Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Luigi Cavalli-Sforza, olasz-amerikai népesség genetikus aprólékosan feltérképezte a különféle népcsoportok DNS-variációit. (Cavalli-Sforza L. L.: Genes, Peoples and Languages. Scientific American, 1991. november, 72—78. o. és Cavalli-Sforza L. L. et al: Demic expansion and human evolution. Science, 1993, 259., 639—646. o.) Öt földrészen dolgozott évtizedeken át. ((A vércsoportokhoz és a szövet antigénekhez hasonlóan sok más emberi gén is sokféle formában létezik. Ezt nevezik a gének polimorfizmusának. A gének kódolják a fehérjéket, és polimorfizmusuk bizonyos proteinek sokféleségét is jelentik. A DNS-technológia fejlődésével a polimorfizmus-analízist kiterjesztették a "hulladék" (junk) DNS-ekre is, vagyis azokra, melyek a gének között (vagy bennük) helyezkednek el, de nem tartalmaznak "nyitott leolvasási keretet" (open reading frame), vagyis fehérje-építőelemmé lefordítható szöveget. Még a hulladék DNS-k értelmetlen, szavakká nem olvasható betűi is a gének polimorfizmusáról, vagyis örökletes sokféleségéről tanúskodnak. A variációk az értelmetlen betűsorok és a gének közé sok helyen beillesztett szintén értelmetlen, sokszor ismétlődő sorok betűrendjére vonatkoznak, valamint az ismétlődések számára és hosszúságára. A hulladék DNS-nek nincs genetikai funkciója, de a variációit ugyanúgy fel lehet használni, mint a génekét az apaság vagy a genetikai rokonság más formáinak kimutatására. Amikor ilyen célra használják fel őket, a géneket és a hulladék DNS-sorokat afféle zászlóknak tekintik. Szaknyelven genetikai markereknek. Az ember minden kromoszómája meg van jelölve egy csomó ilyen zászlóval. Ha azt mondjuk, hogy a kromoszómák minden részének más és más mintájú zászlója van, az emberek variációit különféle színeknek képzelhetjük el. Cavalli-Sforza összehasonlította a "különféle színek" eloszlását különféle etnikai csoportokban, és ebből bizonyos következtetéseket vont le a népek őskori vándorlásáról.)) Európa különböző részeiből származó génvariációk analíziséből arra a megállapításra jutott, hogy a korai neolitikus kor földművelői a génjeiket, a növénytermelői és állattenyésztői módszereiket és az indoeurópai nyelvüket a Közel-Keletről hozták be és terjesztették lassan el, mintegy 5000—10000 évvel ezelőtt. A kulturális fejlődés tehát nem az információk terjedésének következménye volt, mint napjainkban. Inkább arról volt szó, hogy az új módszereket felfedező, új tapasztalatokkal rendelkező népek magukkal vitték tudásukat új lakhelyükre. Bizonyos kivételektől eltekintve együtt és egyszerre változtatták helyüket a nyelvek, a gének és az új technológiák. A közös nyelv és a modern információáramlás hiányában a népek közötti nagy határvonalak valószínűleg nagyrészt átjárhatatlanok voltak. Tehát a radikális változásokat, mint például az átmenetet a vadászó-gyűjtögető életmódból a szervezett földművelő társadalomba nem a beszélt és írott nyelv révén átvitt mémek, hanem a népvándorlás és a hódítások emberi mozgásai vittek tovább.”  

(Georg Klein: A két kultúra members.iif.hu/visontay/ponticulus/ hidveres/georg-klein-05.html - 22k)      

Van azonban a gének vizsgálatának másik, a kőkorszakba visszavezethető lehetősége is:

 „A különböző jellegű forrásadatok azt sugallják, hogy az európai népesség a helyi kőkori csoportok és a közel-keletről érkező, a földművességet a Termékeny Félholdban feltaláló újkőkorszaki földművesek egyesüléséből keletkezett (1-5).

25 különböző európai és közel-keleti körzetből származó 1007 férfi Y kromoszómájának a genetikai típusát határoztak meg 22 önálló bináris jelzőt csaptak ki(12). A tanulmányozott minták több mint 95%-át csupán tíz kulcsmutáció haplotípusba, vagy haplotípus törzsbe (clades) lehetett sorolni. Az Y kromoszóma haplotípusainak eloszlási gyakorisága feltárja a korai európai férfinépesség alapvető szerkezetét és tanúsítja a népesség változásának a történetét, ide értve a kőkorszaki népességét is. Két alapág (amelyeket az M173 és az M170 jelez) látszik annak, hogy a kőkorszaki időktől kezdve jelen volt Európában. A maradék ágak később, független vándorlás révén a Közel-Keletről és az Urálból érkezvén léptek Európába, mert hogy ott találhatók a többi földrészhez képest nagyobb gyakorisággal és mikro-ágak nagyobb változatait,

A törzsfejlődéshez hozzájáruló 22 haplotípus közül az EU18 és EU19 jellemzi az európai Y kromoszóma mintegy 50%-át. Jóllehet osztoznak az M173-ban, a két haplotípus ellentétes földrajzi eloszlással rendelkezik. Az EU18 gyakorisága nyugatról keletre haladva csökken, leggyakoribb Baszkföldön. Ez az ág a korábban leírt elő-európai ágat foglalja magában, amit a 49a,f 15 haplotípusa jellemez (10). Ezzel szemben, EU19 haplotípus, ami az M173 ágból származik és ami különbözik az M17-tõl, gyakorlatilag hiányzik Nyugat-európából. Ennek a gyakorisága növekszik kelet felé és a legnagyobb értékét Lengyelországban, Magyarországon és Ukrajnában éri el, ahol viszonzásként az EU18 gyakorlatilag hiányzik. Mindkét haplotípus, az EU18 és az EU19 az M45 allélbõl származik. Az M3-al jellemzett vonal, ami az amerikai bennszülöttek (12) között és néhány szibériai népességnél (15) gyakori, úgy szintén az M45 származéka. Ez a megfigyelés arra utal, hogy az M173 ősi eurázsiai jelző, amelyet az Európába érkező Homo sapiens sapiens csoportja vagy magával hozott, vagy itt alakította ki, és mintegy 40000 és 35000 évvel ezelőtti időszakban (16, 17) keletről nyugatra szivárgott az aurignici műveltséget magával terjesztve. Ugyanez a műveltség szinte egyidőben jelent meg Szibériában is (17), ahonnan néhány csoport gyakorlatilag Amerikába vándorolt.

