Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 „A női istenségek központi szerepe figyelhető meg az ó-európai építészeti és temetkezési hagyományokban. Az olyan szimbólumok, mint az anyaméh, a vagina, a szeméremtestet jelképező háromszög, a tojás és bizonyos esetekben az egész női test, mind e hitrendszer kifejezésére szolgáltak. A tojás szimbólum ábrázolásának egyik legjelentősebb példája a kb. 7000 éves nyitrai temető. A tojás alakú sírok nagy valószínűséggel azt a hitet fejezik ki, hogy a halottak újjászületnek, miután visszatértek a földistennőhöz. Más területeken, pl. a Brit- szigeteken az istennő neolitikus építményekben ölt testet. Az 5 ezer éves angliai gloucestershire-i halomsír bejárata (Norn’s Tump) Gimbutas szerint vulvára emlékeztet. A bejárathoz vezető kőfal az istennő széttárt lábait, a bejárat fölött emelkedő domb pedig (terhes) hasát ábrázolja.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi)

Több más neolitikus lelőhely szerkezete és elrendezése hasonló. Az írországi shanballyemondi (Tipperary) sír az istennő altestét jeleníti meg: a középső kamra a méh, az előkamra pedig a hüvely.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi)

 

Tehát ezek az „összehordott kő- és föld-hegyek” egyrészt csillagászati megfigyelő helyek, másrészt templomok (szakláris épületek), illetve ide vezető felvonulási útvonalak, egy ismeretlen vallást szolgáló nyílt vagy zárt építményei.  Épülhettek akár i..e. 3-4 évezredben, - erre mutatnak a csillagászati bizonyítékok, akár jóval előbb, de ebben az esetben +12000 évet kellene hozzádobnunk a dátumhoz. (A Föld precessziós mozgása miatt) Ez azonban egy olyan távoli időpont melyre semmilyen bizonyíték nincs. Egyenlőre érjük be azzal, hogy valamikor i.e. 4. évezredben kellett lennie egy erős, hódító népnek, aki képes volt ezt az irdatlan kőtömeget megmozgattatni a helyben lévő őslakossággal. Vagy egy olyan tudással rendelkeztek, mellyel még nem vagyunk tisztába.. 

 

ZENE

„A legmerészebb válasz a gondolkodás megjelenését a zenéhez köti, s az ausztralopitekusszal hozza kapcsolatba, időpontját pedig 2,5 millió évvel ezelőttre teszi. Ez persze inkább csak érdekes állítás, de korántsem komolytalan, a kutatást végző szakember a Cambridge Egyetem munkatársa. Ian Cross zenetörténész szerint a zene ősidők óta hozzátartozik az ember, sőt talán már az ausztralopitekusz életéhez. Ezért az ásatásokról behozott és sehová be nem sorolt töredékek között olyanokat keresett, amelyeket egykor "hangszerként" használhattak. Cross átvizsgált egy sor elfektetett prehistorikus leletet, s türelmét siker koronázta. A kőhangszerek megszólaltak. (A kőmelódiák a www.mus.cam.ac.uk/~ic08/lithoacoustics címen meghallgathatók.)

A kutató úgy gondolta, a kőszerszámok készítésekor lepattant kőszilánkokkal is lehetett hangokat "csiholni". Az eddig ismert legrégibb pattintott kőeszköz több mint 2,5 millió éves, és az ausztralopitekusz készítette. Cross feltevésének bizonyítására olyan kovaköveket kezdett pattintgatni, amilyeneket korai őseink is használtak. Ha ilyen kis szilánkokat egymás mellé felfüggesztett, szépen csengő hangok csilingeltek. Amikor egymáshoz ütögette a szilánkokat, akkor is tudott dallamos hangokat kelteni. Formálásukkal változott a hangszínük is.” (uzleti.negyed.hu/mindentudasegyeteme/)

Esetleg a szélcsengő „feltalálása” is megtörténhetett ezekben az igen korai időkben? Végül annak még értelme is van, egyrészt jó a hangzása, másrészt rögtön észrevehették, ha feltámadt a szél, harmadrészt még az állatokat is távol tarthatták, ily módon zajt keltve. A feltételezés egyáltalán nem olyan vad, mint amilyenek elsőre látszik. Ha 2,5  millió éve készítettek szerszámokat, akkor maguktól is rájöhettek – pattingatás közben – a „hangok gyönyörére”.

 

„A legősibb hangszerünk a dob. Amikor az ősember mézet kívánt rabolni az odúból, először egy jókora ágdarabbal ütni kezdte a fa derekát, hogy a lehető legtöbb csípést elkerülve, a zajra sok mérges rovar kirepüljön belőle. Hallotta, hogy a fa ürege az ütésekre messze hangon döng és gyakran még a szomszédos horda is érzékelte. Ez a kezdetben nem kívánt értesítés, később fontos üzenettovábbítássá, „hangmorzévá” vált. Így „dobolták össze” a csoport tagjait, amikor például közös vadászatra, vagy a másik horda ellen rablótámadásra indultak….  A vadásztörzsek életében a dob, mint vadhajtó, fölriasztó eszköz is fontos szerephez jutott. Hamarosan rájöttek, hogy vadüldözés közben nem lehet jókora méretű és súlyú, üreges faderekakat cipelni, illetve döngetni. Hosszú, egyenes, rugalmas falemezt kerekre összehajlítottak, átkötöttek, és erre a vázra az egyik oldalán állatbőrt feszítettek, másik oldalán fogantyút erősítettek. Faágat verővé faragtak, vagy hasított körmű patás állat, például szarvas, illetve mancsos emlős, mint leopárd kiszárított alsó lábszárát dobverőként használtak. Ez a könnyű dob bárhová vihető volt. Vadászszerszámból hamarosan gyógyító eszközzé vált.

