age Computer Disc. W. Foulsham and Co., 1999).

Butler megállapította, hogy a csillagászati mozgások Phaisztosz-korong szerinti mérésének pontossága sokkal nagyobb, mint ami egy pontos naptár készítéséhez elengedhetetlenül szükséges. Úgy tűnt, a minósziak 366 fokos kört használtak, melynek minden fokát 60 percre, a perceket pedig 6-6 másodpercre osztották. Annak megértéséhez, hogy ez mit jelent, emeljék a kezüket kinyújtott hüvelykujjal a horizont felé. A hüvelykujjuk által lefedett terület megközelítőleg egy megalitikus fok (egy teljes kör 366-od része).

Butler … rájött, hogy 1000 minószi láb 366 megalitikus yarddal egyenlő. Nem megközelítőleg .. pontosan! Azt is megfigyelte, hogy egy megalitikus ívmásodperc 366 megalitikus yardnak, vagy 1000 minószi lábnak felel meg a föld felszínén.

A minószi és az azt megelőző megalitikus geomérési rendszerben a Föld kerületét 366 fokra, minden fokot további 60 percre, és minden percet további 6 másodpercre osztották. Minden megalitikus ívmásodperc 366 megalitikus yardnak felel meg a Föld felszínén, 6 ívmásodperc pedig egy megalitikus ívpercet alkot, mely a Föld felszínén 2196 megalitikus yardnak (Butler szóhasználatával élve, egy megalitikus mérföldnek felel meg.)

A megalitikus fok 60 megalitikus ívpercből, s ennélfogva 60 megalitikus mérföldből áll. Mivel a teljes kört 366 megalitikus fok alkotja, a Föld kerületének 60x366 megalitikus mérföldnek, azaz 21960 megalitikus mérföldnek kell lennie. Ha ezt az értéket átváltjuk kilométerre, 40 009,98 kilométert kapunk eredményül.

Ma a Föld sarki kerületét 40010 kilométerre becsülik, tehát a megalitikus nép eredménye 20 méter eltéréssel megegyezett a modern mérések eredményével!

Ezek szerint Alan Butler a Phaisztosz-korong tanulmányozása révén újra felfedezte azt a szóbeli matematikai rendszert, mely egyesítette Thom megalitikus yardját egy hihetetlenül pontos minószi naptárral. …Alan közben arra is rájött, hogy a … mérési rendszer geometriájába a földrajzi szélességek miatt szükséges korrekciót is beépítették.

Mivel a Föld majdnem tökéletes gömb alakú, a trigonometria segítségével bármely földrajzi szélességen ki lehet számítani a kerületét, a földrajzi szélesség szögének ismeretében. Ez könnyedén megmérhető akár a Sarkcsillag, akár valamelyik sark körüli csillag látszólagos magasságának egy navigátorkereszttel való felbecsülésével. A megalitikus geometriai rendszer eszközeivel könnyedén el lehetett végezni ezt a számítást, mivel a földrajzi szélesség szögének egyik trigonometriai aránya (a koszinusza) pontosan ugyanazt a számértéket adja, mint bármelyik földrajzi szélességen az egy megalitikus ívfoknak megfelelő megalitikus mérföldek száma. A szélesség megfigyelt koszinuszát át lehet alakítani a megalitikus mérföldben mért sarki kerület 1/366-od részéve, először 6-tal, majd 366-tal megszorozva. Ez az összefüggés nagymértékben leegyszerűsíti a számításokat, és ha a megalitikus nép tudta mérni az időt, akkor rendelkezett egy komplett navigációs rendszer alapjaival. (Christopher Knight és Robert Lmas: A múlt üzenete 205-7.old.)

 

A legnagyobb kérdés persze az, hogy melyik nép „hagyatéka” lehetett ennek a precíz, tökéletes földrajzi tudománynak a megalapozója? Mindenképpen egy igen hosszú és békés időszakot megért népről lehet csak szó, hiszen a tudományok mindig nyugalmas, civilizált keretek között tudtak fejlődni. Lássuk csak, hol volt még múltja ennek a mérési rendszernek:

„..Északnyugat-Indiában még a XIX. sz. végén is használatban volt egy gaz néven ismert hagyományos hosszmérték, amit a brit kormány pontosan 33 hüvelyben rögzített. Az India legrégebbi városánál, a bronzkori indus civilizáció egyik legfontosabb emlékénél, Mohenjodarónál  … 1930-ban végzett ásatások felszínre hoztak egy kis kagylóhéjdarabot, egy nagyobb kagylóhéj egy részét, melybe egy finom fűrésszel kilenc, tökéletesen egyforma osztást vágtak. A kisebb osztások közül öt egyértelműen egy nagyobb egységnek felelt meg, melynek határait a vonalakra helyezett pontokkal jelölték. A.E. Berriman rámutatott, hogy a ma „indus hüvelynek” nevezett nagyobb osztásból 25 pontosan 33 hüvelyknek, azaz a tradicionális gaz hosszának felel meg. Ezek után nehéz más következtetésre jutni, mint arra, hogy ezeknek a bronzkori városoknak a metrológiája 45 évszázadon keresztül hagyományozódott tovább…” (Mackie Euan: The Megalith Builders, Phaidon Press, 1977) (Christopher Knight és Robert Lmas: A múlt üzenete 203.old)