Az EU18 és EU19 haplotípusok megoszlását és eloszlását úgy értékeljük, mint elszigetelt népességeknek a jelenlegi az utolsó jégkorszak legnagyobb lehűlését (LGM) követő időkben részben az Ibériai-félszigetről, részben Ukrajnából való szétterjedését. Tény, hogy a jégkorszaki időben (20000 és 13000 évvel a jelen előtti időszakban) emberi csoportok rákényszerültek arra, hogy Közép-Európát az Észak-Balkán kivételével kiürítsék. Európában a növényzet és állatállomány hasonlóan elkülönült eloszlását tulajdonítják a jegesedés okozta szétválásnak, amit a klimatikus menhelyekről való szétszóródás követett. Ezt a jelenetet az a fölismerés is alátámasztja, hogy az Eu19-hez kapcsolható mikro-elágazások csúcsa Ukrajnában található (19). Viszonzásként a 49a,f Ht15-höz és annak származékaihoz (és így az Eu18 ághoz) kapcsolódó mikro elágazások csúcsa az Ibér-félszigeten található (19).  Ez megfelel az M173-al jelzett Eu18-nak a menhelyről való kiszivárgásának a LGM után, jó egyezésben a mitokondriális DNS (mtDNS) V haplocsoportjával és néhány H ágával (20). Az Eu19 haplotípus úgyszintén megfelelő gyakorisággal található meg Észak-Indiában és Pakisztánban (12), valamint Közép-Ázsiában (12). Ennek elterjedését Európában és keletre a Jamna műveltségnek a „kurgán műveltség területéről” (a mai Dél-Ukrajna) való kiterjedése erősíthette föl, ezáltal az indoeurópai nyelv szétterjedését eredményezve (21). Az indoeurópai nyelv alternatív közép-keleti eredetének elméletét a régészet alapján javasolták (3).

Az M173 korát három mikro elágazás, nevezetesen DYS19, YCAIIa és YCAIIb alapján becsültük meg (22). Jóllehet, az M173 becsült ~30000 éves korát óvatosan kell kezelni (23), jól egybevág azzal az elképzelésünkkel, miszerint az M173 Európában az aurignici telepeket jellemzi, de legalább is megelőzi az LGM-et.

Az M35 (Eu4), M172 (Eu9), M89 (Eu10) és M201 (Eu11) haplotípusú jelzők gyakoriságának a menete Közép-Keletről Európa felé csökken. Az Eu4 haplotípus törzsfejlődésileg elkülönül a másik háromtól, és az európai YAP+ kromoszóma többségét határozza meg.  Az Eu4 haplotípus megjelenése megfelel a korábban leírt Ht-4-nek, ami az M2 hiányát jelenti (25). Az Y kromoszóma RFLP-inek az összehasonlító genetikus tipizálása a 49a, f és a 12f2 [(10) és az ebben idézett irodalom] azt sugallja, hogy az Eu9 és Eu10 osztoznak a 12f2-bõl származó 8Kb allélen, miközben az Eu11 a 12f2 eredeti 10Kb alléljét tartalmazza. Az, hogy az Eu9, Eu10 és Eu11 haplotípusok osztoznak a 49a,f 8 haplotípusán, vagy annak származékain, amelyeket nem találunk meg a többi 16 Eu haplotípusban (19), közös őst tételez föl.  … A Ht4-nek az Eu4-el, a 12f2-8KB-nek az Eu9-el és Eu11-el való párhuzamossága révén ennek a vonalnak az eredetét a jelen előtti 15000 és 20000 évek közötti időszakra becsültük (13). Hasonló időt (17000) becsültek az Eu11 számára (22, 23). A mutációk és az azoknak megfelelő haplotípusok molekuláris korának meg kell előznie a vándorlási eseményekét, amelyet jellemeznek. Ezeknek a haplotípusoknak a becsült kora, különös tekintettel azok becsült voltára, (22, 23), nem képes különbséget tenni abban, hogy ezek a férfiak az LGM előtt vagy után érkeztek Európába. Ugyanakkor az Eu4, Eu9, Eu10 és Eu11 Közép-Keletről Európa felé való csökkenő mértéke nincs összhangban azzal, hogy ennek a jelenlétét azokra az emberekre korlátozzuk, akik az LGM idején, a menhelyeken voltak. Ha ezek a haplotípusok az LGM előtt jelen lettek volna Európában, azt várhatnánk, hogy az idő- és térbeli elzárkózás miatt különbséget tesz az európai és a közép-keleti ágak között. A 49a, f rendszer és e hét rövid szakaszú ismétlődés (STRek) és a NRY haplotípusok Európában és a Közép-Keleten gyűjtött nagy mintamennyiségét felölelő de nem közölt adatai (19) arra utalnak, hogy az Európában megfigyelt valamennyi haplotípus kis részarányban megtalálható a Közép-Keleten. Hasonló eredményt mutat az mtDNS J haplocsoportja, amely, jóllehet kőkorszakinak tekinthető, mégis úgy hiszik, hogy az újkőkorszakban érkezett Európába (6). Ezek a megfigyelések arra utalnak, hogy a négy NRY haplotípus, valamint a mtDNS J haplocsoportja elegendő idővel rendelkezett ahhoz, hogy még a Közép-Keleten alcsoportokra elkülönüljön, és elegendő nagy számban vándoroljon Európába, hogy az ott jelenlévő változatokért felelős legyen. Ezért, az Eu4, Eu9, Eu10 és Eu11 a földművelők férfi összetevőjének a Közép-Keletről Európa felé történő terjeszkedését jelenti.  Az újkőkorszaki földműveseknek az európai génállományához való hozzájárulása sokkal kifejezettebb a Földközi-tenger mentén, mint Közép-Európában. A mediterrán népesség eloszlásához a legjobban illeszkedő vonal meredeksége jelentősen különbözik más népességekétől, azt mutatván, hogy az újkőkorszaki földművesek vándorlása a déli részt sokkal erősebben érintette, mint Közép-Európát. Földrajzilag és műveltséget tekintve három jól elkülönülő folt látható.  Az első a baszk és a nyugat-európai, a második a közép-keleti és a harmadik a horvátországi, ukrajnai, magyar és lengyelországi kelet-európai népességet, foglalja magába. A három földrajzi terület megfelel a két fontos jégkorszaki menedékhelynek és a földművesek elterjedési eredetének. Az európai génállomány legmegbízhatóbb korábbi felmérés e 95 nem szexuális kromoszóma által meghatározott (autosomal) fehérje polimorfizmusának az elemzése volt (5, 8). Összehasonlítottuk a legfontosabb Eu Y kromoszóma összetevők eloszlási gyakoriságát Európa első három PC eloszlásával (2. táblázat). Tekintve, hogy Szardíniát annak a törzsfejlődésből kieső állapota miatt nem vonták be az eredeti PC elemzésbe (5), mi is kizártuk őket az összefüggés elemzéséből. Az első PC, amiről föltételeztük, hogy az újkőkorszaki földművesek vándorlására utal (5, 8), az Eu4, Eu9, Eu10 és Eu11 elterjedésével áll kapcsolatban, a második PC, aminek a jelentését eddig még nem értelmezték (5,8), az Eu18 Spanyolországtól Közép-Európa felé való elterjedésével áll kapcsolatban, a másik végletben pedig, az uráli TAT-M178 (Eu13 és Eu14) elterjedése áll. A harmadik PC, aminek a jelentését eddig vitatták (3, 5, 8), az M17 mutációval kapcsolható össze (Eu19). A fehérjékre alapozott PC és az NRY adatok összecsengése azt sugallja, hogy sokkal inkább a vándorlás és nem a természetes kiválasztódás határozta meg az NRY változásának a képét.