A hangszerek családjában a dob kialakulásával szinte párhuzamosan, vagy időben ezt követően hamarosan megszületett a másik ősi jelző eszközünk is, a síp. Ezt a régészeti emlékek bizonyítják. Barlangokban, paleolit telephelyeken kerültek elő az első sípleletek. A kiszáradt, üreges velős csontot megfelelő távolságban, több helyen átfúrva, egyik végén a hangrést faékkel kialakítva, a lyukakat ujjheggyel bezárva majd kinyitva, az ember a csontüregben lévő levegőoszlop magasságának váltogatásával már dallamot is képes volt játszani.” Szenti Tibor – Szűcs László: Rendhagyó lexikon (www.szenti.com/Lexikon3.html - 513k -)

 

Egy 37 000 éves furulyát rekonstruáltak a tübingeni egyetem régészei, melyet a 70-es években találtak Geissenklösterle barlangjában (Baden-Württemberg tartomány). Mint kiderült ez az igencsak öreg hangszer egy 18,7 centiméter hosszú, háromlyukú furulya, amit mamutcsontból faragtak őseink.

De 1966-ban találtak egy még öregebb hangszert is, egy 45 ezer éves furulyát. Ráadásul ezt egy neandervölgyi településen fedezte fel Ivan Turk, a Szlovén Tudományos Akadémia paleontológusa, aki a szlovéniai Divje Babe I. ásatásokon kutakodott. Ezt medvecsontból készítették és szintén többlukú volt. Mivel ebben a korban még enyhén szólva primitívnek tekintették a neandervölgyieket, ezért a leletet akkor még nem vették komolyan.

Friedrich Seeberger zenei régész szerencsékre már nem nézte le a régmúlt korok emberét és már több hangszert is rekonstruált. Szerinte a paleolitikum embere képes volt esztétikus, variációkban gazdag zenét alkotni, és mivel vállalta a mamutcsont kifaragásának minden nehézségét, bizonyára fontos szerepet játszott életében a zene. A mamutcsontból való kifaragás komoly szerszámok nélkül, komoly erőfeszítést jelenthetett e korok emberének. A mamutcsont nehezen faragható, ráadásul a furulya elkészítéséhez ketté kellett vágniuk, majd a kész részeket össze is kellett ragasztania őseinknek. (forrás: swr.de/schaetze-des-landes/archiv/2004/10/16/)

 

 

De a kőkori ember nemcsak zeneszerszámokat faragott. Felhasznált szinte mindent, amit a természetben talált. Dél-Indiában például az un. Kupgal-dombon – amelyet 1892-ben fedeztek fel – olyan bemélyedéseket, lyukakat találtak, amelyek azt sugallják, hogy ezeknek a szikláknak kihasználták zenei adottságait. Ugyanis ha ráütünk egy gránitdarabbal az ilyen bemélyedésre mély, gongszerű hangot hallhatunk. – Mivel a gong, amelyet ma már fémötvözetből készítenek ma Indiában a templomok szerves része, nem csoda, ha kiderül milyen ősi időkre vezethető vissza használata. Ráadásul a hang, amit ily módon képeznek, az indiai (hindu) vallás szerint egyben a világegyetemben rezgő ősi hang. Ugyanakkor mégegy megegyezést is találhatunk az ősi indiai vallás és a mostani között. A domb egyik hasadékában több száz sziklarajzot találtak, mely a „Bos indicus” rendszertani nevű állatra, egy hosszú szarvú, „púpos” fajra jellemzőek. Tudósaik az újkőkorszakra dátumozták e jelek vésését.

Ezek azok a szarvasmarhák, melyek kultusza a mai hindu vallás szerves része. Ha Indiában mászkálunk, úton-útfélen szent tehenekbe botlunk, melyeket még a legutolsó koldus is szent kötelességének tart megetetni. (forrás: Antiquity magazin)

 

A Kupgal-domb talán egy ősi templom lehetett. A világ számos részén felbukkanó vallási hit igen jellemzője az emberré válás folyamatának. Véleményem szerint a hit, a vallás az első, ami az embert megkülönbözteti az állatoktól.  És, hogy a hit volt-e előbb vagy az ember, mint ösztönlény…? Na igen, ez már filozófiai kérdés.

