Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1931-ben az Ulm melletti Vogelherd barlangban egy homo sapiens csontváz mellett számos apró tárgyat, szobrocskát találtak, melyek 30-40 ezer évesek voltak.  Nicholas Conard radiokarbondatálással, 5000 évben határozta meg a Vogelherdi csontok korát. Ebből kiderül, hogy a csontok mellett talált szobrocskák jóval öregebbek, mint a homo sapiens csontváza!

De egy Königsauéból származó 80 ezer éves kőbalta is azt bizonyítja, hogy a kőpengét ragasztóanyaggal rögzítették a fanyélhez! Ráadásul ez egy gitthez hasonló anyag, amit csak száraz desztillációval lehet előállítani!

A Neander-völgyiek úgy 32-35 ezer éve kihaltak. Az okok ismeretlenek.. És persze, vannak keveredésre utaló nyomok, bár ezeken a kutatók igen jókat vitatkoznak. Szerintem teljesen természetes, hogy kb. 30 ezer éves együttélés mellett, ilyesmi előfordulhatott, nem is túl ritkán.

Időben hozzánk kicsit közelebb szétnézve is igen meghökkentő dolgokat találhatunk, például egy ipartelepet 26 000 évvel ezelőttről! Gondoljunk csak bele, mit tanultunk történelemórán! Tudomásunk szerint 30 ezer évvel ezelőtt még hordákba verődve bóklásztunk a Föld felszínén!

 

„A csehországi Mikulov város mellett fekvő Dolni Vestonice faluban található a James Shreeve által tökéletesen leírt, 26 ezer éves ipari és kereskedelmi telep. … A kunyhók helyszínétől néhány száz yardra található egy elhagyott kőfejtő, mely mintegy 100 láb magas sárga, finomszemcséjű, agyagszerű földréteget rejt magában.    Az ősi épületektől feljebb található néhány, kör alakban elhelyezett oszlopsor, mely valószínűleg egy nagyjából 20 láb átmérőjű, kerek kunyhó maradványa lehet. A közepén valamikor egy patkó alakú, földből és mészkőből készített kemence áll. ..

Több mint 10 ezer kiégetett agyagdarabra bukkantak, melyek között nagyszámban voltak szabálytalan alakú golyók, állatfejek és lábak töredékei… Más kerámiatárgyakra is bukkantak a gyár területén, illetve azon kívül, beleértve számos, ember alakú kerámia darabjait.

… Az világos, hogy egyetlen közösségnek sem lehet szüksége ilyen elképesztően nagyszámú agyagfigurára.  … A rendelkezésre álló bizonyíték igazolni látszik, hogy 200 km távolságból is érkeztek ide emberek. Mi több a Dolni Vestonice lelőhelyen talált jó minőségű kőszerszámok geológiai vizsgálata során kiderült, hogy nem helyi nyersanyagokból készültek: több mint 80 százalékuk, több száz kilométerre északra, keletre és délnyugatra fekvő, távoli helyekről származó pattintott kő.” (Christopher Knight és Robert Lomas: A múlt üzenete 25-26.old.)

 

De elhanyagoltuk eddig Afrikát, ahol igazán sok a feltérképezetlen terület. Hiszen – állítólag – minden emberi faj innen indult el, így kell lennie fejlődésre utaló nyomnak is. Hiszen egy teljesen primitív emberelőd miért vágott volna neki az ismeretlennek. A legminimálisabb mozgatórugó életkörülményeink javítása. De ehhez már a gondolkozás alapfeltételei is szükségesek. Nézzük hát, milyen távoli időbe vezetnek vissza a nyomok a szimbolikus gondolkodás megjelenéséről.

 

A dél-afrikai óceáni partoknál lévő Blombos-barlangban több mint 70 000 éve olyan emberek éltek, akik már vadásztak és halásztak. Anatómiailag, szokásaikban, viselkedésükben a modern emberhez tartoztak. Kétélű csonteszközeik jóval kidolgozottabbak, mint pattintott kőszerszámaik. Tárgyaikat jelképekkel díszítették, ami egyértelműen az absztrakt és kreatív gondolkodás megnyilvánulása.