Az európai népesség mtDNS szakaszaiban lévő változatok elemzését is elvégezték (6, 20). Ezek az adatok azt mutatják, hogy a génállomány ~80%-a kőkorszaki,  és  ~20%-a újkőkorszaki eredetű. A mi adataink alátámasztják ezt az eredményt, mert az Eu4, Eu9, Eu10 és Eu11 az európai Y kromoszómaállomány ~22 %-át jelenti.  Így az mtDNS és az Y adatok összecsengenek a korábbi tapasztalatokkal, hogy a 95 hagyományos polimorfizmus első PC-je felelős a genetikai változatok ~28 %-ért (5, 6). Mégis némi különbség van az mtDNS és az Y adatok között, amit a joggal föltételezhető (putative) kőkorszaki összetevőnek róhatunk fel. Az európai mtDNS vonalak zöme, amelyek az európai változatok 60 –70 %-át teszik ki, a Közép-Keletről mintegy 25000 évvel ezelőtt érkezett (6). Következésképen, a jelenkori az M170-el jellemzett, a törzsfejlődés mélyebb rétegében lévő M89 származékát jelentő Y kromoszóma ágak kb. 20 %-a felel meg a Közép-Kelet újkőkorszaki örökségének. Továbbá, az Y ágak maradék ~50 %-a az M173 mutációhoz kötődik, ami a Közép-Ázsiából kb. 30000 éve szétterjedt génállományának többségi hatását jelenti.” (Fordította: Cser Ferenc http://www.heraldikakiado.hu/vitairatok/The%20Geenetic%20Legacy%20Cser%2010.18..htm Science 290   pp.: 1155-1159. 2000 november 10.)

Tehát már nem az a kérdés, hogy ki honnan származik, hanem inkább az, hogy ki honnan indult el? Adva van ugye egy nagy népcsoport, melynek genetikai nyomai szerint úgy 40-30000 évvel ezelőttre mutatnak, amikor kelet felől elindulva meghódították nyugatot (Európát), Szibériát, Amerikát. Ez a nép az un. aurignici műveltséget terjesztette el. Mi lehetett keletről a kiindulási pont? Nos ezt nem tudhatjuk meg a vizsgálatok alapján, de: ’ Az indoeurópai nyelv alternatív közép-keleti eredetének elméletét a régészet alapján javasolták.’ Tehát a régészek döntötték el, hogy honnan indult el ez az ősi nyelv. Okuk bizonyára volt rá, hiszen sokáig azt hitték, hogy a Közel-Keleten található meg az emberi civilizáció kifejlődésének az összes nyoma. Ám egyre inkább úgy látszik, hogy Uruk, a legősibbnek tartott város építői még a csillagokba álmodoztak megszületésükről, amikor India földjén már rég városok épültek…

 Egy újabb vándorlási hullám mintegy 25000 évvel ezelőtt következett be:  „Az európai mtDNS vonalak zöme, amelyek az európai változatok 60 –70 %-át teszik ki, a Közép-Keletről mintegy 25000 évvel ezelőtt érkezett.” (Tudjuk: a régészek által meghatározott civilizációs területről.)

A jégkorszak beköszöntével, amely 20-13000 évvel ezelőtt következett be, Közép-Európából elmenekültek az emberek, ez alól csak az enyhébb éghajlatú Balkán mentesül.