 

De nemcsak Indiában használták a köveket, mint a zenei kultúra kifejező eszközét. Európában játszottak a visszhangjelenséggel is. Az ősi kőkörök – melyből Nagy-Brittania szigetein találhatunk legtöbbet – és a barlangsírok bejáratai is alkalmasak voltak különleges hangok felkeltésére. Aaron Watson, a Reading Egyetem fizikusa akusztikai vizsgálatokat végzett egy skóciai kőkörnél, bebizonyítva, hogy a nagy, sima felületű köveket úgy állították fel, hogy a hangot éppen a kör közepe felé verjék vissza. A korabeli hosszúkás alakú barlangsírokat úgy alakították ki, hogy azok csak kis alagutakon át legyenek megközelíthetők. Watson szerint a barlangok kialakításánál tudatosan törekedtek arra, hogy a dobpergést felerősítsék. Ugyanis ha egy dobra másodpercenként kétszer ráütnek, az kiválthatja a megfelelő rezonanciát. (forrás: sulinet.hu/.../lst?kat=Adbd&url=/ eletestudomany/archiv/1998/9830/tudvil/kokorszaki/kokorszaki.html - 22k)

A feltételezés helytálló, ha azt nézzük, hogy például mit művelnek manapság is a sámánok a dobokkal. Ahhoz, hogy a sámánok kapcsolatba kerüljenek az „égiekkel” és ez által üzeneteket, kéréseket közvetítsenek, rendkívül gyors dobpergés kíséretében táncolnak az önkívületig. De számos primitívnek nevezett népcsoportnál megfigyelhetjük a zene és a tánc jelentőségét.

A finomabb hangszerek megtalálását valószínűleg az idő is befolyásolja. Hiszen a szerves anyagok (mint pl. a fa) nem maradtak meg több tízezer év távlatából. Ha léteztek egyéb hangszerek, melyeket használtak őseink, ami nagyon valószínű mivel az emberi találékonyság hihetetlen, sajnos nekünk - itt és most - be kell érnünk a történelmi korokat túlélő, kőből és csontból készített hangszerekkel.

 

„Indokinában a prehisztorikus időkből származó hangolt kőlapokat találtak, amelyek korára a készítés technikájából és a széleken történt hangolási nyomokból lehetett következtetni (Blades, 1974). Svédországi lelet egy nevezetes gránitszikla, a 2 m hosszú és 90 cm magas Sĺngsten (Éneklő kő), csésze formájú bemélyedésekkel. A svéd bronzkor (Kr. e. 1500-400) idején a Sĺngstent oltárként használták, szent kőként tisztelték, és kicsi gránitkövekkel ütötték (Henschen- Nyma, 1988). Egyes hangforrásként alkalmazott skandináv áldozati kőben még mély üregeket is találni, amelyekre ráütve a kövek hangjától lényegesen eltérő hangszínű üreghangot kapni. Egyébként hangszerként rituális feladatokat ellátó több ezer éves kövek sokfelé léteznek a világban. (Angliában, Walesben, Dél-Franciaországban, Portugáliában, Spanyolországban, Észak- és Dél-Afrikában, Venezuelában stb.) A régészek felfedezték, hogy a Kanári-szigeteken talált zenélő kövek közvetlen közelében a hangot felerősítő nagyobb üregek, bemélyedések a rezonancia révén konkrétabb hangmagasságot adnak az ütéshangnak.

A prehisztorikus időktől kezdődően Kínában, de még Koreában, Indokinában, Szamoán és Dél-Indiában is népszerűek voltak a négyszögletes, hangolt kőhasábok, ill. kőlapok. Az ammani (Vietnam) kövek közül néhány eléri a 1,5 méteres hosszúságot. Hihetetlennek tűnik, hogy köveken is lehet dallamokat játszani, pedig ennél egyszerűbb hangszer talán nem is létezik. Olaszországban még ma is hagyománya van a koccanó kavicsok hangjával kísért táncnak.”

(PAP JÁNOS: „Megütöm a zengőkövet" sulinet.hu/termeszetvilaga/archiv/2001/0102/05.html - 35k)

 

Hát valahogy így született meg az ősidők homályában egy Mozart vagy akár egy Beethoven mű felsziporkázó hangsora.

 

 

SZOBRÁSZAT

 

A faragás, vésés valahol a jégkorszakban kezdődött, mikor is az étel beszerzéséhez nem a szupermarketbe ugrottak be őseink, hanem inkább vadászni mentek. De mivel puskájuk sem volt, ezért fegyvereket is kellett készíteniük, ha nem akartak éhen halni. Sokféle fegyverük volt: kovakő-hegyek, levél alakú, finoman megmunkált kőhegyek, csonthegyek, hajítódárdára erősíthető orsó alakú hegyek, egy vagy két sorban fogazott szigonyok. A dárdavető növelte a találati biztonságot és a hatótávolságot. Ezeket aztán feldíszítették mindenféle rajzzal. Például állatmotívumokkal: lovakkal, bölényekkel, kőszáli kecskékkel.

A bruniqueli dárdavetőt például egy ló alakja ékesíti. A Pireneusok-ban talált dárdavetőkön bölények és kőszáli kecskék képe látható. A legapróbb csontdarabkákon is találunk bekarcolt állatokat. Massarban, La Vache-ban és La Colombiére-ben olyan szakócákat leltek, amelyeken keresztül-kasul minden irányban lovat, kőszáli kecskét, szarvasokat, bölényeket és medvéket ábrázoló vésetek vannak. Némelyikük igazi mestermunka.