Itt találták meg egy 75 000 évesre becsült csigalánc darabjait is. A borsó méretű csigák mindegyikébe hasonló módon fúrtak apró lyukat egykoron. Minden darabon vörös okker nyoma látszik, jelezve, hogy eredetileg színezték is őket. Nagyon távoli ősünk először is alakjuk szerint gondosan kiválogatta a csigákat, majd ügyesen és nagy precizitással átfúrta őket. A cél aligha lehetett más, minthogy ékszert készítsen belőlük. „A szimbolikus gondolkodás az alapja a barlangi festészet, a testdíszítés, az úgynevezett társadalmi viselkedésmód létrejöttének” - nyilatkozta Christopher S. Henshilwood, a fokvárosi Dél-Afrika Múzeum munkatársa. (forrás: mindentudas.hu/mindentudasegyeteme/ cikkek/20040816acsigak.html - 20k)

Ugyanitt a kutatók 70 ezer éves, 28 specializált csonteszközre és ezekhez kapcsolatos tárgyakra bukkantak. (sg.hu/cikkek/18756 - 35k)

Két okkerkövön absztrakt mintákat is találtak, melyek megszerkesztése kizárja a firkálás valószínűségét. A vésett okkereket a Blombos-barlang középső kőkori régészeti rétegében találták meg. A barlangból eddig több mint 8000 okkerkődarab került elő, közülük többet jól láthatóan simára csiszoltak, mintha a pigment-port kaparták volna le. Az okkert több mint 100 ezer éve használják testek és tárgyak színezésére. (forrás: sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/ lst?kat=Ahaf&url=/eletestudomany/archiv/2002/0206/02.html - 35k)

 

A mai Tanzánia területén található Serengeti Nemzeti Parkban, a Loiyangalani folyó völgyében találták meg azt a strucctojás-darabkákból készült füzért, melyet egyelőre 45-280 ezer év közé datálnak. Az az egy biztos, hogy kőkorszaki rétegekből származnak azokkal a tárgyakkal együtt, melyeket okker „ceruzák”-nak, illetve „kréták”-nak neveztek el a kutatók. Curtis Marean, az Arizonai Állami Egyetem ősemberkutatójának véleménye szerint a most megtalált gyöngyök kétségkívül a szimbolikus magatartásra utalnak. A tanzániai füzérek felfedezői szerint leleteik tisztán dekoratívak, vagyis absztrakt és szimbolikus gondolatokat feltételeznek. (forrás: geographic.hu/index.php?act=napi&id=2097)

 

„A szimbolikus gondolkodásra utalhat a nagyon távoli őskorban, a Daraki-Chattan-barlangban (India), Ramesh Kumar Pacholi régész felfedezése. 1993. szeptember 8-án néhány csésze alakú benyomódást fedezett fel a helyi templom melletti sziklafalban. Október 3-án újabb számos csésze alakú bemélyedést fedeztek fel egy homokkő barlangban, melyet a Daraki-Chattan névre kereszteltek el. A barlangot és környékét Giriraj Kumar és fia vizsgálta meg részletesebben, 1995 decemberében.  Kumar és fia 498 mélyedés méretét és helyét jegyezte fel, a barlang mindkét falán. Néhány csésze 3,5 m magasságban volt az aljzattól. Bár az világos, hogy a mélyedéseket emberek készítették – hasonló „csészecsoportokat” regisztráltak a világ más részén is, pl. Észak-Ausztáliában és Európában – koruk nem megállapítható. Kumar kb. 1,5 m-re a barlang bejárata előtt öt követ is talált, melyeket egyenes vonalba rendeztek, amely jobb oldali szöget zár be a nyíláshoz képest. Ezek a kövek és egy hatodik szorosan a fal mellett Kumar szerint talán egy sír vagy egy szélfogó alapja lehetett. Arra a megállapításra jutott, hogy a határozott bizonyítékok hiánya ellenére, a barlang falába vájt mélyedések, valamint a mesterséges kőstruktúra egyaránt az acheuli kultúrához tartozó népek munkája.

Számos egyéb hely is található Indiában, ahol szintén az acheuli kultúrának tulajdonítják az ott található mélyedéseket és karcolt vonalakat.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 242-3.old.)

 

Az emberi faj rejtélyes eredete a történelem előtti idők homályába vész. Fajunk hajnaláról szinte semmit nem tudunk. A kenyai Tugen hegységnél talán a legidősebb ősünket találták meg. Martin Pickford és Brigitte Senut francia kutatók 2001-ben a kb. 6 millió évvel ezelőtt lerakódott üledékben, megtalálták az Orrorin tugenensist, népszerű nevén a "Lukeino hominid"-át. Combcsontjának felépítése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a földön közlekedve két lábon járt, míg a fákon mozogva karjaival és kezeivel a hagyományos módon kapaszkodott. Fogai még hasonlítanak a majomfélék fogaihoz, habár a lábfej- és lábszárcsontok már a két lábon járásra is utalhatnak. A lelet szénizotópos korbecslése lehetetlen, de a talajrétegük korát megállapíthatjuk, ebből pedig vonhatunk le következtetéseket. (Ebben a hely földtörténete is segít: a térség az úgynevezett Lukeino formáció; egy ősi tómeder, amelyet Kelet-Afrikának e részén található vulkánok egyikéből kiömlő hatalmas lávafolyam alakított ki. Ezt a lávát trahit-nak nevezik. A felhalmozódott üledéket aztán bazaltláva fedte be, létrehozva a geológiai torta bevonatát. A láva és a közbenső réteg kora megállapítható.) Eszerint az alsó trachit réteg 6,2, míg a felső bazalt réteg 5,65 millió éves. (forrás: sulinet.hu/eletestudomany)

