Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedves olvasóim! Hol tartott Európa, Amerika, Mezopotámia, Egyiptom, de akár a legműveltebbnek számító görög filozófus társadalom abban az időben, amikor már az indiai civilizáció egy kifinomult filozófiai-vallási rendszer birtokában volt? De egyáltalán hol tartott a civilizált emberi társadalom? Ennél magasabb szintet megközelítőleg sem tud semelyik földrész társadalma felmutatni. Az egyiptomi részben már felsoroltam, hogy a görög filozófia, és tudomány milyen magas fokot ért el egy – valószínűleg – igen ősi tudásanyag segítségével. De filozófiai rendszerük, amely bár igen sokoldalúnak találtatott, fényévekkel maradt el az indiai filozófia finomsága mögött. Ennél felhalmozott tudásanyagnál nagyobb bizonyítékot arra, hogy milyen ősi civilizációval állunk szemben, semmilyen régészeti lelet nem képes biztosítani!

 

Szilárdan tartja magát a hindu vallási szokásvilágban számos olyan szabály, amelyek eredetét a hívő gondolkodás ekkor már ősi időkre vezeti vissza. Ilyenek az étkezési és tisztálkodási szabályok, a számos rituális elemmel áthatott szexuális kultúra vagy a „szent tehénnek”, mint a vallási élet jelképének tisztelete.

India vallási tanításainak lényege, hogy sem a Védákban, sem az ezt kiegészítő, folytató szent irodalmakban, melyeket több évezred alatt írtak meg, nem találhatunk vallási türelmetlenségre utaló jeleket. Sőt! Minden vallási felfogással hajlandók kompromisszumot kötni, amelyek nem zavarják össze az „alaphitet”. Mintha pontosan tudnák azt, hogy az „örökkévalónak” bármilyen nevet adnak is, önmagában változatlan marad. Nincsenek szilárdan rögzített, általános érvényű dogmái, sem pedig egyháza, papi hierarchiája.  Ha korunk jelenleg is létező vallási háborúit figyelembe vesszük – nem beszélve a középkor borzalmairól -, akkor úgy tűnik ez a nép már sok mindent látott, tapasztalt történelme folyamán. Egy olyan vallás, mely csak az egyetlen, mindent magába foglaló istenségben (Brahman: világszellem), az újjászületésben és a megváltásban (saját jócselekedeteik által) hisz - az már oly mélyen ismeri az emberi természetet, hogy vallás-filozófiájának rendszere tán éppen ezért rugalmas, alkalmazkodó.­­

 

„A kalpa szó Brahmá egy nappalára és egy éjszakájára utal. Mindegyik kalpa kétezer mahá-jugából, vagyis négyes korszakból áll, amelyet a Szatya- (1 280 000 év), Tréta- (1 296 000 év), Dvápara- (864 000 év) és Kali-jugák (432 000 év) alkotnak. Ez összesen 4 320 000 évig tart.

Brahmá 100 évig él, s mindegyik éve 360 napból áll. Élete a mi időszámításunk szerint 311 billió 40 milliárd földi év. A Védák leírásai alapján Brahma élete fantasztikusnak és végtelennek tűnik, a végtelenhez képest azonban ez is csak egy villanásnyi idő. Brahma is halandó lény, egy félisten, aki ennek az univerzumnak az irányítója. Életének végén, amikor egy teljes pusztulás révén az egész univerzum elpusztul (mahápralaja), elkezdődik egy újabb teremtés, s jön egy újabb Brahma, aki a Visnu köldökéből kinövő lótuszvirágból születik meg. Brahma nappala idején az élőlények különféle testeket kapnak, hogy anyagi tevékenységeket végezhessenek, éjszakája során pedig anyagi testüket "levetve" Visnu testébe áramlanak vissza. Ekkor a durva anyagi megnyilvánulás, a bolygók, a bolygórendszerek stb. nem semmisülnek meg, csak az élet tűnik el a világból. Ez egy részleges pusztulás vagy pralaja.”

(terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/kalpa.html - 5k)

„A puránikus leírások szerint Brahmá jelenlegi napjában mi a hetedik manvantara-periódus 28. juga-ciklusában vagyunk.

Összesen tehát 453 juga-ciklus zajlott le Brahmá jelenlegi napjának kezdete óta. Minden egyes juga-ciklusban egy hanyatlást lehet megfigyelni a béke és lelki fejlődés aranykorától kezdve az erőszak és lelki degradáció utolsó korszakáig. A Föld gyakorlatilag minden egyes Kali-juga végén elveszíti a népességét. Ezt követőn egy új Satya-juga veszi kezdetét, s a tisztaság eredeti állapota is visszaáll – azaz a ciklus ismét elölről kezdődik.