De nem csak véstek, faragtak is szorgalmasan. A 30 ezer éves mamutagyarból faragott csodálatosan élethű vízimadár figura csodálatos kidolgozottságát egy ma élő művész is megirigyelheti. Ráadásul szinte nagyítóval kellett dolgoznia a korabeli művésznek, hiszen a madárka a csőrétől a farktolláig csak 4,70 cm-es! De nem csak ezt az egy darabot faragta ki alkotója, mivel több mind 20 db, hasonló korú és stílusú faragvány is előkerült.  Ugyanilyen részletes pontossággal faragott kormoránt, lófejet és egy emberszerű oroszlánt ábrázoló szobrocskákat is találtak a németországi Baden-Württenberg tartománybéli Ach-völgyben, a Hohle Fels barlangban.  A leletek az aurignac-i embertől származhatnak, aki Európába keletről érkezve szorította ki a Neander-völgyi ősembert.

 „Nem kérdéses, ezek a világ legrégibb figuratív művészi alkotásai. Annyira jók, mint bármelyik több ezer évvel későbbi műtárgy - i.e. 3-4 ezer körül. A faragás minősége valóban nagyon tökéletes” - jelentette ki Anthony Sinclair a Liverpool Egyetem régésze. Véleménye szerint azonban nem lehet tudni, hogy melyik hominida faj készítette a tárgyakat. (sulinet.hu)

 „A felső paleolitikum művészete bepillantást enged az abban az időben használatos arányokba és méretekbe. Az ebből a korból származó festmények és szobrocskák egyaránt ábrázolnak embereket és állatokat, igen széles skálán mozgó méretarányban. A felső paleolitikumra jellemző kis méretek talán legszélsőségesebb példája az oroszországi Kostyenykij XI. lelőhelyről előkerült apró, mamutot ábrázoló márgaszobrocska. A lelet méretei: 10x8x5 mm, amelyet ha összevetünk egy valódi mamut nagyságával, a kicsinyítés aránya 1:400-hoz. Frolov megjegyezte, hogy a felső paleolitikumban kettős és ’egyé, Leonardo da Vinci által leírt perspektívákat’ is használtak.” (Richard Rudgley: Az őskor elveszett civilizációi 110.old)

 

 „További bizonyítékát annak, hogy a művészi hajlamok mily „ősrégiek” „Fanny, a galgenbergi táncoló Vénusz” adja. A 31000 éves szobrocskának ezt a nevet felfedezői adták a zöld kőből faragott, 7 mm széles, 7 cm magas figurának.  Az első darabkáit Christine Neugebauer-Maresch találta meg l988. szeptember 23-án Galbenbergnél, az alsó-ausztriai Krems város szomszédságában. Miután az összetört szobrocskát összerakták, egy táncoló női alakot kaptak eredményül. Ő a legkorábbi ismert szobor az egész Európában. Bednarik magyarázata a szobor elkészítéséhez igen tanulságos:” A kő fizikai tulajdonságai nem tennék lehetővé a szabad végtagok, különösen a kar kialakítását. Ezen a korlátozáson úgy emelkedett felül a művész, hogy két eljárást is felhasznált, melyeket még ma is alkalmaznak a szobrászok: a jobb kart és lábat mindkét végénél alátámasztotta, míg a bal kart egyszerűen hátrahajtott formában ábrázolta. Ez már önmagában is elegendő bizonysága annak, hogy a művész kellő jártasságot szerzett a „szabad” emberi végtagok megformálásában….Az ilyen fejlett eljárásokhoz kellő ismeret szükséges, amely csak és kizárólag a hosszú évezredekig, talán év-tízezrekig tartó gyakorlat eredménye..”(Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 221-2.) 

Ugyanakkor tömegében találunk olyan női szobrocskákat 30-10 ezer év távlatából, melyeknél az emberi alak ábrázolása figyelemre méltóan gyámoltalan. Az arcvonásuk alig kivehető, a testtartás bizarr. Az ún. Vénusz-szobrocskák nagydarab, kövér nőket jelenítenek meg, az arcok, karok és lábak kidolgozása elhanyagolt. Ez a forma jellemző a périgord-i és magdaléni korra, Nyugat-Európa legszélétől Ázsia legtávolabbi csücskéig. A szobrocskák 99%-a nőket ábrázol, ez talán a földistennő – vagy bármilyen más istennő - tiszteletét is jelenthetné. A rendkívül egységes forma valami egységes kultúr-behatásról tanúskodik, számomra legalábbis nem tűnik véletlennek. Mivel az emberi vándorlások története izgat bennünket leginkább eme könyv keretein belül, ezért egy apró feltevésbe bocsátkoznék. Miért olyan elképzelhetetlen a régészek számára az, hogy egyetlen – civilizáltabb - csoport „száguldott” végig Ázsiától-Európáig, elhintve kultúr-fölényük nyomait? Feltűnően magas fejlettségi szint meglétéről – egy-egy földrajzi helyen – számtalan esetben találhatunk példákat. Talán ezeket kellene rendszerezni kiváló tudósainknak.