Úgy 15-20000 évvel ezelőtt újabb négy, jól elkülöníthető csoport érkezett Európa területére. Elkülönülésük arra utal, hogy mielőtt elindultak volna Európa felé, már annyi időt töltöttek el külön –külön, hogy jelentős eltéréseket mutatnak még egymás között is. Ugyanakkor mind a 4 csoport egy kiindulási ágba beilleszthető, tehát földrajzilag közös kiindulási helyük volt. Ez a földművelés tudományával rendelkező népcsoport – valószínűleg a jégkorszak miatt – főleg a Földközi-tenger környékét tekintette letelepedésre alkalmas helynek. Egész pontosan letelepedési helyük:

 „Földrajzilag és műveltséget tekintve három jól elkülönülő folt látható.  Az első a baszk és a nyugat-európai, a második a közép-keleti és a harmadik a horvátországi, ukrajnai, magyar és lengyelországi kelet-európai népességet, foglalja magába. A három földrajzi terület megfelel a két fontos jégkorszaki menedékhelynek és a földművesek elterjedési helyének.”

 

Az a homályos pont, ahonnan ez a nép elindult, nem található meg a régészeti anyagok között. Pedig nem lehettek kevesen, így aztán igen csak sok nyomot kellett volna maguk után hagyniuk. Azt láttuk már, hogy az árja bevonulási elméletet is megcáfolták igen jeles tudósok. Tehát az árják, a dravidák és a többi indiai népcsoport is eredetileg ugyanazon az óriási területen éltek, nevezetesen Indiában. Itt megtalálhatjuk egy igen ősi, régi városépítési civilizáció nyomait, most már régészeti leletekkel alátámasztva. Mi van akkor, ha az un. indo-európai nyelvcsalád erről a civilizációs csomópontról indult meghódítani a világot. Nem kézenfekvőbb-e ez a feltételezés, mint ezt a nagy népet a ködös ázsiai sztyeppére helyezni és feltételezni róluk, hogy mihelyt megérkeztek hosszú vándorlás után egy-egy helyre, rögtön megtanultak városokat építeni, öntözéses technikát, stb. alkalmazni? A Közel-Keleten vannak a legrégebbi, és legsűrűbben előforduló nyomai ennek a vándorlási hullámnak. A városok szinte a semmiből nőttek ki, látható az a tény, hogy a „bevándorlók” hozták magukkal valahonnan ezt a kultúrát. Hacsak nem a nagy ázsiai sztyeppékről, ahol még kóbor nomád pásztorként éltek? S netán isteni sugallatra megváltoztak, csak azért, mert meglátták a Tigris és az Eufrátesz partjait? Látom magam előtt, ahogy isteni szikrák robbantak az agyukban a folyók látványától, és kényszerítve érezték magukat arra, hogy gyorsan „feltalálják” az öntözéses gazdálkodást. És miután ez szervezettséget igényel – ez a történelem mai tézise – rögtön rájöttek arra is, hogyan szerveződjenek városokba, és hogyan alakítsák ki hierarchikus társadalmi formáikat. Realisztikus látvány, nem?

„A védikus írások szerint egykor az egész föld az indo-európai népeké volt, akik később több ágra szakadoztak, és az ősi kultúra Indiában maradt fenn a legtisztábban. Ugyanakkor beszámolnak mleccsha, vagyis barbár népekről is, tehát a világ képe akkor sem volt egységes, ezért jogosan beszélhetünk az indo-európai és egyéb kultúrák kapcsolatáról.”  (govindananda.mdo.hu/napkelet/vilagtojas.php)

Mivel könyvem terjedelme miatt Mezopotámiát és az egész Közel-Keleti kultúrát kénytelen voltam hanyagolni, ezért most bizonyítékként álljon erről a földrajzi területről itt egy csodálatos város.

Az Iránban található, a mai Zaboltól 57 km-re található Shahr-i Sokhta-t, (Leégett Város, ill. Burnt City) kb. 3200-ban először felépített település virágkorában 150 hektárra terjeszkedett ki, s háromszor építette újra és újra egy ismeretlen nép. – Bár az itt talált tárgyak alapján azt hiszem, nem kell sokat töprengenünk azon, hogy kik lehettek.

Találtak itt 10 cm hosszú vonalzót, mely ugyanúgy félmilliméterekre van beosztva, mint a mai modern vonalzóink, a különbség csak az, hogy ez nem műanyagból hanem fémből készült. Nem újdonság ez, ha emlékszünk rá, hogy az indus-völgyi civilizáció szabványtéglákkal építkezett.

Van animációs rajzzal felszerelt talpas-cserép is, melyen egy kecske ’igyekszik’ elérni – néminemű ugrálással - egy bokor felső ágait, feltéve ha elég intenzíven pörgettyűk az edénykét.

De megtalálták itt a Harappából is ismert dobókockát, a különbség csak az, hogy a ’játékszett’ olyan darabjára is rátaláltak, amire az indiai földrészen nem, nevezetesen egy ébenfából készült táblára, mely ébenfa viszont egyértelműen Indiából érkezett.

De a tanítók magukkal hozták pecsét-használó mániájukat is, hiszen a Harappában talált számtalan kis darabból ide is jutott. Némely pecsételőn olyan geometriai-absztrakt formákat találhatunk, melyeket egyértelműen díszítésre használhattak.

Egyes kerámiákon láthatjuk azokat a mintákat, amelyek egyértelműen a szangvisztika jelképét hivatottak szimbolizálni, kissé lágyabb formába mutatva azt.

De ami a legjobban meghökkentette a tudóstársadalmat, s ami egy igen magas tudományos szintet elérő népet feltételez Földünk történelmi mélységeiből, az egy protézis, nevezetesen egy műszem felbukkanása. A műszemet szerencsénkre megőrizte egy fiatal nő sírja, aki annak idején esztétikai okokból hordhatta a protézist.  A vezető régész: Mansur Sayyed-Sajadi szerint (aki a Discovery Newsnak nyilatkozott), a műszemen találtak szemhéj-szövet maradványokat, mely ugyanúgy jelzik a protézis gyakori használatát mint az, hogy még kelést is okozott viselője szemhéján. A műszem annyira tökéletesre sikerült, hogy Michael Harris, a kaliforniai Berkeley Egyetem orvosi karának szemész professzora is elképesztőnek minősítette készítője kreativitását és az ötletes megoldást a kor technikáját is figyelembe véve. 