A védikus szisztéma szerint a Satya-, Tretá-, Dvápara- és Kali-yuga időtartama: - a Satya 4 x 432.000, - a Tretá 3 x 432.000, - a Dvápara 2 x 432.000,- a Kali 1 x 432.000 év.

Ebben a hatalmas időperiódusban az emberi élettartam a Satya-yugától a Treta-yugáig százezer évről fokozatosan tízezer évre, a Dvápara-yugában ezer évre, végül a Kali-yugában száz évre csökken.”

(szkepszis.hu/ modules.php?name=News&file=article&sid=21 - 27k)

 

Egy igen érdekes érverésre akadtam a tekintetben, hogy az indiai puránák időszámításai megegyeznek a Föld életkorával:

„Minden yuga-ciklus négy yugából áll. Az első a Satya-yuga, ami a félistenek 4800 évéig, a második a Tretá-yuga, ami a félistenek 3600 évéig tart. A harmadik a Dvápara-yuga, ami 2400 félisteni évig, a negyedik pedig a Kali-yuga, ami 1200 félisteni évig tart (Bhágavata Purána 3.11.19). Mivel a félistenek egy éve 360 földi évnek felel meg (Bhaktivedanta Swami, 1973, 102. o.), a yugák hosszai földi évben mérve (a standard vaisnava kommentároknak megfelelően) a következőképpen alakulnak: a Kali-yuga 432 000 évig, a Dvápara-yuga 864 000 évig, a Tretá-yuga 1 296 000 évig, a Satya-yuga pedig 1 728 000 évig tart. Ez 4 320 000 évet tesz ki együttesen az egész yuga-ciklus időtartamát alkotva. Ezer ilyen ciklus, ami 4 320 000 000 évig tart, alkotja Brahmának, az univerzumunkat irányító félistennek az egy nappalát. Brahmá nappalát is kalpának nevezik. Brahmá éjszakái hasonló hosszúságú ideig tartanak. Az élet a Földön csupán Brahmá nappala idején létezik. Brahmá éjszakájának eljövetelével az egész univerzumot víz árasztja el, s minden sötétségbe merül. Amikor Brahmá következő napja elkezdődik, az élet újra megnyilvánul.

Brahmá minden egyes nappala 14 manvantara-periódusra oszlik, s mindegyikben 71 yuga-ciklus váltja egymást. Az első manvantara-periódust megelőzően és mindegyik manvantarát követően egy találkozás (sandhyá) van, ami egy Satya-yuga (1 728 000 év) hosszúságú. Általában minden egyes manvantara-periódus egy részleges özönvízzel végződik.

 A puránikus leírások szerint mi a hetedik manvantara-periódus 28. yuga-ciklusában vagyunk Brahmá jelenlegi napjában. Ennek alapján a lakott Föld korát körülbelül kétmilliárd évben határozhatnánk meg. Meglehetősen érdekes, hogy a legrégebbi élő szervezetek, amiket a paleontológusok vitathatatlanul elfogadnak (olyan algakövületek, mint amilyeneket a Kanadában lévő Gunflint Formációban is találtak) körülbelül éppen ilyen idősek (Stewart 1983., 30. o). Összesen 453 yuga-ciklus zajlott le Brahmá jelenlegi napjának kezdete óta. Minden egyes yuga-ciklus egy fejlődést foglal magába a béke és lelki fejlődés aranykorától kezdve az erőszak és lelki degradáció végső koráig. Minden egyes Kali-yuga végén a Föld gyakorlatilag elveszíti népességét.” szkepszis.hu/modules.php%3Fname%3DNews%26file%3Darticle%26sid%3D18+hindu&hl=hu&lr=lang_hu

 

Most vizsgáljuk meg, milyen matematikai ismereteket birtokoltak az indiaiak? Mikortól keltezhető az ind matematikatudás? Azt már tudjuk, hogy az indus-völgyi civilizációkban ismerték és alkalmazták a geometriát. Ám azt is láthattuk, hogy a világ számos részén állnak csodálatos épületek, de nem vagyunk tisztába építőik matematikai tudásával. Az ind kultúránál annyi könnyebbségünk van, hogy ez a civilizáció nem veszet el nyomtalanul. Persze sokkal többet megtudhatnánk akkor, hogyha meg tudnák fejteni az indus-völgyi civilizáció írását is. Mivel ez még nem sikerült, csak olyan bizonyítékokra támaszkodhatunk, melyek értelmezhetőek a mai napig is. A magasfokú matematikai tudományra elmondhatjuk, hogy 2 dologra mindenképpen szüksége van: térre és időre. Ha napjaink matematika tudományát nézzük, akkor bátran mondhatjuk, hogy eléréséhez 2000 évre volt szükség, és akkor még nem számítottuk bele azt az ókori tudásanyagot, amit már az egyiptomi fejezetbe tárgyaltunk.