Valószínűsíthető az is, hogy ez a kultúra az ember ábrázolását nem tartotta fontosnak, sőt még vallási okokkal is magyarázható a hiánya. – Hiszen ilyen vallások ma is vannak! Múlt és jelen folyamatos összefüggésben áll egymással… Persze a régészek körében is vita tárgyát képezi az, hogy helyi kulturális fejlődésről van e szó, vagy az előbbiben említett kultur-misszióról. Nos, valószínűleg ez is, az is besegített az emberi kultúra fejlődéstörténetébe és egyiket sem kell kizárnunk a lehetőségek közül.

 

Több százezer év elmúltával már nagyon nehéz eldönteni, hogy a természet formálta alkotásról vagy emberi munkáról van-e szó? A geológiai folyamatok oda-vissza hatnak a megmaradt – esetleges – művészi alkotások átformálásában. A természet játéka lehet egy emberi alkotótevékenységnek tűnő szobor is, de ugyanúgy tönkre is teheti a korabeli mester munkáját. Ezeket a „szobrocskákat” újabb módszerekkel megvizsgálják, keresvén rajtuk a szimbolikus gondolkozásra utaló legkorábbi nyomokat.

A marokkói Tan-Tan, mely kb. 400 ezer évesre becsült, 6 cm hosszú kődarab, a Tan-Tan város melletti Draa folyó partján, 15 m mélyről került elő 1999-ben, olyan kőbalták társaságában, melyek korát mintegy 400 ezer évre becsülték. A Tan-Tan „szobrocska” eredetileg természetes folyamatok eredményeként alakult ki, de emberi kéz alkotta tovább. Adott egy darab kő, melyet többnyire a természet erői alakítottak ki és van rajta némi emberi beavatkozás, mely már több mint egyszerű változtatás. A „kőemberke” emberi tevékenység nyomait viseli magán: egyrészt vas és mangán tartalmú vörös festék nyomai fedezhetők fel a felszínén, másrészt a kődarabon látható rovátkákat kőeszközzel készítették.” - állítja Robert G. Bednarik , a Sziklaművészeti Szervezetek Nemzetközi Szövetségének ( International Federation of Rock Art Organisations ) elnöke. (Forrás: news.bbc.co.uk/2/hi/science/nature/3047383.stm)

Ezek a tárgyak a - tudomány jelenlegi állása szerint - csakis a homo erectus keze alól kerülhettek ki. Ami azért izgalmas, mert őket még nem igazán tekintik régészeink értelmes lényeknek.

 

A régészeti leletek tükrében egyre inkább úgy tűnik, hogy gondolkozni nem a homo sapiens kezdett először… Eddig azt feltételezték, hogy csak a homo sapiens volt képes elvont gondolkodásra. Ám ezek az elméletek megdőlni látszanak a régészet tükrében.

Mivel a homo sapiens „csak” 200 ezer éve „jött a világra” és vannak régészeti leleteink előbbről is, ezért idekapcsolnék még egy-két érdekességet. Bár látszólag ezek a leletek nem tartoznak szorosan vett tárgykörünkhöz, a kedves Olvasó rá fog jönni, hogy miért is vettem elő ezeket a híreket. Valamint, hogy nem csak a homo sapiens vándorolt, hanem emberelődeink is. De legnyomósabb okunk visszafelé menni az időben az az a tény, hogy régészeink egyre régebbi tárgyakat datálnak, melyek jóval megelőzik a gondolkodó ember korát.

Az emberré válás legizgalmasabb kérdése az, hogy mikor kezdődött el a szimbolikus gondolkozás, mikortól használtak jeleket és hogy ezek a jelek mennyire bizonyítékok? Az a művészet mely elvonatkoztatható az emberi szükségletek mindennapaitól, mikortól fejlődött ki? Egyre több régészeti lelet bizonyítja azt, hogy nem a modern ember volt az első, aki képes volt ezekre a dolgokra.

Persze a régészetnek sincs könnyű dolga, hiszen mint Richard Rudgley írja „A kőkor elveszett civilizációi” c. könyvében: „A felső paleolitikum korából származó régészeti leletanyag számottevően gazdagabb. Ez részben annak a ténynek köszönhető, hogy a geológiai és más természeti erők jelentős mértékben – szinte teljesen – megsemmisítették az alsó és középső paleolitikum idejéből származó tárgyakat, csak a kemény és „strapabíró” tárgyak maradtak fenn belőlük, nevezetesen a kőeszközök. (109-110.old)

Mintegy 400 ezer évvel ezelőtt a Homo Erectus élt Európában, akik – mint szép lassan kiderül - meghökkentő technikai találmányokat használtak mindennapjaik során. Előállítottak, pl. egy bizonyos fajta műanyagot, használtak fejlett főzőedényeket, stb.