Az indiai kultúra magasfokú tudásáról és ősiségéről még tárgyalunk egy későbbi fejezetben…

 

ORVOSTUDOMÁNY

 

Őseink „nagy eszét” semmi sem bizonyítja jobban, mint orvostudományuk fejlettségi szintje. Ez is igen jó példa arra, hogy más civilizációs fokon élő embertársaink nem feltétlenül butábbak vagy elmaradottabbak nálunk, pusztán máshogy alakult ki életvitelük. Bár egyetlen elődünknek sem volt repülőgépe, televíziója vagy számítógépe, megfigyelőképességük, gyakorlataik, eszközeik igen magas fokú tudásanyagról és fejlett intelligenciáról tanúskodnak.

Egy 36000 évvel ezelőtti összecsapás sérülését találták egy neandervölgyi ősember koponyáján. A seb egyértelműen arra utal, hogy egy rendkívül éles, feltehetőleg kőből készült, nyéllel rendelkező machete szerű eszközzel szemből érte a csapás. De, ami ebben a hírben igazán izgalmas az nem az erőszak. Hisz az végigkíséri az emberiség egész történelmét, de a vizsgálatokból az is kiderült, hogy a vérzést azonnal elállították, a sebet ápolták, s az idővel be is gyógyult. Ez a lelet az eddig ismert legkorábbi ősembercsont, amelyen minden kétséget kizáróan „orvosi” kezelés nyomai láthatóak, s ráadásul a „beteg” túl is élte azt.

 

Időszámításunk előtt 1750-re datált koponyát találtak a Temze londoni partjánál is, amely szintén a trepanációnak nyomait hordozza. Ezt a koponyalékelést úgy hajthatták végre, hogy előbb lenyúzták a csonthártyát, majd egy pattintott kovakő eszközzel egy 4,44x3,17 centiméteres darabot eltávolítottak. A sebet valószínűleg valami gyógyító fakéreggel vagy levelekkel fedték be. A beavatkozás olyannyira sikeres volt, a beteg még több évet élt. De ez csak egy példa a sok közül, hiszen csak Britanniában közel 40 példát találtak a trepanációra, a neolitikustól a középkor végével bezárólag.

 „A koponyalékelés valószínűleg a sebészet általunk ismert legősibb formája. A beavatkozást ezen a koponyán valamilyen dörzsölő alkalmatossággal végezhették, talán egy kovakővel, azonban nagy figyelmet fordítottak arra, nehogy megsértsék magát az agyat. Nincs bizonyíték semmilyen elfertőződésre, ami a fő oka lehetne az ilyen beavatkozások utáni elhalálozásnak, és a trepanálás sem okozott semmilyen maradandó károsodást a betegnek. A koponya bebizonyítja, hogy már akkoriban jelentős anatómiai és sebészi képességekkel rendelkező emberek éltek Britanniában, akiket csak a klasszikus görög és római idők gyógyítói múltak felül, több mint ezer évvel később” - összegzett Simon Mays az English Heritage emberi csont maradványok szakértője. (forrás: sg.hu/cikk.php?cid=23858)

„Több száz, ha nem ezer lékelt újkőkori koponyát találtak szerte Európában, ami arra utal, hogy jól ismert gyakorlatról van szó, nem pedig szórványosan előforduló újításról.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 156.old)

                                                                                                 

„A csontrendszeri beavatkozások a törések kezelésére és a koponyával kapcsolatos manipulációkra korlátozódtak. A törések kezelése (sínezés) úgyszintén bizonyíthatatlan az újkőkori leletanyagban, így maradnak a koponyán végzett beavatkozások: a trepanáció, azaz koponyalékelés, illetve a kauterezés, azaz kiégetés. George E. Squiers amerikai utazó 1870-ben furcsa koponyát hozott magával Peruból. A cranium homlokcsontjának bal oldalán egy 42x47 milliméteres, téglalap alakú rés tátong; a leletet többen megvizsgálták, köztük a kor híres neurológusa, M. Broca is, aki megállapította, hogy a rés szomszédságában a csont felülete teljesen sima, míg a felület szélét erős gyulladás tette durvává, színezte el. Broca megállapítása szerint a sima felületről lenyúzták a csonthártyát, majd a koponyát meglékelték.

A Squiers-koponya az első volt több száz lelet sorában, így nyomon követhető a trepanáció története térben és időben.

1996-ban kerül elő Ensisheimban (Elzász, Francia ország) egy gyógyult koponyalékelés tagadhatatlan nyomait viselő koponya, amely 7200 évesnek bizonyult.