A szem alkotója hogy "életszerűbbé" tegye a műszemet, hajszálvékony, 0,5 milliméter vastagságú aranyszálakból készült "kapillárisokkal" szőtte át a felszínét. Figyelmessége odáig terjedt, hogy a szemgolyó mindkét oldalára lyukat fúrt azért, hogy a nyílások segítségével rögzítse korabeli viselője a műszemet.

Az i.e. 2800 körül született protézis anyaga gyanta és állati zsiradék, bár ez ügyben a vizsgálatok még nem fejeződtek be.

Mivel a várost a fennálló 900 éve alatt 3-szor égették fel, nyilvánvaló hogy egyetlen ’vándor’ nép sem tudhatott volna önmagától ilyen technikai vívmányokat felmutatni. Ráadásul a feltárt régészeti leletek annyira az indus-völgyi civilizációra ’hajaznak’, hogy mindenképpen egy tőről kellett fakadnia mindkét urbanizációnak. Mivel az indus-völgytől relatív könnyen elérhető út vezetett a leégett városig – emlékezzünk Lothal-ra -, így talán a folytonos újjáépítésben is segítségükre tudtak sietni. Az hogy ugyanarról a népről van-e szó, már a régészetnek kell kiderítenie. Viszont a műszem 4800 éves létezése – igazán ritka az olyan természetes alapanyagú lelet, mely képes évezredeket épen átvészelni -, bizonyíték egy rég élő nép fantasztikus tudására.

 

Igen terjedelmes lenne részletezni a különböző népek mitológiáit, hogy bebizonyítsuk egy őshaza (őskultúra) létezését, de egypár példát kiragadhatunk a sok közül.

„A kelta mitológia az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó szárazföldi és szigetlakó kelták mitológiája. Az antik szerzők tudósításai    szerint, a kelták hisznek a lélekvándorlásban és a túlvilági életben. Az ír és a walesi az egyetlen olyan mitológiai rendszer a kelta mitológián belül, amely helyi hagyományokon alapuló elbeszélő alkotásokban, összefüggő tömbökben fennmaradt. Ezek között az írott emlékek között legfontosabbak az ír sagák, amelyek közül a legkorábbiakat a 8-9. században jegyezték le. Néhány istenről csak ikonográfiai ábrázolása nyomán tudunk (közéjük tartozik a háromarcú vagy háromfejű istenség, a kígyós isten, a három anyaistennőből álló csoport), nevük azonban homályban maradt. A kelta mitológiában jelentős helyet foglalnak el az isteni állatokról szóló mítoszok és mondák, amelyek gyakran a mitológiai világképpel is kapcsolatban állnak. Az istenek bikáját (Tarvos Trigaranus) jól nyomon követhetjük Galliában és Britanniában, ahol előfordul a Donnotaurus családnév is, amely a Donn Cúalnge névvel hozható kapcsolatba. A lóra vonatkozó mitológiai képzetek különleges helyet foglalnak el. A kontinentális istenábrázolások és fogadalmi feliratok széleskörűen bizonyítják az istenek lovának s Epona lovas istennőnek a kultuszát. Írországban és Walesben az ech (ir, "ló") szó számos olyan mítoszhős nevének része, akiknek a napkultusszal és a tengeri szigetekre képzelt túlvilággal van kapcsolatuk. A kelták között általánosan élt az a mítosz, amely szerint az emberek egy más-, egy túlvilági istenségtől származnak; említi ezt a mítoszt Caesar is Galliából, amelynek lakói szerinte Ditustól erednek. Az ír Dagda Eochaid Allathair (Eochaid Mindenek Atyja) néven ismeretes. A szigetekre képzelt túlvilág ura a Riangabair ("tengeri ló") nevet viseli, a fomoiriak egyik "királyát" Eocho Echkendnek ("Lófejű Eocho") hívják. Az istenszemélyt vagy lónak, vagy a hátán ülő lovasnak képzelik (ismerünk egy Eochu Rondot, akinek dárdájával Cú Chullainn a Rond saját lovát szúrja le). Manannan Mac Lir isten a tenger fia, a túlvilágnak - Tir Tairngire országnak - a tengerrel, mint elemmel kapcsolatban álló uralkodója a mitológiai elképzelés szerint lovon vagy kocsin vágtat végig szárazon és tengeren. A királynak teendői elvégzése kezdetén két fő szertartáson kellett átesnie, ezek közül a fontosabbik valószínűleg a király és egy ló szent nászának rítusa volt, amelynek párja az indiai Asvamedha-rítus. A másik az ún. bikaünnep (tarbfeis), amelynek központi eleme, hogy egy külön erre a feladatra kijelölt emberrel megkóstoltatták a rituális bika húsát és vérét, majd rituálisan elaltatták őt (álmában meg kellett látnia a király jövőjét). (Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu) Mitológiai Enciklopédia (Gondolat kiadó) mitologia.csillagkapu.hu/mitologia.php?oldal=33 - 33k)