 

400 ezer éves falándzsákat talált Hartmut Thieme német régész, aki a Hannovertől 100 kilométernyire fekvő Schningen felszíni szénbányájában bukkant nyolc fenyőből készült gerelyre. Az első lándzsa hossza 2 méter 25 centiméter, a végén 60 centiméter hosszú kihegyezett csúcs. A második, nem teljesen megmaradt lándzsa hossza 2 méter 30 centiméter, a harmadiké pedig 1 méter 82 centiméter. A német tudósok ezekből a leletekből úgy gondolják, hogy az itt élő Homo erectusok már orrszarvúakra és elefántokra (illetve mamutokra) vadásztak – méghozzá gerelyekkel. Thieme még egy valódi vadászatot is rekonstruált: a Homo erectusok mintegy 400 ezer évvel ezelőtt, egy késő nyári napon – ezt a pollenanalízissel mutatták ki – egy lovakból álló csordát támadtak meg. A lovak ivóhelye környékén, a fűben rejtőző előemberek Thieme szerint jeladásra egyszerre dobták el gerelyeiket, és a közel 30 lóból kéttucatnyit el is találtak. (forrás: sulinet.hu/.../ma/et_tart/lst?kat=Acao&url=/

eletestudomany/archiv/1997/9715/tudvil/negy/negy.html - 25k -)

Ugye ebben a hírben ez a legfantasztikusabb, hogy emberelődeink - 400 ezer évvel ezelőtt! – láthatólag szervezett és csoportos vadászatra is képesek voltak! Ez korántsem lenézhető munka, hiszen mindehhez valamiféle kommunikációra is szükségük volt egymás között, márpedig a beszéd kialakulását – egyenlőre – nem sorolják tudósaink emberelődeink tulajdonságai közé.

Egy 370 ezer éves elefántcsontból készült leleten 21 bevágás látható, ami egy német kutató, Dietrich Mania szerint akár holdnaptár is lehetett. Az elefántcsontból készült tárgyon látható 21 bevágás ugyanis a Hold járásának megfelelő távolságokban van egymásból. A lelet a németországi Bilzingslebenben került elő.

Merseburg környékén, Neumark-Nordnál került elő az a 200-220 ezer éves, kőből készült kaparó, illetve hántolókés, amelyet bőrök kikészítésére használtak a Homo erectusok. A szóban forgó kés élén megmaradt egy különleges cserzőanyag, a tölgyfakéregből készült főzet, amelyet a bőr kezelésére használtak. Ez azt jelenti, hogy mesterségesen előállított anyagokat használtak a homo erectusok! Márpedig azok, akik tudtak vegyi anyagokat készíteni, nyugodtan nevezhetők értelmesnek, „sapiensnek”. Arról már nem is beszélve, hogy mi van a matekkal és a csillagászattal, ha Dietrich Maniával nem csak a fantáziája játszik?

 

Mit is nevezünk mi Homo Erectusnak? Úgy tudjuk, hogy a Homo Erectus kb. kétmillió évvel ezelőtt jelent meg a Földön, majd Afrikából elindulva folyamatosan benépesítette Európát, Ázsiát. Amúgy az „Erectus” név „az egyenesen járó ember”-t jelenti. Az Erectusokat tudósaink több ágra bontják, pl. 600 ezer évvel ezelőtt már volt belőlük Homo ergaster (ez maradt Afrikában), Homo antecessor (ők az európaiak), s az antecessorból további faj fejlődött ki, a Homo heidelbergensis. Az ázsiai ág továbbvitte az eredeti nevet, ez volt a legfejlettebb. (forrás: national geographic.hu).

„A Homo-vonal: az első eszközleleteket a kelet-afrikai Oduvaiból, illetve a jávai Trinilből és a kelet-kínai Choukoutienből kerültek napvilágra, majd Európa alsópleisztocén-végi és főleg középső-pleisztocén (400-700 000 éves) képződményeiből (Mauer, Vértesszőlős, Petralona, Bilzingsleben, Atapuerca, stb.). Létrehozója a helyi fajtákra elkülönülő Homo Erectus gyűjtőnév alatt regisztrált csoport, mely fokozatosan nagyobbodó agyüreg-méreteivel is mutatja az emberré válás folyamatát. Ennek a fejlődési iránynak utolsó lépéseként kell említenünk a Homo neanderthalensis néven ismert ősembert, amely 30-35 000 évvel ezelőtt tűnt el az Óvilág mindhárom földrészéről, hogy átadja helyét a ma emberének. A mai ember agyürege azonos méretű, sőt nem ritkán kisebb!”  (Kretzoi Miklós http://www.ace.hu/rudi/rudhu.html)

 

Nézzük meg azt is, hogy mit bizonyítanak a fennmaradt kőszerszámok, hiszen a legjobb bizonyíték az értelmi képesség felülbírálatára ezekben az eszközökben rejtőzik.