6 millió év igazán szép életkor egy emberszabású lénynek! Az Orrorin mellett más emlősök: lovak, vízilovak, disznók maradványait is megtalálták. Az állatokon azonnal látni, hogy a késő miocénből származnak, tehát valóban 6 millió évesek. Ezen állatok őseinek megkövesedett maradványai már máshonnan is előkerültek, és korukat pontosan megállapították.

 

Kedves Olvasóm! Nehogy azt higgye, hogy olyan könnyű belőni az emberi evolúció lyukait. Hogy ezt Ön is érzékelje, arra mutatok itt egy jó példát.

Genetikai tanulmányok szerint az ember és az emberszabású majmok közös őse alighanem hatmillió évvel ezelőtt létezett. Az Ardipithecusok tehát éppen ebben az időszakban „kóboroltak” Afrika keleti részén, éppen ezért vizsgálatuk kulcsfontosságú lehet az emberi evolúció szempontjából.

„Antropológusok, illetve régészek legalább kilenc hominida, vagyis emberelőd nyomaira bukkantak Etiópiában. A fosszilis, megkövesedett maradványok korát 4,5-4,3 millió évre teszik a szakértők. A leletekre As Duma környékén találtak rá a tudósok, amely az afrikai ország északi részén fekszik. A fosszíliák legnagyobb része fogakból és állkapocs-töredékekből áll, de található a megkövesedett maradványok között kar- és lábcsont is. Mindegyik lelet ugyanahhoz a hominida fajhoz, az „Ardipithecus ramidus”-hoz tartozik, amelyet körülbelül egy évtizeddel ezelőtt írtak le.

A tudósok szerint a mostani helyszínen talált egyik lábcsont arra utal, hogy a szóban forgó Ardipithecusok felegyenesedve jártak, akárcsak a mai emberek. Az As Duma-i leletek azt bizonyítják, hogy a hominidák már 4,5 millió évvel ezelőtt két lábon jártak – magyarázta az amerikai Indianai Egyetem bloomingtoni részlegének kutatója, az etiópiai feltárások vezetője, Sileshi Semaw. Az Ardipithecus ramidus egyik különlegessége, hogy a felső szemfoga gyémántalakú, ami sokkal „emberibb” tulajdonság, mint gondolnánk. Ez a szemfog a csimpánzoknál inkább „v”-alakú, márpedig régebben heves vita folyt arról, hogy az Ardipithecusok az emberszabású majmok legfejlettebb fajához, a csimpánzokhoz áll-e közelebb, vagy a mai emberhez, a Homo sapiens sapiens-hez. Egy olyan „alapfokon” lévő lényről van szó –véli Tim White, az University of California, Berkeley professzora –, amelyből a sokkal ismertebb emberelődök, az Australopithecusok fejlődtek ki. White szerint a kutatások legfontosabb feladata most annak tisztázása, hogy a különböző helyszínekről előkerült leletek, így a Kenyában, Etiópiában és Csádban előbukkant fosszíliák ugyanazon lényhez tartoztak-e, vagy sem.

Az Etiópiában megtalált Ardipithecusnak két faja ismert, az A. kadabba (5,2-5,8 millió év) és az A. ramidus (4,4 millió év). Anatómiai szempontból mindkét faj magán viseli a csimpánzhoz és az emberhez vezető fejlődési vonalak sajátosságait. A leghíresebb Australopithecus-leletre, „Lucy”-ra még a hetvenes években bukkantak Etiópiában. Ez egy női csontváz, amelynek alapján a tudósok feltételezték, hogy az emberi faj az Australopithecusokból fejlődött ki. Az Ardipithecus viszont, az emberelődök egy még koraibb fázisára utalhat vissza, s e fajból esetleg nemcsak a mai emberek erednek, hanem mára már kihalt fajok is”.

 (Szegő Iván Miklós, geographic.hu/index.php?act=napi&rov=3&id=4049)    

 

Hogy milyen zavaros az evolúció elmélete arra újabb és újabb leletek mutatnak rá.