Franciaország bővelkedik neolitikus leletekben, trepanált koponyák kerültek elő megalít temetőkből bronzkori, sőt, első századi gall települések területéről is, bizonyítva egyfajta folyamatosságot a koponya műtét gyakorlatában, egészen a druidák idejéig, a római betörésekig. Újkőkori leletek szórványosan Spanyolországból és Csehországból is elő kerültek. A trepanáció Európában vándorlások korában bukkant fel újra, a több hullámban színre lépő vándor népek „hozományaként” szép, szakszerűen meglékelt koponyák kerültek elő Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország temetkezési helyeiről is.

Dél- és Közép-Amerikában, főleg az inkák uralta Peru felföldjein és Bolíviában élte virágkorát a trepanáció gyakorlata. Számos műtött koponya kerül elő Mexikóból és Közép-Amerikából is. Ezek a Kolumbusz előtti leletek a legváltozatosabb forrásai a trepanáció kutatóinak.

Afrika földjén, néhány nem kellően bizonyított óegyiptomi esetet kivéve, alig találunk erre utaló leletet.

Talán meglepő, hogy a trepanáció jelenleg is használatos a Föld számos pontján, például Polinéziában, Dagesztánban.

Jelképes vagy inkomplett trepanációról beszélünk akkor, ha a metszés koponyaboltozat tabula internáján (a koponyaboltozatot alkotó csontok belső lemez) nem hatoltak át. A művelet befejezetlen voltát a kultikus meggondolásokon kívül feltehetőleg egy józan ok is alátámasztja: a teljes trepanáción nem hatol át, néha csak a tabula externára (a koponyaboltozatot alkotó csontok külső lemeze) karcolt jelre korlátozódik. A teljes vagy sebészi trepanáció során a boltozati csontok mindhárom rétegét eltávolítják, azaz megnyitják a koponyaüreget. Megkülönböztetünk elsődleges, azaz lékelés céljából végzett, illetve sérüléseket kiigazító, a csontszilánkok eltávolítására alkalmazott, másodlagos kezelést. Végül a beavatkozás okát tekintve létezik gyógyító célzatú, illetve kultikus trepanáció. (Gyógyult szélű homloktáji koponyalékelés) A kultikus trepanáció számos találgatásra ad lehetőséget, és inkább kultúraantropológiai, mint orvosi kérdés. Röviden: minden olyan lékelés, amely biztosan nem szolgált gyógyító célt, lehetett kultikus trepanáció.

Ilyenek talán a többszörös, szimmetrikus elhelyezkedésű trepanációk, és valószínűleg ilyen beavatkozások eredményei az amulettként használatos, rondelle, illetve frontispiece néven emlegetett koponyacsontdarabok. Ezekben az esetekben nem alkalmaztak kaparást, a beavatkozást éles, ellenálló eszközzel végezhették, amely minden bizonnyal hasonló az Új- Kaledónia bennszülöttei által használatos kőkésekhez. A rondellét eredményező lékelést halottakon vagy olyan személyeken végezték, akiket eleve áldozatnak szántak.

1881-ben Franciaországban, Seine et Oise megyében, megalit kultúrájú (i.e. 7000-3000) lelőhelyeken, furcsa elváltozást őrző koponyákat találtak. A Dolmen de la Justice közelében tizenkét olyan koponya került elő, amelynek boltozatán mesterséges beavatkozásra utaló T alakú heg, úgynevezett szincipitális T volt. Az elváltozásokat a híres antropológus, Manouvrier tanulmányozta. A hegek egy T betűt mintáznak, s az elváltozások olyan metszések eredményei, amelyek áthatolnak a skalpon és a koponyatetőt beborító, a bőrrel szorosan összenőtt bőnyén (a galea aponeuroticán ), s közvetlenül vagy gennyesedés során károsítják a csonthártyát és a hozzá kapcsolódó csontot.

Lehmann-Nitzsche a Kanári-szigetek orvosi praktikáiról, a szincipitális T-t viselő koponyák vizsgálatakor írja: „Széles bemetszéseket ejtettek kőkéseikkel a fej bőrén, majd a sebet molocca nád zsírban főzött gyökerével égették ki, ehhez lehetőleg kecskék zsírját használták.

A beavatkozás valószínű forgatókönyve a következő: a sebész éles eszközzel „T” alakú kimetszést ejt a fej bőrén, majd a tátongó sebet forró folyadékkal vagy izzó tárggyal kiégeti. Az érintett felületen heves gyulladás jön létre, amely néhány hét alatt óriási csonttúlnövekedést hátrahagyva szervül. Ha a beavatkozás után az ember meghalt, a csontszélek nem regenerálódnak, gyógyulás esetén a csontszélek lekerekednek. A beavatkozást kaparó eszközzel végezték, és a koponyacsont tabula internáján nem hatoltak át. A művelet befejezetlen voltát feltehetőleg egy józan ok is alátámasztja: a teljes trepanáción átesett páciensek nagy hányada napokon, heteken belül meghalt.