„A több mint egymillió éves acheuli ipar legjellemzőbb eszköze a szakóca. .. Az európai, afrikai és ázsiai lelőhelyről előkerült szakócák a méreteiket és arányaikat tekintve szinte szabványosnak tekinthetőek. … Az acheuli szakócák méreteiben és arányaiban felfedezett hasonlóságok aligha a véletlen művei, inkább az ismeretanyag elterjedésétől tanúskodnak. Ez a tudás jelentősebb, és hosszabb életű volt, mint bármelyik eszközkészítő személy, és így egyfajta társadalmi tudást alkotott. … Azt is mondhatjuk, hogy a szabványos eszköz elkészítéséhez a mestereknek rendelkezniük kellett bizonyos fajta „általános eszköz” képpel, nem pedig a már meglévő példányok puszta lemásolásáról volt szó. Úgy tűnik, hogy az acheuliek nem csupán az absztrakt gondolkodásra voltak képesek, hanem talán a matematikai ismeretek gyökerei is visszavezethetők a szakócák korára. John Gowlett őskőkorral foglalkozó régész a következőt állítja: ’….  A szellemi apparátus már létezett ahhoz, hogy toll, papír és vonalzó nélkül matematikai traszformációkat végezzenek. … A vizuális művészet gyakorlatában alapvetőnek számítanak a hasonló képességek. Terjedhettek-e ilyen minták egyik embertől a másikig, vagyis egyik értelemtől a másik értelemig, pusztán vizuális másolás útján? Minden jelenkori gyakorlati tapasztalatunk alapján azt kell mondanunk, hogy egy nyelvre is szükség volt hozzá.’ Hogy állítását alátámassza, alapos vizsgálatnak vetette alá azokat a szakócákat, melyek a Kenyában lévő kilombei lelőhelyről kerültek elő, s mintegy 700 ezer évvel ezelőtt készültek. A mintaként szolgáló különböző méretű és formájú eszközöket diagramra illesztette, és úgy találta, hogy a szakócák mindegyike egy adott arányhoz igazodott. Borisz Frolov orosz őskortörténész részletes tanulmányt készített a matematika történelem előtti időkbe nyúló gyökereiről. A numerikus műveletek eredetének keresése során egészen az alsó paleolitkorig jutott. Gowletthez hasonlóan a szakócák szabványosságában az absztrakt gondolkodás bizonyítékát látta, s megjegyezte, hogy az eszközök szimmetriája nagyon fontos sajátság, amely hiányzik azokból a kora, durvább kőeszközökből, melyek az acheuli kort megelőző időkből származnak.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 106-7.old)

 

Egy másik híradás még mélyebbre visz az időben:

A bulgáriai Kozamika-barlangban találták meg azokat az 1,2-1,4 millió éves rovátkolt állatcsontokat, melyen a megtalálók – egy bolgár-francia régészcsoport - az első szimbolikus emberi tevékenység jeleit vélik felfedezni. A talajrétegek korát paleomágneses eljárással állapították meg. Dr. Jean-Luc Guadelli, a Bordeaux-i Egyetem kutatója szerint a rovások nem vadászatkor vagy az állat feldarabolásakor következtek be, mert ezeken az állat-részeken semmi sincs, amit vagdosni kellett volna. Szerinte a vonásokat egy éles kővel vésték bele a 8 cm hosszú csontba. Ez pedig, mindenképpen szimbolikus tevékenységre utaló nyom.

Paul Bahn, az őskori művészet szakértője a BBC-nek azt nyilatkozta: „A művészet kialakulását egy igen hosszú folyamatnak tartom, és egyáltalán nem hiszek az olyan elméleteknek, melyek szerint ez a képesség mintegy varázsütésre, egy genetikai mutáció következtében bukkant fel alfajunknál" (forrás: BBC News)

Michael Rogers, a Dél-Connecticuti Állami Egyetem egy paleoantropológusa egy még meghökkentőbb leletre bukkant, az etiópiai Awash folyó völgyében, Gonánál. Itt olyan szilánkokat talált, amelyeket csak kőszerszám készítésekor pattinthattak le. Ebben a földrétegben olyan állatcsontokat is talált, melyeken látszottak a kőszerszám használat nyomait. A kormeghatározás meghökkentő eredményt produkált, a csontok 2,6 millió évesek, a legrégebbi az eddig talált, értelmes tevékenységre utaló nyomok között!

Az új lelet nemcsak azt bizonyítja, hogy ősünk már 2 600 000 éve is használt pattintott kőszerszámot, sokkal régebben, mint korábban gondolták. A szerszámokkal megkarcolt állatcsontok azt is bizonyítják, hogy emberünk húst evett. De nem ám a fogával tépte le, hanem szép komótosan leszedte a csontról! És - hogy tudatosan választott szerszámot ehhez a tevékenységhez, arra az a bizonyíték, hogy azt a fajta követ választotta ki a célra - az elég nagy választékból - ami a jól pattinthatók közé tartozott.

 

A temetkezési szokások viszont arra világítanak rá, hogy mikortól kezdődött az emberi hitvilág kialakulása.

A Spanyolországban található Atapuerca-barlangban találtak rá egy 350 ezer éves, háromszögűre pattintott, pirosas színű, karcolt felületű baltafejre, amelyet valakik gondosan a csontok közé szúrtak. A baltafej elhelyezése arra utal, hogy a temetés valamilyen szertartás része lehetett, nem csak úgy „odadobták” a halottat az enyészetnek. A követ a huszonhét fős Homo heidelbergensisnek nevezett embercsoport maradványai között találták meg. Egyébiránt a rekonstruált Homo heidelbergensis-t elnézve megállapítottam, hogy feltűnés nélkül elsétálgathatna akár Budapest utcáin is.