Michel Brunet és csapata a csádi Djurab-sivatagban kiásott egy 7 millió éves koponyát, mely a modern és az ősi jellemvonások láthatóan rejtélyes kombinációjával rendelkezik. Bár a teste és az agya a mai csimpánzokénak felel meg az arc szerkezete egészen különböző, hatalmas, kiugró homlokával és sokkal kisebb fogaival. "Hátulról a koponya olyan, mint a csimpánzoké, elölről azonban elmenne egy 1,75 millió éves fejlett Australopitecusnak" - összegzett Bernard Wood, a George Washington Egyetem tudósa. Brunet szerint a Sahelanthropus tchadensis, ahogy a leletet elnevezték, egy másik újonnan felfedezett előemberhez, az Etiópiában talált 5 millió éves Ardipitecushoz állhat közel, de túlmutat a kenyai Orrorinon, aki „csak” 6 millió éves.

"Egy ilyen lelet megkérdőjelezi az ember által felállított evolúciós vonalat" - mondta Chris Stringer a londoni Történeti Múzeum professzora. A Sahelanthropus meglehet hogy közvetlen emberi elődünk, vagy az is lehet, hogy a családfánk egy mellékága. " - tette hozzá. (sg.hu/cikk.php?cid=23153&PHPSESSID=ee43057ca57bcfd0f90d6b8ed1f64d30)

„A spanyolországi Atapuerca hegység területén 1978 óta folynak régészeti kutatások, a napjainkig megtalált legrégebbi európai emberelőd maradványok is innen származnak, csakúgy, mint számos más, ősmaradványból származó történelmi lelet. Nemrégen 800 000 éves csontokra bukkantak, amelyek hat egyedtől – gyermekektől és felnőttektől – származnak. A leletek ősi és modern jegyeket egyaránt viselnek magukon, s ez azt bizonyítja, hogy az afrikai eredetű hominidák a Neander-völgyi és a modern ember közös ősei. Ezért kapta az újonnan felfedezett Homo a Homo antecessor – előfutár – nevet.” ( sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Acbl&url=/eletestudomany)

 

Az „előfutár” megtalálása új fényt vet őseink vándorlására, ugyanis bebizonyította, hogy már egymillió éve itt vagyunk Európában!

 

A TŰZ

 

Az emberiség fejlődéséhez rendkívüli módon hozzátartozik a tűz. Ezzel melegedhettünk, rászokhattunk a főtt kajára, sőt állítólag a főtt étel megrágása nem igényel erős fogakat, rágóizmot, így még arcformánk is jelentősen szépülhetett. És mivel a „szépséget” mindig a jelen korhoz mérjük, elmondhatjuk, hogy a tűz felhasználása lett az elsőszámú szépítőszere az őskor emberének. A tűz használata természetesen az emberi vagy inkább az ember-elődi intelligencia fejlődésének is alapvető mutatója. Csak a legrégibb korra mutató lelettel foglalkozunk, hiszen ennek fényében a többi tűzhasználat jelentősége elhomályosul.

 

Johannesburgtól északra eső Swartkransban 1,5 millió éves égett csontokat leltek. A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a csontok csak egy szándékosan „üzemelő” tűzhelyen éghettek meg. A szabadtéri bozóttüzek ugyanis csak 300 fokos „égési sérüléseket” okozhatnak, ezek a csontok pedig az elektron spin-rezonanciával (ESR) vizsgálva 600 fokon égtek meg. (Unalmasabban: ez a csontok szerkezetében fellelhető elváltozásokon figyelhetők meg.) Ezen a területen két homoida-emberelőd vetemedhetett a tűzgyújtásra, úgymint az Australopithecus (vagy más néven: Paranthropus) robustus, vagy kedvencem a Homo Erectus. Az eddig leírt vizsgálataink fényében én rászavazok. A kutatás egy közös projekt révén indult, amely a dél-afrikai Dr. Bob Brain és Dr. Francis Thackeray, illetve és az amerikai Williams College között jött létre. (A most vizsgált csontokról a dél-afrikai Dr. Bob Brain és Dr. Andrew Sillen először 1988-ban számoltak be.) (forrás: geographic.hu/index.php?act=napi&id=2028, Szegő Iván Miklós)

 

Ám kiderülhet az is, hogy a homo elődeink még korábban képesek voltak a tüzet használni. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy kiderült milyen zord éghajlat alatt voltak képesek élni őseink már 2-1,5 millió évvel ezelőtt. Ez a hely pedig, a manapság sem kimondottan kellemes éghajlatáról híres Szibéria.