A gyógyító célú koponyalékelés teljes vagy jelképes beavatkozást jelent, a célját csak találgatni tudjuk. Talán hosszan fennálló erős, határozott lokalizációjú fejfájást, illetve rohamokban jelentkező, külső szemlélő számára sokkoló hatású betegségeket (epilepszia) próbáltak így kezelni. Bizonyos térszűkítő folyamatok (például az agyhártyán belüli vérzés) esetén a lékelés valóban életmentő beavatkozás lehetett.” (DR. LENKEI TIBOR sulinet.hu/cgibin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Agay&url=/eletestudomany/archiv/2001/0125/12.html)

 „Amerikában az ősi Peru inka és inkákat megelőző lakói voltak a koponyalékelés specialistái. A műveleteket egy tumi nevű eszközzel végezték, mely obszidiánból, néhány esetben fémből készült. A perui felföldön lévő Patallactából előkerült prekolumbián koponyába vágott öt lyuk közül csak az egyiken találtak fertőzésre utaló nyomokat. Ebből következik, hogy az első négy műtét sikeres volt, másrészt pedig, hogy a perui sebészek hatékony fertőtlenítőszert használtak. 214 koponyát vizsgáltak meg – T.D. Stuart beszámolója szerint -, melynek 55,5 %-a a lékelést követő teljes gyógyulásról tanúskodott, 16,4 % esetén a halál bekövetkeztekor a gyógyulás megindult (amennyiben egy ilyen műtött beteg meghal, még nem kell ezt szükségszerűen az operáció következményének tulajdonítani), és 28 %-ban semmi jele nem látszott a gyógyulásnak. A Rytel által végzett hasonló vizsgálat 400 koponyára terjedt ki, melyek közül 62,5 % (250 db) regenerálódott a műtét után. Modern” civilizációnkban csupán a XX.sz. második felétől csökkent a műtétek következtében fellépő halálesetek aránya 43 %-ról 14 %-ra!” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 154.old.)

 

Mivel romlandó testünkből – a múmiákat nem számítva - csak a csontok dacolnak az idővel, így csak azok a beavatkozások bizonyíthatók, amelyek nyomot hagynak a csontrendszeren. Az, hogy a csontokban dúsuló anyagokat (az arzént vagy az ólmot) gyógyító szándékkal juttatták-e a szervezetbe, a kőkori leleteken nem bizonyítható, így a gyógyszeres kezelést nem tudjuk követni. Ezért aztán régészeink csak a csontokon talált sérüléseket, gyógyulási hegeket tartják számon.

„A nagy szakmai hozzáértést, sőt mesteri kézügyességet igénylő, néha többszörös perui beavatkozásokról joggal vélhetjük, hogy a műtét során fájdalomcsillapítót is használtak. Az inkák ismerték a kokacserje leveléből főzött tea bódító hatását. Egyes szerzők szerint Dél-Amerikában használhattak opiátokat is.” (DR. LENKEI TIBOR)

 „Római források szerint a gall druidák mákot használtak altatásra. Meglepő, hogy a modern idők népi koponyalékelői is alig alkalmaznak fájdalomcsillapítást. (Az afrikai ajmarák például etil-alkoholt itatnak a pácienssel.) Napjainkban fájdalom csillapítás nélkül végzik a koponyalékelést a Loyalty-szigetek bennszülöttei, és a beszámolók szerint a műtét során a beteg csak ritkán ájul el.

Egy kutatócsoport olyan nyomokat is talált, amelyek az ópium legrégebbi orvosi alkalmazására utalnak. A Barcelona közelében fekvő Gavŕ bányáiban sok emberi csontvázat találtak. Az egyik koponyán két koponyalékelés nyomát fedezték fel. De ami az igazán érdekes az az, hogy a fogak elemzésekor a fogkőben ópiumot találtak. A lelet mindenesetre alátámasztja, hogy a neolitikumban, Kr. e. 6000 évvel, már orvosi célra használhatták az ópiumot. Az Ibériai-félszigeten a mák vadon termett.” (kfki.hu/chemonet/hun/hir/sor.html - 6k -)

 „A dél-spanyolországi Granada tartományában lévő Albunol melletti neolitikus (i.e. 4200) lelőhelyen, Cueva de los Murciélagosban gyékényzsákokban temetkezési eszközöket és rengeteg mákgubót találtak. A sírokban elhelyezett mákgubók az ópium okozta megváltozott tudatállapot és a halál közötti kapcsolatra utalnak.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi)

„A vadkender kultusza is a kőkorig vezethető vissza. A sztyeppéken élő kőkori művelődéscsoportok rítusaik során alkalmazták már az i.e. 3. évezredben. A hasis nem csupán nyugat felé terjedt el őshazájából, hanem Kínában is megjelent. A kínai tudós, Hui-lin Li által vezetett nyelvészeti kutatás feltárta, hogy a növény technológiai és pszihoaktív használata egyaránt meghonosodott az ókori Kínában. Számos utalás található az ősi kínai írásokban a növény varázslók és taoisták általi használatáról, s úgy tűnik, ezt a szokást a sámán őseiktől örökölték. Délkelet-Ázsiában a bételrágás jelenti az eddig ismert legkorábbi példáját a pszihoaktív anyagok alkalmazásának. Legrégebbi régészeti bizonyítéka a Lélek-barlangból származik, Thaiföld északnyugati részéről. Ezen a helyen piper-magvakat találtak az i.e. 5500-hoz és 7000-hez tartozó rétegekben.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 161-2.old.)