„3-4000 évvel ezelőtt, a keresztényi idők előtt a teutonok a Skandináv félszigeten, a Balti tenger szigetein és az akkori Németalföldön éltek a Rajna és a Visztula között. Ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanaz volt kultúrájuk, valamint hitviláguk is azonos volt. Közülük egyedül a skandinávoknak volt meg a bátorságuk hozzá, hogy megőrizzék régi hitük emlékeit. A legöregebb ilyen jellegű gyűjteményes írás az Eddák, mely elmeséli az ősi istenek színes, veszélyes és csodálatos történeteit. Persze a legtöbb legenda a nagy ősi istenekről maradtak fent, mint Wodan-Odin, vagy Donar-Thor. Az idők kezdetén - ahogyan az izlandi öreg bárdok mesélik - nem volt homok, vagy jégfolyam. A föld még nem létezett, sem az ég, mely ma lefedi azt. Még fű sem nőtt sehol. Csak a kietlen pusztaság és űr létezett. De sok idővel ezelőtt a tenger megszületett, Niflheim, egy világ, mely ködökből és árnyékokból állt, kezdett formálódni, a pusztaság északi részén. A Niflheim közepén a Hvergelmir forrás fakadt, melyekből 12 jeges folyam folyt. Délre a tűz földje, a Muspelisheim volt. Innen olyan folyók áradtak, melyek enyhén mérgezőek voltak, de folyásuk közben ihatókká váltak. Ám miközben észak jege és dél tüze találkozott egymással, a jeges párából egy emberi formájú óriás született meg, Ymir - minden idők legelső élőlénye. Ymir volt minden óriások atyja. Egyszer mikor elaludt, megtörtént, hogy verítékben fürödve ébredt: bal karja alatt megszületett a férfi és a nő, akik úgy néztek ki, mint ő maga. Eközben az olvadó jégből megszületett egy tehén is, Audumla, az óriások szoptatós-dajkája. Ymir, szomját a négy tejfolyammal oltotta. A tehén maga pedig egy jégtömböt nyalogatott, melynek sótartalma jóllakatta őt. Ekkor, miközben a jég felolvadt szájában, először létrejött a haj, aztán a fej, majd végül a teljes teste annak az élőlénynek, melyet Burinak hívtak. Burinak volt egy fia, Bor, aki elvette az óriás egyik lányát, Bestlát. Így ő lett az apja a három istennek, Odinnak, Vilinek és Ve-nek. Ez a három isten azonnal harcot kezdett az óriások ellen, mely végül az óriások megsemmisüléséhez vezetett. Elsőnek az öreg Ymirt ölték meg. Olyan sok vér folyt el Ymir testéből a pusztaságba, hogy minden óriás beleveszett Bergelmir kivételével, aki egy kis hajón feleségével együtt sikeresen megmenekült. Tőlük származott az óriások új nemzedéke. Eközben Bor fiai kiemelték Ymir eltorzult testét a tengerből, a test földdé változott, melynek a Midgard, vagyis a "közép felett" nevet adták, mely azt szimbolizálta, hogy ez található félúton Niflheim és Muspelisheim között. Ymir húsa lett a föld, vére az azt körülölelő tenger. Csontjaiból az istenek hegyeket, hajából pedig fákat emeltek. Aztán fogták a koponyáját, és négy pillért hoztak létre belőle, melyek a mennyországot tartották. Ide helyezték el a Muspelisheimből megszökött szikrákat, ezekből jöttek létre a Nap, a Hold és a számtalan csillag.” ( Fordította: Nagy László (Lexandro) mitologia.csillagkapu.hu/mitologia.php?oldal=15 - 49k)

„A Védák egyik legfontosabb mítosza, a Purusa szutra, vagy az Ember himnusza. … Ez a lény „ezerfejű, ezerszemű, ezerlábú” óriás, aki „minden irányból befedi a földet”. …Vajon a Purusát mikor osztották fel? Hány részre osztották fel? Mi lett a szája és a karja? Hogyan hívták a két combját és lábát?A szájából lettek a brahminok, kezéből a ksatriják, combjából a vaisják, míg lábából a sudrák.Elméjéből lett a hold, szeméből a nap, szájából Indra és Agni, lélegzetéből született a szél.Köldökéből a légkör, fejéből a menny árad ki, két lábából született a föld és a négy égtáj. Így alkották a világokat..Ezt az áldozati szertartást az Istenek hajtották végre. Ezek lettek aztán a szertartás nagy szabályai (dharmái).”

(Kenneth L. Woodward: Csodák könyve 223-4- old.)

„Az észak teutonok hite szerint a föld, ahol az ember élt, mindenhol vízzel volt körbevéve. Ez terült el egészen az ismeretlen földekig, a pusztaságig. Ebben a tengerben élt egy hatalmas hüllő, Midgard Kígyója, aki a tengeri örvényeket keltette. Ez a világ nem volt örökérvényű. A végén elpusztul majd, és vele pusztulnak az istenek is.

Három olyan isten volt, akit mindenképpen meg kell említenünk. A legelső volt Woden, akiket az északi teutonok Odinnak hívtak, Donar, akit a skandinávok Thorként emlegettek, és Tiw - vagy a déli teutonok szerint Ziu - akit északon Tyr-nek hívtak.

A teuton panteon sokban hasonlított más indoeurópai nemzetek hitvilágához. Különösképpen felismerhető volt ez a római és az indoárják hitében, például az ind történelemben három nagy társadalmi réteg volt elkülöníthető. A királyi és a papi réteg, a harcosok, és utánuk, pedig az egyszerű földművesek. Ugyanez a koncepció volt az isteneknél is megfigyelhető, azzal a különbséggel, hogy a teutonoknál a harc volt az elsődleges.

Woden-Odin volt a legnagyobb és leghíresebb isten évszázadokon át, különösen a germánok ősei között. Igazi létrejötte a következő: amikor heves viharok idején égzengés és villámlás töltötte be az eget, a germánok hite szerint az égen harcosok csaptak össze, akik élő harcosok fantomjai. Ennek a hadseregnek volt egy vezetője, akinek a neve  … a germánok ősei között  … Woden, vagy Wotan,  … a skandinávok között Odin. Kezdetben ez az isten egy lovasként volt ábrázolva, ő volt az, aki hősiességet és győzelmet hozott az embereknek és irányította sorsukat. Egy olyan istenként írják le, ahol ő a Másik Világ egy varázslóistene.    Északon Woden-t Odinnak hívták. Ő volt a háborúk és az intelligencia istene. Megvolt hozzá a képessége, hogy bármivé átváltozzon, legyen az hal, madár, bika, kígyó, vagy szörny. Ha megjelent egy csatában, nem volt előle menekvés, könyörtelenül megölte ellenfeleit. Odin volt az, aki meghozta azokat a törvényeket, melyek szerint az emberek éltek. Tűzhalált halt harcosok lelkeinek vezére volt, és ők kísérték őt akkor is, mikor elérte a Valhallát. Ő volt a bölcsesség és az irodalom istene volt.