„1969-ben jelentés érkezett arról, hogy a Szibériai-fennsík közepén lévő Angara-medencében korai paleolitkori lelőhelyet találtak. .. Mocsanov .. 1983-ban fedezte fel a diring-ur’ahi lelőhelyet a Léna folyó mellett, Jakutsztól északra. .. Az onnan előkerült legkorábbi leletekről kiderült, hogy 1,5-2 millió éves… Mocsanov néhány természetes eredetű követ is talált a területen, melyeket körökben helyeztek el. Ezek valószínűleg kezdetleges „lakóházak” alapjai, azoknak a homonidáknak a lakóhelyei, akik a talált leleteket készítették. Mocsanov vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy Diring-ur’ah-ból előkerült legrégebbi eszközök olyan típusúak, mint a Homo Erectussal kapcsolatba hozott máshol elkerült tárgyak. … Az világos, hogy a világnak ezt a részét csak akkor népesíthették be az emberek, ha azok ismerték és használták a tüzet, és elég ügyesek voltak ahhoz, hogy a szőrmékből ruhát készítsenek maguknak. … Laricsev és kollégái rámutattak: a Szibériába vándorló legkorábbi emberekre - Mocsanov, Medvegyev és mások felfedezései alapján - nem tekinthetünk úgy, mint ösztönös, félállati lényekre, mivel rendelkeztek az emberi gondolkozás képességével.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 284-5.old.)

Én még tovább mennék. Talán még beszélni is képesek voltak egymással, hiszen láthattuk, milyen sok mindenhez értettek őseink. És ne feledjük el, hogy igen-igen régi időszakról beszélünk, amikor csak a kőeszközök, illetve azok nyomai, és a következtetések vezethetnek bennünket előre.

 

FESTÉSZET

 

A barlangfestészetet őseink nem a „lakóhelyükön” gyakorolták, hanem külön kultikus célra kiválasztott barlangokat „díszítettek” fel.

Óriási a festett barlangok elterjedtsége: megtalálhatók a Bajkál-tó távoli partvidékein, a dél-uráli Angara-folyó meredek partjain, a Pamír-hegység nyúlványain, egészen a végtelen eurázsiai lösz-síkságokig, Ukrajnától Morvaországon át Aquitániáig és a Kantábriai-hegységig. Eddig Franciaországban és Spanyolországban bukkantak rá a legkiemelkedőbb művekre. Ugyancsak itt fordulnak elő legsűrűbben a kifestett barlangok, és itt vannak a tárgyi emlékek leggazdagabb lelőhelyei. A régészeti lelőhelyek koncentrációját Eurázsia földrajzi adottságai magyarázzák, amelyek megengedték a viszonylag sűrű betelepülést, egészen Európa nyugati pereméig. E vidékek egymást gazdagító kapcsolatainak eredményeként, itt az őskori festészet i.e. 35 000 és 10 000 között virágkorát élte. (sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/1het/muvtori/muvtori1.html)

A kőkorszaki mesterek a barlangokban szinte teljes sötétségben, saját gyártású lámpafénynél dolgoztak. Jó pár ilyen lámpás fennmaradt, sőt, a füstjük nyoma itt-ott a rajzokon is megtalálható. A lámpások egy kőlapocskából vagy egy gömbölyű kavicsból álltak, közepén egy mélyedéssel, amibe éghető állati zsiradékot helyeztek, lámpabélnek pedig, száraz mohát, zuzmót, borókavesszőt használtak. Természetes színezőanyagaik: vas-oxid, a vörös és a sárga okker a vörös és sárga színekhez, a mangán-oxid vagy barnakövet a feketéhez, a hematit vagy vörös vasérc a vörösbarnához és a porcelánföld a fehérhez. Az ásványokat mozsárban összezúzták, és egy kőpalettán kikeverték a színárnyalatot. A keveréshez még faszenet és kvarcot is használtak. Tudtak „művészeink” vízálló festéket készíteni, mégpedig úgy, hogy a színezőanyagot zsiradékkal keverték össze, így varázsolván tartóssá rajzaikat. A több méter magasra festett képekhez faállványzatot építettek. Régészek néhol öt méteres magasságig találták meg az állványozás nyomait. (sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/1het/muvtori/muvtori1.html)

 

A barlangfestmények közül a legrégebbiek a Chauvet barlangban (Franciaországban, Avignontól északra fekvő Ardeche-hegység egyik barlangja) találhatók. Ebből is látszik, hogy az ember fejlődése, művészi hajlama az évezredek folytán mit sem változott. Voltak akkor is nagy művészek és gyakorló tanoncok, de a lényeg, az emberi gondolatok kivetítése kép formájára, az idők során semmit sem változott.

A dél-franciaországi Chauvet barlangban 30 ezer évvel ezelőttire datált falfestmények és rajzolatok, állatábrázolások találhatók egy több száz négyzetméteres üregrendszerben és a több mint 400 állatábrázolás némelyikét még egy ma élő festőművész is megirigyelhetné a csodálatosan realisztikus ábrázolás módjáért. Némelyik állat szinte megmozdul a falon, annyira eleven, mozgékony és valósághű.