 

„Bizonyíték, az ősrégi orvosi beavatkozások létére az is, hogy William Laughlin antropológus, aki életét egy kis sziget: az aleuti kultúra tanulmányozására szentelte, 234 helyi anatómiai kifejezést jegyzett le, melyet egyetlen ember diktált le neki. Az emberi testen végzett beavatkozások szerves részét képezték az aleuti kultúrának, legyen szó élőkről vagy holtakról.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 141. old.)

De nem csak operációval gyógyítottak!

„A kínaiakhoz hasonlóan az aleutiak is hisznek abban, hogy sok rendellenesség kezelhető akupunktúrával. A kínaiakhoz hasonló masszás a belső kezelést is magába foglalta.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 143.old.)

„Thomas Wilson Parry, (1866-1945) orvos, komoly kutatásokat végzett a koponyalékelés gyakorlatáról. Halottakon 50 műtétet hajtott végre obszidiánból, kovakőből, palából, üvegből, kagylóból és cápafogból készült eszközökkel. Az egyik koponyalékelési módszer alkalmazásakor egy speciális fúróval apró lyukakat fúrtak szorosan egymás mellé egy körvonal mentén, majd az ezek közötti csonthidakat fűrésszel átvágták, s a kör alakú csontdarabot kiemelték a koponyából. A „lyukkör” fúrása sokkal könnyebbé és hatékonyabbá válik az úgynevezett íjas fúró használatával. A neolitikus íjas fúrók maradványaiból nyilvánvalóvá vált, hogy a kőkori emberek sok mindenre használták ezt a találmányt, többek között koponyalékelésre is.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 149-152. old)

„A másik orvosi gyakorlat a neolitkori Európában, a fogászat. Dán csontvázak tanulmányozása közben Pia Bennike meglepődve fedezett fel egy kör alakú lyukat az egyik felső őrlőfogban, mely még a helyén volt, a neolitikumi koponya állkapcsában. Bennike úgy ítélte meg, hogy az őrlőfogban lévő lyukat íjas fúróval fúrták, mely a mai fogorvosi fúrónak az őskori prototípusa. Az aprólékos vizsgálatok kiderítették azt is, hogy a fogászati kezelés vélhető oka előrehaladott állapotban lévő fogszuvasodás lehetett, mely fájdalmas tályogot okozott. Elektronmikroszkópos vizsgálattal összehasonlítottak egy azonos módszerrel kifúrt fogat és a hasonlóság megdöbbentő volt. Mivel még fogkövet is találtak az adott fogon, az is bebizonyosodott, hogy a beteg még sokáig elélt kezelt fogával együtt. 

Bár arra nincs bizonyíték, hogy a fogászat a neolitkor előtt is létezett, arra igen, hogy a mezolitikum korában élt emberek „ápolták” a fogaikat. Néhány mezolitikus dán csontváz vizsgálata során kiderült, hogy az őrlőfogak között látható barázdák fogpiszkáló használatának nyomai.

A rágógumi köztudottan jótékonyan hat a fogak egészségére. A birsalmafa kérgének belső részéből készített gumi, melyet az angliai Yorkshire megyében lévő Star Carr mezolitkori lelőhelyen találtak, a kőkori higiénia egyik eszközének tekinthető. Svájcban neolitkori rágógumira bukkantak, melyen egyértelműen látszik a fogak lenyomata.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 159.old.)

 

De ezzel még nincs vége az őskor orvostudományának! Mi szintetikus alapanyagú orvosságokat kapkodunk be betegségünk idején, de kezdünk rájönni, hogy mennyivel jobbak és főleg mellékhatás nélküli gyógyítók a gyógynövények. A kőkori embernek ilyen dolgokon nem kellett töprengenie, csak a növények álltak rendelkezésére és igen korán kitapasztalta azt, mely füvek milyen orvosi célra alkalmazhatóak. Megintcsak egy újabb bizonyíték arra, hogy az emberi agy – kapacitástól függetlenül -, mily bonyolult és sokrétű „szerkezet”. Figyeljünk arra, hogy nem a Homo sapiens-ről beszélünk!

„Az észak-iraki Shanidar körzetében egy barlangból, kilenc Neander-völgyi ember maradványai került elő. 15 m-re a barlang bejáratától Ralph Solecki régész talált egy 60 ezer éves leletet. Arlette Leroi-Gourhant paleobotanikussal vizsgáltatta meg a csontvázat. A vizsgálat során világossá vált, hogy legkevesebb hét virágfajta volt a Neander-völgyi sírban, melyeket szándékosan helyeztek el a halott mellett. De a legizgalmasabb az a tény, hogy ezek a virágok valamennyien gyógyító hatásúak!