Donar-Thor, a villámok istene, akinek ősi neve Donar volt, és így is maradt fent minden teuton törzs hitében. Néhány törzs egyenesen a legöregebb és legerősebb istennek tartja. A germánok úgy hitték, hogy ha kint mennydörög, akkor Donar szekerének kerekeit hallják, ahogyan a szekér áthaladt az égen. A szekeret két bakkecske húzta maga után. Ha egy villámlást láttak, akkor úgy hitték, hogy Donar isteni fegyverét használja. Ez a fegyver egy pörölykalapács volt, melyet, ha az isten ellenfelei felé dobott, az visszatért kezébe. Ez a védekezés és támadás egy formája volt, melyet a germánok ugyan leírtak, de csak az északiak számították a pörölyt Thor mindennapi használati tárgyai közé.

Tiw-Tyr. Ez az isten volt a harmadik azok közül, akik a germánok szerint az eredeti nagy istenek közé tartoztak és Donarral, valamint Wodennel állt egy szinten. A déli germánok Ziunak, az északiak Tiuznak hívták. A skandinávok Tyr-nek, az angolszászok pedig Tiw-nek. Ám az bizonyos, hogy mindegyik elnevezés a szanszkrit dyaus szóból, valamint a görög Zeusz és a latin Deus szavakból származik. Ezért a germán nevek mindegyike biztos, hogy más indoeurópai nyelvekből származik, melynek jelentése egyszerűen "istenség". Később több területen is az ég istenével azonosították. Eredetileg Tiw-et az indiai Mitra istennel lehetett beazonosítani, aki a kormányzás legális oldalának patrónusa volt.

A nagy Ázok közé kell sorolnunk még Heimdallt is.    A fény istene volt. A neve valószínűleg azt jelenti, hogy "az, aki a fényt létrehozza". Ő képviselte a hajnali napfényt és a lemenő nap fényét, valamint a szivárványt is. Indoeurópai szemszögből nézve igen fontos szerepet töltött be hasonlóan az indiai Vayu-hoz. Az isteni szerepben mindig ő szólal meg elsőként és ő az, aki megnyitja a világ utolsó fázisát az Istenek Alkonyában.  … A teutonok nem hittek abban, hogy a világ és az istenek örökkévalók. Mindig harcra készen álltak, hogy visszaverjék az őket érő támadásokat. Az isteneknek és a világnak is vége lesz egy olyan kataklizmában, mely mindent felemészt. Ennek a hatalmas katasztrófának a leírása az Eddák Völuspa fejezetében található.  (Fordította: Nagy László (Lexandro) mitologia.csillagkapu.hu/mitologia.php?oldal=15 - 49k)

 

Odin legfőbb jellegzetessége, hogy bal szeme hiányzik, valamint hogy férfi és női alakot is képes felölteni. Az, hogy Odin átkerült az ind-európai népvándorlással a vikingek hitrendszerébe azt természetesnek veszi ma már a történelemtudomány. A már i.e. 2200 körül híveket szerzett istent a Seahenge-i csillagvizsgálóval hozták kapcsolatba, bár ebben a korban a csillagvizsgálókat a Brit-szigeteken csak egyetlen egy nép építtete/építette, mint tudjuk. Logikusan az következik, hogy ezt az istent ők ’importálták’ a szigetekre is, ahonnan aztán a vikingek ’elvitték’ magukkal. Ebben eddig nincs is semmi újdonság, ám volt egy határozottan félszemű, nemtelen isten Közép-Amerikában, melyet viszont az olmékok vittek szülőhazájukból magukkal. Íme egy újabb bizonyíték arra, milyen kicsi volt a Világ egy fejlett civilizáció kezében.

 

Világtojás

A Rgvéda így beszél a világtojásról: "Ő arany formájú, arany színű, minden szempontból olyan, mint az arany, és a vizek fia." (II.35.10) Vizek fia szanszkritul apám napát.

 

Ott van a vízben, fényes, örökké él, szent, /Minden irányban látszik szép ragyogása,/ Tőle születnek az állatok és a növények, /Tőle kapott erejükkel elszaporodnak. (RV II.35; A vizek fia ):

Őskezdetben mint aranycsíra kelt ki, /Majd lett a világ egyetlen urává, /Helyére tette a földet s a mennyet: /Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?  

Övé hófödte hegyek sokasága, /Övé az óceán, mindenki mondja, /Karjai égtájak, akárki tudja; /Ki az, akit tiszteljünk áldozattal? 

Teremtés Ura, senki más, csakis te, /Nem uralkodhat más a sokaságon./ Amire vágyón áldozunk tenéked, /Az legyen a miénk, mindannyi jószág.

A magas mennyet s tartóját, a földet, /ki a fényt s égboltot elhelyezte, /A levegőben a teret kimérte; /Ki az, akit tiszteljünk áldozattal?

Mikor a nagy hullámok útra keltek, /Minden csírát hordva, tüzet vajúdva, /Akkor fakadt ő, az isteni lélek; /Ki az, akit tiszteljünk áldozattal? ( RV.X.121; A Teremtés Urához)
(Weöres Sándor fordítása govindananda.mdo.hu/napkelet/vilagtojas.php)

 

P.S. Kalevala: az ősvizeken megjelenik egy kacsa, és helyet keres, ahol lerakhatja és kiköltheti a tojásait. Ilmatár "a vízasszony" megszánja, kiemeli a térdét a vízből, és a kacsa helyet foglal. Három nap után Ilmatár nem bírja tovább, megmozdítja a térdét, mire a tojások széttörnek.