A festményeket 1994 decemberében fedezte fel három amatőr barlangász, Jean-Marie Chauvet (akiről később a barlangot elnevezték), Eliette Brunel és Christian Hillaire. A festmények többségéről bizton megállapították, hogy egyazon „művész” festette őket.

A feltárást vezető Jean Clottes szerint a barlangot két korszakban (30-32 ezer évvel, illetve 25-27 ezer évvel ezelőtt) használó emberek az üreg elülső, illetve hátsó részeiben meglepő stílusbeli azonossággal, ámde tudatosan eltérő módon készítették a képeket.

 (forrás: origo.hu/print/tudomany/tarsadalom/20010607megtalaltak.html)

 

2000. szeptember 30-án fedezte fel Marc Deluc barlangász azt a vájatot, a dél-franciaországi Dordogne folyót szegélyező hegyben, amelyben 28 ezer évvel ezelőtt hagyta ott kéznyomát az ember.

A barlangba huszonöt méteres panelekben csoportosítva, mintegy kétszáz figurát jelenítettek meg a korabeli művészek: rinocéroszokat, muflonokat, bölényeket, mamutokat, madarakat. Ez utóbbiak között ludak is vannak, ami igen ritka ábrázolás. Ezen kívül szerepelnek eddig nem azonosított hosszú orrú emlősök. Az állatok mellett a későbbi kutatások során megtalálták három nő teljes körvonalait is. Az egyiken öltözet gyanánt csak egy öv van.

A barlang alja is tele van, méghozzá absztrakt jelekkel, rácsokat képező egyenes és görbe vonalakkal. Cussak-ban, mint számos más helyen is, a figuráikat úgy vésték be a mészkőbe.

 

Spanyolország északi részén, a Vizcayai-öböl partján. az Altamira-barlangban találhatjuk meg az őskori világ legszebb alkotásait. Kővésetek, sziklafestmények. Lovak, szarvasok, bölények különböző helyzetekben megörökítve, több mint 14 ezer esztendeje, a rég letűnt idők néma tanúiként díszítik az altamirai 270 méter hosszú mészkőbarlang falait és mennyezetét. A rajzok úgy készültek el, hogy felhasználták a barlang természeti adottságait, ezáltal még jobban kidomborították műveiket és aztán vasoxiddal, mangánnal és faszénnel kiszínezték a véseteket. Így mindegy zárójelben feltalálták (ha addig nem lett volna..) a domborművet is. A szikla természetes domborzata felerősíti a kuporgó, ugró és dagonyázó állatok mozgását. Lenyűgöző hatás áll elő: mintha egy hullámszerűen mozgó, viharzó csorda vetné magát a barlang hátsó végében megjelenő, fejét a bejárat felé fordító, nyugodtan álló, többszínű nagy szarvastehén lábai elé. (forrás: fsz.bme.hu/mtsz/barlang/fotok/cav_pain/altamira.htm )

 „Egyenesen megdöbbentőek ezek a festmények. Egy félállati, kannibáli állapotban levő emberfaj alkotásai, amelyek a legprimitívebb segédeszközökkel teremtődtek meg: lobogó tűzfénnyel világított barlangban, ahol a barlang hepehupás fala egyenes tiszta síkot alig adott, ahol csészeszerűen kivájt kőlap volt a palette, zsírral összegyúrt ásvány, szén vagy mészpor volt a festék és faszilánk az ecset. És mégis: olyan művészi alkotóerővel, virtuóz technikával vannak megalkotva ezek a szebbnél szebb barlangi freskók, hogy a modern művészetből se sok hasonlót lehet melléjük állítani. A képek alkotói vadászok és ezért a képek tárgya kivétel nélkül állati alak. Csodálatos realizmussal lesték el a körülöttük élő állatok formáit és mozgását. Heverő bölények vagy leszegett fejjel előremeredők, legelésző vagy párjuk után bőgő rénszarvasok, rohanó farkas vagy vaddisznó: ezek az ábrázolt témák. A gyors mozgások hihetetlen biztonsággal és tisztasággal vannak megörökítve, a testek modellírozása rendkívül puha és plasztikus. A körvonalak lágy ambientével olvadnak fel a levegőbe, a plasztikus formák pedig, igen finom fényárnyék hatásokból és a tónusok mesteri egymásba vezetéséből alakulnak. Nem kiszínezett rajzok ezek, hanem tiszta festmények a szó legmodernebb értelmében. Momentán mozdulatok pillanathatására és a formák illuzionisztikus elképzelésére vannak alapítva. Az alkotó rénszarvas vadászok látása a legtisztább és legkonkrétebb realizmus, ábrázolási módjuk virtuóz impresszionizmus. Nem olyan felszínes és nagy foltokat odacsapkodó a festői eljárásuk, mint például a modern európai impresszionistáké, hanem sokkal lágyabb és finomabb. Ha a festészet későbbi történetében párjukat keressük, legfeljebb a nagy japán festőknek legszebb munkáiról lehet szó. Azok tudták csak ennyire egyesíteni a szempillantás alatt megfogott röppenő mozgást a formák és színek rendkívüli lágyságával, a kép elevenségét, impresszionisztikus színhatását a formák plasztikus teljességével.” (HEVESY IVÁN: A JÉGKORSZAK FESTÉSZETE) (epa.oszk.hu/00000/00022/00323/09816.htm - 12k)

Ne felejtsük el, ez a kifinomult festészet szinte a semmiből bukkant fel 30 ezer évvel ezelőtt..