Olyan növények tartoznak ide, mint pl. a Muscari racemosum, azaz fürtös gyöngyike, mely stimuláló és vízhajtó hatású. A mályvarózsát, mely hatásos fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő. A Seneció (aggófű) a női betegségek kezelésére, de vérzéscsillapításra is jó. A cickafark (Achillea) féregirtó szerként és általános frissítő hatásáról ismert. Az Ephedra (zsurló) köhögésre és légúti betegségek kezelésére is kiválóan alkalmas, de stimuláló hatásáról is híres.” (forrás: Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 246-50.old.)

 

De szó esik még egy – az újkőkorban, sőt a későbbiekben is – létező gyakorlatról, amit koponyadeformálásnak hívtak. Ha máshonnan nem is, talán az egyiptomi kultúra nyomán felrémlik a kedves olvasónak ez az igencsak érdekes orvosi „vívmány”. Nos, úgy néz ki, hogy már a neandervölgyiek is szerettek volna egy kicsit másképpen kinézni, mint amivel a természet megajándékozta őket.

 „Erik Trinkaus Neander-völgyi szakértő hívta fel a figyelmet egy általa felfedezett szokatlan gyakorlatra, melyek két shanidari csontváz esetében is elvégeztek. Szándékos koponyadeformálásról van szó … melynek során a gyermekek fejét szorosan körbecsavarták, s ezáltal a koponya természetes növekedése során kialakuló formát számukra tetszetősebbé alakították. Hogy a Shanidar-barlang Neander-völgyi ősemberei ilyen koponyadeformálást végeztek, az egy meglepően korai megjelenését jelentené ennek a kulturális gyakorlatnak, és a tudatosság olyan szintjéről árulkodna, amely már nincs híján az anatómiai s orvosi ismereteknek. Trinkaus az alábbiakban fogalmazta meg ennek a tevékenységnek a jelentőségét: ’A koponyadeformálás megléte a Shanidarban élt Neander-völgyieknél esztétikai érzékre vagy érzékenységre utal, amelyeket mind ez idáig csak nagyon szegényesen sikerült dokumentálni. Ennek a gyakorlatnak a megjelenése a halottak eltemetésének, valamint a gyengék támogatásának első bizonyítékaival arra utal, hogy már a korai, anatómiailag modern ember is rendelkezett bizonyos viselkedési mintával’. (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 252. old)

Azt hiszem, hogy – az előbbi fejezeteket is figyelembe véve – szakítani kellene azzal az évezredes hagyománnyal a régészet körében, mely az emberi agy legtökéletesebb működését a Homo sapiens rovására írja. Kultúráink különbözősége, mely még a jelen korunk sajátossága is, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ember-elődeink agykapacitása ne lett volna alkalmas a túléléshez, és akár a „civilizációs” fejlődéshez. A darwini elvet nem szabad alkalmaznunk arra, hogy az emberi faj mely ága bírta tovább a fennmaradást, hiszen még mi (homo sapiens-ek) sem bizonyítottuk be azt, hogy időben tovább fennmaradunk, mint például a Homo Erectus, „aki” mint tudjuk, mintegy 1,5 millió évvel ezelőtt vándorolt ki Afrikából, hogy benépesítse a Közel-Kelet és Ázsia különböző területeit. Ehhez képest 200 ezer évvel ezelőttig visszavezethetőek életük nyomai. Tehát még 1,3 millió évig kellene fennmaradni a homo sapiensnek. Megéli-e vajon fajunk ezt az igencsak hosszú időszakot?

 

SZÁLLÍTÁS, UTAZÁS, HAJÓK, KEREKEK

 

Az ember ősidők óta hajózik az óceánokon. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy már minimum 50 ezer évvel ezelőtt is betelepítettek az emberek olyan szigeteket, melyeket nem kötöttek össze szárazföldi hidak a kontinensekkel. Ilyen nagy sziget például Ausztrália is, ahol egyértelmű bizonyítékokat találtak arra nézve, hogy az emberi tűzgyújtás milyen károkat okozott mintegy 45-50 ezer évvel ezelőtt. A bizonyítékok Dr. Marilyn Fogel, a washingtoni Carnegie Intézet kutatója szerint ősi tojáshéjak tanulmányozásában rejlik. Az ausztráliai madarak ugyanis az ember megjelenésével elmenekültek olyan helyekre, ahol bozótok közé rejtőzhettek, és ezt leginkább a táplálkozásuk megváltoztatásával „bizonyították” be. Ráadásul olyan nagyszabású tüzek nyomaira bukkantak ebből az időszakból, ami drasztikusan megváltoztatta Ausztrália környezeti viszonyait.  (Forrás: geographic.hu/index.php?act=napi&rov=1&id=5167&PHPSESSID=ec12469bbd839c75eb422846763a0e64)

Márpedig ha az ember képes volt hajózni az óceánokon, akkor talán nem is lehetett olyan primitív és tudatlan, mint amilyennek mi az évezredek távlatából feltételezzük. Már egy „óceánjáró” megtervezése, felépítése is komoly szervezőmunkát igényelt. De gondoskodniuk kellett az útra legalább vízről is, hiszen az óceánok vize az ember számára ihatatlan. Tételezzük fel, hogy táplálékról maga a tenger gondoskodott, de a nyílt vízi halászat is komoly erőpróbát igénylő feladat. Ha nem akartak eltévedni, vagyis össze-vissza kószálni az óceánok felszínén - úgy az ősi csillagászok megfigyelését is hasznosítaniuk kellett. Nos, ezek birtokában már bátran kijelenthetjük, hogy 50 ezer éves őseinket igen magas tudású embereknek kell tekintenünk. De láthatunk majd közvetett bizonyítékokat az amerikai földrész betelepülésével kapcsolatban is, valamint számtalan sziget benépesedése a korai kőkor idején mind az emberi kalandvágyról és értelemről tanúskodik.