Ám iszapban helyük nincsen, /Nem vesznek a csorbák vízben, /Mutatnak a morzsák szépet, A cserepek csinos képet: /

Tört tojásnak alsó fele /Válik alsó földfenékké, /Tört tojásnak felső fele /A felettünk való éggé, /

Sárgájának felső fele /Fényes nappá fenn az égen, /Fehérjének első fele /A halovány holddá lészen, /

Tojáson mi tarka rész volt, /Égen csillag lesz belőle, /Tojáson mi feketés volt, /Lesz belőle ég felhője. (Vikár Béla ford.) (govindananda.mdo.hu/napkelet/vilagtojas.php

 

 „A föld minden táján találkozunk azzal a felfogással, hogy a világ, a föld, vagy legalább egy sziget, tojásból keletkezett. A világtojás kifejezést először a Kr. e 6. sz-ban használta egy Epimenidész nevű krétai író, tőle vették át a görögök, és így terjedt el a nyugati világban. A védikus irodalom Hiranjagarbháról, arany magról beszél. A világtojás-elméletnek éppen széleskörű elterjedtsége az, amely a közös eredetre utal. Nem valószínű, hogy az emberek a föld minden zugában, egymástól függetlenül találták volna ki, hogy az anyagi világ egy tojásban elrejtett csírából jelent meg. Ezt a felfogást a legkorábban az indiai Védákban jegyezték le. …

Az egyiptomi papirusok nem is egy kozmogóniai leírást őriztek meg, és ezek között több is akad, amelyben szerepel a világtojás. Az egyik szerint valaha, a kezdetben nem volt más, mint az ősóceán, és egyszer csak megjelent egy tojás, amely a vízen lebegett. Re, a napisten keltette ki ezt a tojást, így jött létre Egyiptom.
A történet egyik változata szerint Khnum isten nagyon unatkozott, lemerült az óceán mélyére, felhozott egy kis sarat, abból alkotta meg a világtojást. Egy másik verzió szerint a tojást egy madár tojta, akit nagyhangúnak vagy gágogónak neveztek; vagyis a vadlúd lett a mitikus ősnemző - ami persze rendkívül érdekes, mert Indiában egy hamsza nevű madárról beszélnek, ez a szó egyszerre jelent vadludat és hattyút is, a hattyú viszont az anyagi világ teremtőjének, Brahmának a társa, sőt néha Brahmát is Hamszavatárának, a Legfelsőbb Istenség hattyú- vagy vadlúd-kiterjedésének mondják. A vadlúd tojásából kelt ki Re, a nap, az egyiptomi mitológia teremtője, pontosabban demiurgosz, ugyanúgy, ahogy a védikus írásokban Brahma. Az egyiptomiak ősei még ugyanazt tudták a világ teremtéséről, mint a védikus kultúra hordozói, de amikor a népek elszakadtak egymástól, a tudás mitológiává szelídült - mítosz alatt olyan elbeszélést értünk, amiben még benne van az igazság magva, de a megfogalmazás módja jelentős változásokon ment keresztül.
Nemcsak a madarak szaporodnak tojásokkal, hanem a kígyók is. És tényleg van olyan egyiptomi legenda is, amely szerint a világtojás a kígyó és a béka nemi egyesüléséből származott. Van, ahol kígyóról és skarabeuszról beszélnek; de a tojásból mindenképpen Re születik meg, az ősvizekből kiemelkedő nap. Ennek emlékére fürödtek az egyiptomiak a templomok melletti tavakban: megtisztultak, és kiemelkedtek a tó vizéből, mint hajdan Re, a világteremtő.
Talán mondani se kell, hogy Indiában is mindenütt tavak vannak a templomok mellett.
A történetnek van egy hatodik változata is, ebben Athtor vagy az éjszaka, a végtelen sötétség lebegett a vizek felett, ő hozta létre a világtojást, amely hosszú ideig magányosan sodródott az ősvizeken. Egyszer azonban Athtor eldöntötte, hogy életre kelti, és így született meg az aktív teremtő elv, amelyet itt kivételesen nem Re-nek, hanem Ptah-nak neveznek. Ezt írja róla a Harris Papirusz:
"Ő a teremtés első ura, ő kezdte el az életet, ő teremtette az isteneket és az embereket, minden őutána jött. Ő emelte fel az eget... ő alapozta meg a földet, amelyet a zöld ősvíz vesz körül... Ptáh az örökkévalóság ura, az öröklét őutána következik."
Ptahot itt a nap irányítójának tekintik, és még egy törpe megjelenése is van, ugyanúgy, mint a védikus irodalomban Krisna-Visnunak.
Az iráni szent könyv, az Aveszta több világteremtést ismer. A világtojást azonban érdekes módon nem az őskezdettel, hanem a folytatással hozza kapcsolatba. Elmondja, hogy amikor Zarathusztra befejezte a földi küldetését, előre látta, hogy a vallás nem fog sokáig fennmaradni az eredeti tisztaságában. Ezért megígérte, hogy visszatér. Krisna ezt mondta, Kr.e. 3150-ben, a kuruksetrai csata előtt -
"Bármikor és bárhol legyen is a vallás gyakorlása hanyatlásban és fölényes túlsúlyban a vallástalanság, akkor alászállok Én magam."  (BG 4.7)
Az Aveszta azt mondja, hogy Zarathusztra elhelyezett egy világító arany tojást a Vorukasa tóban, ami a világóceán, és ez itt várja az idők beteljesülését. Ebből fog megszületni Szosjan, a megváltó. A gonosz szellem két gyíkot küldött, hogy elpusztítsák, de a jó szellem két hala megvédelmezi. A halak neve az Avesztában kara, ami végső soron ugyanazt jelenti, mint a szanszkrit kara: "csináló", vagyis "kéz". Ahura Mazda a saját kezeivel védelmezi meg az eljövendő inkarnációt.
(govindananda.mdo.hu/napkelet/vilagtojas.php - 25k -)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

illinois

(kate, 2008.12.14 01:58)

Mondanom sem kell,nagy erdeklodessel olvastam a cikket.Talan azert is mivel ilyesmit mar vagy 25-eve
nem olvashattam magyarul.Most,hogy ezt a W-site
megtudtam valakitol,minden nap rakattintok.
Tovabbi munkatokhoz nagyon sok sikert kivanok.
God bless everyone!
Exellient!!!!!