 

A lascaux-i barlangokban is lenyűgöző rajzokat találhatunk bölényekről, lovakról, antilopokról, melyek 16 500 évvel ezelőtt készültek. Az 1940-ben felfedezett rajzok hűen érzékeltetik távoli őseink művészi tehetségét, de ezenkívül látványosan jelzik állat-antropológiai ismereteiket is. A lascaux-i képek az ősök által vadászott állatok: bölény, szarvas, nyúl és szarvasmarha rajzai. (forrás: origo.hu/tudomany/tarsadalom/20000817jegkorszaki.html)

„Egy hatalmas bölény félelmetes szarvai elől mereven hanyatlik hátra a szegény kis vézna vadász. Ha a kép tényleges történetet örökít meg, akkor is valóságos csoda, hiszen nemcsak mélységes érzelem tanúbizonysága, hanem kifejező elbeszélő-készségé is. Ha pedig valami általánosabbról is szól, akkor még csodálatosabb, hiszen maga az emberi sors felismerése: a kis vézna ember a hatalmas bölénnyel szemben vállalja a halál kockázatát. Akárhogyan is, a barlangművészet hatalmas fölfedezést hirdet: az ember önmagára eszmélését, öntudatra ébredését. Az összetartozás, a megegyezés, a megértés, a béke erejét. Vagy legalábbis vágyát. Ez Lascaux öröksége, és voltaképp ezzel kezdődik a történelem. Legalábbis az emberé. Az a történelem, ami nélkül az ember - Lucien Febvre szép szavával - akár az egynyári bogár: értelmetlenül vergődik az idők kiszámíthatatlan szeleiben.”  (sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Abbx&url=/eletestudomany/archiv/1996/9650/02.html)

„Az állatokat naturalisztikusan, oldalnézetben örökítették meg, melyek ily módon, rohanni látszanak a falakon és mennyezeten. Egyeseknek csak fekete körvonaluk van, más állatokat élénk földszínekkel színeztek ki. Maga Picasso jegyezte meg a lascaux-i barlangban tett látogatás után: „Semmit nem fedeztünk fel!” (vatera.hu/item/view/index.php%3Fcod%3D1319534+Picasso+jegyezte+meg+a+lascaux-i+&hl=hu&lr=lang_hu)

 

A dél-franciaországi La Marche barlangot 1937-ben fedezte fel Leon Pencard francia tudós, aki aztán öt évig folytatott ásatásokat. Ennek során mintegy 1500 rajzos kőlap került elő, amelyek az oroszlánok, medvék, lovak és antilopok mellett 155 emberi figurát is tartalmaztak. (origo.matavnet.hu/tudomany/tarsadalom/20020530alegosibb.html)

A 15 ezer éves rajzok nem a naiv festészet gyöngyszemei, hanem karikatúrák különféle emberekről! A rajzokon női és férfi arcvonásokat láthatunk, de köpenyeket, sapkákat és lábbeliket is! Ezeket a leleteket még a tudományos világ nem fogadta be, mivel annyira lekörözik korukat, hogy tudósaink még mindig nem hisznek a szemüknek…

 

A rouffignaci barlangban mamutok és orrszarvúak sorakoznak egymás mellett. Egyedül a mennyezet fest másképpen. Ötven pompás állat jelenik meg rajta. E tér alatt széles tölcsér nyílik, amely egy alsó szintbe torkollik. Itt egy szűk folyosót találunk, ennek a padlójáról hasadék vezet a harmadik szinthez. Ott még ma is egy föld alatti patak folyik.  A fölötte lévő pilléreket vörös és fekete bölények, lovak és mamutok borítják. Szemmagasságban egy nagyszerű emberforma alak jelenik meg: a rouffignaci „felsőbbrendű lény”, akinek kitüntetett helye van. Ez a felsőbbrendű lény a hasadékra mutat, a föld alatti mélységekbe vezető útra. Feljebb, a hasadék fölött, a mennyezet a föld mélyéből felszálló mamutokkal és bölényekkel van telefestve. (sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/1het/muvtori/muvtori1.html/  (Aradi Nóra szerk.)