 

A másik, az emberi teherbírást megkönnyítő találmány a szekér, ezen belül a legfontosabb a kerék feltalálása.

Egy kőris és tölgyfa alapanyagú 5350 éves, 70 cm átmérőjű és 5 cm vastagságú kerék Ljubljanától délnyugatra került elő egy régészeti feltáráson. Az ókori Mezopotámiában feltárt kerekekkel egyidős ljubljanai kereket három darabból állították össze, négy kapocs segítségével. Az 1992-ben kezdődött régészeti feltárás a ljubljanai mocsaras területen (Ljubljansko barje) zajlik. Az ásatás területén a holocén időszakban még egy sekély tó volt. A kerék mellett két csónak és a kerékhez tartozó tengely is előkerült.

Persze mindezekhez a régészeti felfedezésekhez hozzátartozik az a tény is, hogy a romlandó anyagokat – fa, fém, bőr, stb. – az idő lassan őrlő foga eltüntette. Így mélyebbre az időbe sajnos régészeink sem tudnak nyúlni, de tudván azt, hogy őseink – több 100 ezer évre visszamenőleg – örökös vándorlásra voltak ’kárhoztatva’, akkor azért le kell vonnunk a következtetést, mely szerint biztosan nem gyalogosan és szállítóeszközök nélkül jutottak el több ezer kilométeres távolságokra. Valószínűleg kellett magukkal vinni élelmiszert, sátrakat, edényeket, sőt váltóruhát is, hiszen az éghajlat sem volt túl kedvező – jégkorszakok követték egymást -, egy szál nyári bermudában való sétálgatásra. És ha a szekérben kételkednének is tudósaink, a szigetek ’elfoglalását’, melyre bizonyíthatóan több példa is van, semmiképpen sem úszva oldották meg. Tehát bátran kijelenthetjük, hogy mint a szekér és a hajó egy igen régi – valószínűleg több százezer éves – vívmánya az emberi fajnak.

 

KERÁMIA

 

A legrégebbi kerámia az ősi jomon kultúrához tartozik, akik a mai Japán szigetvilágot népesítették be. Ez a kerámia közel 12700 éves, szemben az eddig talált leletekkel, melyek alapján úgy tűnt, hogy csak a 3. évezred környékén kezdte az ember használni az agyagot. A kőkori jomon (kultúra) i.e. 400-ig virágzott Japánban és – eddig úgy tűnt-, hogy nem termelő életmódon alapult. De most újabb felfedezések ennek nagyon is az ellenkezőjét bizonyítják. Ezzel szemben Kínában – mivel a régészek feltételezték, hogy a japán kultúra gyökerei ott találhatók, csak sokkal fiatalabb - 9000 éves kerámiákat találtak. De Ázsia más területén, az Amur folyónál, lévő ásatásokon már előkerültek 13000 éves leletek is. Jelenlegi ismereteink szerint tehát a fazekasság Japánban, Szibériában és Kínában már nagyon korán létezett. Sőt Japán és a szibériai megjelenés között – a nem kis távolság ellenére – van valami összefüggés is…

A japán szigetvilág i.e. 12-10 000 elszakadt a kontinensről. Japánban az emelkedő vízszint, szigetek láncolatát alakította ki a tengerben. Az ainuk nemcsak kerámiákat készítettek, hanem piramisokat is, bár ezeket természeti heggyé formálták át. (aki izgalmasabb részletekre vágyik a témával kapcsolatban, az olvassa el Graham Hancock: A mélység titkai c. könyvét). Egyik piramisnak (Kuromata Jama) a tetején találtak egy jomon korból származó kőkört is. Valamint két másik kőkört is találtak, amelyek inkább ovális, mint kör alakúak. Az egyik kör kerülete 35 m, a másiké 20 m. Mindkettő kb. 4000 éves és így megelőzik még a Stonehenge-et is. Bár a felhasznált kövek méretében erősen elmaradnak európai társaitól.