(forrás: uzleti.negyed.hu/mindentudasegyeteme/cikkek/20040811esgondolkodni.html)

 

De „a kvarckristályok felkeltették akkori ember érdeklődését szerte az egész világon.

„Az indiai Singi Talav alsó paleolitkori lelőhelyéről hat kristályprizmát hoztak erre a területre az acheuli népek. … Kis méretük miatt (a legnagyobb 2,5 cm magas) igen valószínű, hogy nem eszközként használták…. A Peking melletti csoukoutieni lelőhelyen 20 kvarckristálydarabot találtak, melyeket még a Homo erectus gyűjtött össze. Hasonló leletek kerültek elő Izrael és Ausztria acheuli kori területeiről.” (Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi 242-4.old)

Az izraeli Qafzeh barlangban egyértelmű bizonyítékokat találtak arra, hogy 100 ezer évvel ezelőtt élt őseink már vörösre festették a csontokat. Azt sajnos már nem lehet megállapítani, hogy a holttesteket kenték-e be okkeranyaggal, de kb. 13 ezer évvel ezelőttről már vannak bizonyítékai a halott-festésnek. És ugyanezzel a vörös színnel! A vörös okker egy olyan vasoxid-féleség, amely melegítés hatására festékanyagként is felhasználható. „Hetvenegy okkerdarabot találtunk, és világos összefüggésre bukkantunk a temetkezés és a vörös okker használata között, amely része lehetett a rituálénak” – nyilatkozta a BBC News Online-nak Dr. Erella Hovers, a jeruzsálemi Héber Egyetem kutatója.

 

Az eddig igen ostobának tartott Neander-völgyi emberről is egyre több gondolkodásra, vallásra és értelemre utaló régészeti lelet kerül elő.:

„Találnak a kutatók barlangokat, s nem is ritkán, ahol a Neander-völgyiek medvekoponyákból olyasmit építettek, amit mi valamiféle "szentély"-nek gondolhatnánk. S ők az elsők, akik rendszeresen és előszeretettel temettek. A temetés "felfedezése" a szellemi fejlődés legfontosabb jele. Azt, hogy a temetésekből milyen finom részletekre következtethetünk, ékesen példázza az Irak északi részén, Shanidar mellett föltárt barlang. Itt egy 60 000 évvel ezelőtt eltemetett Neander-völgyi ember csontjai körül feltűnően sok virágporból Arlette Leroi-Gourhan rájött arra, hogy a gyászolók halottukat virágokkal borították el.

A palesztinai Karmel hegyen egy egész Neander-völgyi temetőt tártak fel, három évestől ötven évesnél idősebb emberek csontjaival, Üzbegisztánban pedig Tesik-Tas egy gyermeksírjában a halott gyermek fejét hét pár hegyi-kecskeszarv vette körül.

Föltűnő, hogy a sírok között viszonylag sok a gyereksír. Ez önmagában is a gyerekkor fontosságának megnövekedésére utal. Hiszen egy gondosan eltemetett gyerekre nyilván életében is nagy gondot fordítottak, s a modern pszichológia egyik alaptétele szerint a gyerekre fordított figyelem hatványozottan megtérül a fejlődő értelemben; a gyerekkel való törődés az intelligencia forrása. De nyilvánvalóan visszahat ez a fejlődés magára a gyereket nevelő közösségre, magára a hordára; s nem is csupán a szokások szelídülésében. Hiszen a gyerekek gondozása a "jövő" valamiféle képzetét feltételezi, a horda kollektív tudásának az őrzését, annak a hitét, hogy az élet folytatódik, épp ilyen módon, ahogy ők itt élnek. Lehetett hát kívülről akármilyen csapott és csúnya a Neander-völgyi ember homloka, ez a homlok belülről mindenképpen nagyon szép volt, hisz a szellem születő fényeit őrizte. Tudományosabban szólva: az értelem akkor válhatott kifejezettebb szelekciós erővé. "Teljesen világos - írja Grahame Clark -, hogy a neanderthaloid emberek a fejletlen anyagi kultúrájuktól várhatónál jóval magasabb szinten alakították ki fogalmaikat."

(http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Abbx&url=/eletestudomany/archiv/1996/9650/02.html)

„A valóságban a Neander-völgyi ember agya valamivel nagyobb volt, mint az átlag modern emberé. Továbbá elképesztően hosszú ideig, 1,5 millió évig léteztek. … Ma már nem fér hozzá kétség, hogy a Neander-völgyiek nagy gondot fordítottak halottaik temetésére, gyakran szórtak az elhunytakra vörös vasokkert, sőt húst és szerszámokat is temettek melléjük, feltehetően azért, hogy segítség őket az úton „a síron túli hely felé”. Halottaikat gyakran mesterkélt pózokba temették el, amiket „zsugor” vagy „hajlított” temetési módnak nevezünk; a térdet magasan felhúzták, majd szorosan a felsőtesthez kötözték, az embriópózt utánozva. … Néhány Neander-völgyi holttestet gyönggyel gazdagon díszített sisakban vagy lepelben, faragott karkötővel, fülbevalóval és alkalmanként egy pár mamutagyarral temettek el.”(Christopher Knight és Robert Lomas: A múlt üzenete 20-21.old.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.