 

„Les Combarelles-ben Breuil abbé a barlangfestmények állatábrázolásait két felmérés során értelmezte: egyszer 1902-ben, röviddel a barlang felfedezése után, másodszor 1924-ben, az őskor huszonkét évi intenzív tanulmányozása után. Megfigyelte, rendszerezte, művészekre bontotta a festményeket és arra a megállapításra jutott, hogy egyedülálló művészi tehetségekkel van dolgunk. A mamutfestő jól értette dolgát, a bölényfestő ezzel szemben csak közepes tehetség volt.

Niaux-ban a „Fekete szalon” vadlovakat, kőszáli kecskéket és bölényeket ábrázoló nagyszerű festményei a „Nagy Niaux-i mester” művei. A barlang „szentélyének” kifestése az ő keze munkája, míg nyilvánvalóan az „iskolájára” hagyta a melléktermek és folyosók díszítését, de új technikákkal is kísérletezett a művész, például a mélységi perspektívával folytatott kísérleteket, amit megcsodálhatunk a „Zöld-tó” túlsó oldalán három kőszáli kecskén, s nekik tulajdoníthatjuk egy bölény határozott körvonalait vagy a hét zsírkréta vonallal felvázolt vidrát is, az új „René Clastres szalon” termében. Minden jel arra mutat, hogy Niaux e félreeső és elszigetelt részének díszítése más-más művész feladata volt. Ezek kevésbé kapcsolódtak a vezető mester által képviselt tradícióhoz, megpróbálkoztak például a kőszáli kecske gyorsaságának vagy a vidra fürgeségének ábrázolásával is, kísérleteik olykor sikertelenül végződtek. Mindez a művészi specializálódás meglétét támasztja alá, és egyedi festő mesterek tevékenységére mutat. Van „Lascaux-i mester”, „Rouffignaci mester”, van niaux-i és altamirai. Egy-egy barlang festményeinek java része mindig nekik tulajdonítható. Így van valami elképzelésünk az őskori művészet egyes, egyébként névtelenül maradó személyiségeiről: például az az expresszionizmus, ami Rouffignacban oly nyomatékosan nyilvánul meg a mamutszem ábrázolásában, egyéni művészi kifejezésről árulkodik.” (sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/2001/1het/muvtori/muvtori1.html) (Aradi Nóra szerk.)

Viszont, ha csak a festészet céljára külön galériákat tartottak fenn őseink és még egyéni stílust követő festőik is voltak, akkor feltételezhetjük azt is, hogy a jégkorszak kellős közepén ezeket a festőművészeket eltartotta a közösség. Tehát a tehetséges művészeknek nem kellett vadászniuk és saját létfenntartásukkal törődniük.

Vajon mi motiválhatta „primitívnek” hitt őseinket arra, hogy eltartsa művészeit? A hit önmagában elég lett volna mindehhez vagy az emberiség esztétikai igénye előbb fejlődött volna ki mint hinnénk? Hiszen hajlamosak vagyunk a szépérzéket csak a modern kor emberének tulajdonítani, bár számtalan jelét találhatjuk a világon annak, hogy nem csak a modern ember sajátossága eme tulajdonság. Ráadásul ezek a tökéletes festmények szinte egyidőben keletkeztek. Ha elnézzük azokat a „firkálmányokat”, amelyeket különböző köveken láthatunk ugyanazon időből, akkor óhatatlanul is két kultúrkörre gyanakszunk, amely egymás mellett élt mintegy 30 000 évvel ezelőtt.

 

A következő hír őseink örökös vándorlásának tanú-bizonyságaként szolgál.

2003. júniusában egy 12 ezer éves barlangrajzra bukkantak Angliában, a közép-angliai Crewell-sziklánál. Az őskori alkotás egy nagytestű patás állatot és két madarat örökített meg. A barlangrajzokat Paul Bahn, Paul Pettitt és spanyol régész kollégájuk, Sergio Ripoll fedezte fel.  A rajz két madarat és egy nagytestű patást ábrázol. Az egyik madár gólya vagy hattyú lehetett a másik pedig, egy ragadozó madár. A patás állattal kapcsolatban úgy nyilatkoztak a kutatók, hogy ha élethű a rajz, akkor ez az állat nagy valószínűség szerint nem élt a szigetországban, tehát akik azt megörökítették a falon, „bevándorlók” voltak. A kutatók elmondták azt is, hogy az angliai lelet kísértetiesen hasonlít a Franciaországban és Spanyolországban talált barlangrajzokra.  Sajnos az időjárás sokszor beleszól a régészeti leletek épségének megőrzésébe és hát az angliai nyirkos idő sem éppen egy restaurátor.. (forrás: gondola.hu/hir.php?hir_id=7464)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.