De a nyugat-európai és közel-keleti kerámiák, melyek az i.e. 3. évezred tájékán tűnnek fel, szintén valódi műalkotások. Úgy néz ki, hogy az ember esztétikai érzéke igen korai korban kifejlődött, és a mindennapi használati tárgyait is igyekezett szebbé, változatosabbá varázsolni. Díszítették az agyagot rajzokkal, szívkagyló mintájával, geometriai vonalakkal, sőt egyes kultúrákban festették is őket. Az edények formájára is igen sokat adtak, találhatunk köztük gyönyörűen megmunkált harang és kehelyformákat is. A kerámiák igen alkalmasak voltak hűtésre is. Ezt bárki kipróbálhatja: végy egy natúr, nem festett, égetett agyagedényt, mártsd bele hideg vízbe, tégy bele egy palackos üdítőt 40 fok hőségben és meglátod jobban működik, mint a hűtőtáskád! De a mai keramikusok még készítenek olyan agyagedényeket is, amelyekben finomabban fő meg az étel, mint bármilyen a modern korban feltalált „csodaedényben”! Rendkívüli előnyei vannak: nem kozmál oda az étel, és káprázatos ízhatásokkal kombinált élményben lesz részünk, még a legegyszerűbb zöldségfőzelék esetén is! 

Őseinknek természetesen másfajta tárolóedényekre is szüksége lehetett. A kerámia még csak-csak megmarad évezredek elmúltával is, de a szerves anyaggal már sokkal nehezebb a helyzet. Hiszen használhattak bőrt, fát, fonhattak kosarat vesszőből, fűből, stb. A szerves anyagokkal viszont az a probléma, hogy nem élik túl az évezredek viszontagságait.

„A Pavlov I.et Moráviában az 1950-es években tárták fel, ám csak a közelmúltban állapították meg az onnan származó edénytöredékekről, hogy az egybefont rostok lenyomata van egyes agyagmintákban. Ez a felismerés Olga Soffer nevéhez fűződik. Négy égetett agyagdarabon, melyek kb. 26 ezer évesek, negatív lenyomatok láthatóak, melyek azt jelzik, hogy valami fonathoz vagy kosárhoz nyomták ezeket. Megállapították, hogy: „Mivel a szövetek és egyéb fonott anyagok lényegében fonál-előállítási technikán alapulnak feltételezhetjük, hogy mint a zsinórt, mint pedig a kötelet használták Pavlov I.-ben”. (Ez a régészeti lelőhely neve, mely Moráviában található)

(Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 179.o)

 

De természetesen, maradtak fenn ebből a korszakból, kőből faragott tárolóedények is igen szép számban. Az ember minden korban leleményes volt, ha saját kényelméről kellett gondoskodnia!

Feltűnnek ezek a kerámiák (gyártóikat, e kőkori népet ainuknak hívták, a mai Japán területén éltek, kevés leszármazottuk még ma is megtalálható) az amerikai földrészen is, jelentős vitákat kavarva. Íme egy igen jó példa arra, hogy mennyire nem vagyunk tisztában a kőkori népek vándorlásával kapcsolatban:

 

„Kennewick Man, „aki” 9300 éves, antropológiai vizsgálata során arra a következtetésre jutottak, hogy a mai Európából érkezhetett Amerikába. Loring Brace, a Michigan Egyetem szakértője szerint a Kennewick Man és a japán ainuk európai gyökerűek, sőt a Neander-völgyiek leszármazottai. Sőt! Brace azt a nézetet vallja, hogy a mai európaiak is a Neander-völgyiek leszármazottai. Csakhogy ma a tudományos világban elfogadott ténynek számít, hogy a Homo sapiens neanderthalensis kihalt, és nem elődje a Homo sapiens sapiensnek. Brace több ezer ősi és modern európai, ázsiai és észak-amerikai arckoponya morphometriai összehasonlítását végezte el. A mérések eredményéből egy „dendrogram”-ot generált, amelyen az Ó- és az Újvilág népei közötti antropológiai kapcsolatot ábrázolta. Brace fő kategóriái: a közvetett ázsiai, a jomon (Japán prehistorikus népessége) és athabascai (mai kínai). Brace-nek eddig ugyan nem engedték meg, hogy Kennewick Man maradványait megvizsgálja, de a legújabb kutatási eredmények az ő véleményét látszanak alátámasztani.

2000. októberében egy nemzetközi bizottság újra megvizsgálta a hetvenes években Horvátországban talált Neander-völgyi csontmaradványokat, és arra a megállapításra jutott, hogy azok 28 000 évesek, vagyis a Neander-völgyi több ezer éven át egymás mellett élt a mai emberrel. Erik Trinkaus nemrégiben Portugáliában egy 24 500 éves – gyermektől származó – csontokra akadt. A lelet egyszerre viselte magán a Neander-völgyi és a mai ember antropológiai jegyeit. Trinkaus úgy véli, hogy a két alfaj keveredett egymással, Brace szerint a gyermek inkább a Neandervölgyiből a mai emberré válássá fejlődés egyik átmeneti láncszeme. Brace elmélete a Neander-völgyiekről erősen vitatható, azt azonban valószínűsítik eredményei, hogy az amerikai kontinensre több időpontban, többféle úton, több nép érkezett.

(forrás: sulinet.hu/cgibin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Afam&url=/eletestudomany/archiv/2000/0013/elsokez/antropol.htm)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.