I.e. 500-ban már virágzó kulturális élet zajlott a Nalandai Egyetemen - a mai indiai Bihar állam fővárosának közelében van -, melynek nagysága vetekedhetett az ókori alexandriai kutató-tanító központtal, hiszen egy szemtanú szerint akár 16 km hosszú is lehetett.  Hieun Tsang, a híres kínai tudós, aki i.sz. 7. Században látogatott el az egyetemre, legalábbis így nyilatkozott egyik feljegyzésében. Az eddig feltárt része, - mely az egész komplexumnak még 10 % sincs - mai szemmel nézve is óriási épülete arra utal, hogy igencsak nyüzsgő- kutató élet folyhatott épületeiben. Mind a két hely kialakulását – ebben biztosak lehetünk – egy igen hosszú kulturális fejlődés előzte meg, de a régészeti leletek tükrében már azt is tudjuk, hogy az indiai tudásnak mélyebbre nyúlnak a gyökerei, mivel nekik minimum 7000 év állt rendelkezésükre. Láthattuk, hogy minden civilizáció, amely ebből a tudásból fejlődött ki, hogyan ’torzította’ el, illetve formálta saját ’nyelvére’ a készen kapott anyagot. Nyilvánvaló, hogy mivel sem a nyelve, sem a fejlettsége, sem a gondolkozásmódja nem azonos a népeknek, ezért erősen megváltozott formában lelhetünk csak rá az eredeti tanításokra. Arról már nem is szólva, hogy maguk a ’tanítók’ is folyamatos változáson mehettek keresztül, hiszen – ugyanúgy mint mai világunkban – változtak a szokások, törvények, öltözetek, épületek is. Ha csak az épületek káprázatos kavalkádját nézzük pár száz éven belül, szemet szúrhat milyen változatos formákat találtak ki a korabeli tervezőmesterek. Nyilvánvaló, hogy minél távolabbra nyúlhatunk vissza az időben, mely egy civilizáció kifejlődéséhez rendelkezésre áll, annál több felhalmozott tudásanyaggal szembesülhetünk. Gondoljunk csak bele, hogy az indiai civilizációnak több mint hétezer év állt rendelkezésére ahhoz, hogy kifejlődhessen és messze felülemelkedhessen kortársain! A hétezer évet én most az egyetem és a mögötte lévő tudásanyag tükrében taglalom, de azt hiszem teljesen természetes, ha azt mondom, hogy magának az ind civilizációnak ennél még sokkal több idő kellett hogy rendelkezésére álljon. Hiszen a Poompuhar közelében megtalált város önmagában 9500 éves, ahhoz hogy felépítsék – tehát előtte megtervezzék és formába ’öntsék’ -, nos ahhoz nem fér kétség, hogy már rendelkezni kellett valamilyen szervezett államformával. Ez pedig még mélyebbre tolja az indiai földrészen, ill. a környékén (legtöbbjét sajnos elnyelte a víz), kifejlődött civilizációs élettér korát. Hogy milyen mélyre, azt nem tudjuk megállapítani, mivel csak a modern régészeti eredményekre támaszkodhatunk, de remélem az új régészeti tudomány egyre több titkot képes feltárni az emberiség múltjából.

 

 „Az Indus folyó völgyében folyó régészeti feltárások során előkerült használati tárgyakon és pecsételőkön képírásszerű feliratokat találtak, amiket még nem sikerült megfejteni. A nyilvános épületek romjai, az öntöző- és vízelvezető csatornák rendszerei, a kerámiatárgyakon levő festmények és a szobrászat, továbbá egy kagylóból készült decimális osztályzatú vonalzó alapján arra következtethetünk, hogy a mohenjodaro-i kultúra elemeihez bizonyos matematikai ismeretek is hozzátartoztak.

Az első ismert indiai könyv, amely matematikai vonatkozásokat tartalmazza a Szulvaszutra, amely a Védák korában keletkezett. A szulva szó mérőzsinórt jelent. A könyvben a vallási élettel összefüggő ismeretek olvashatók, amelyhez mérőzsinór is szükséges, azaz a templomépítéssel, a templom berendezésével kapcsolatos geometriai ismereteket tárgyal. Az oltár építésével kapcsolatban található utasítások a négyzet, téglalap rajzolására, összefüggés a négyzet oldala és átlója között, körök, négyzetek területe. Felbukkan a Pitagorasz-tétel is. Tízes számtanrendszert használtak, de helyi érték nélkül. Külön jeleik voltak az 1, 2, …, 10, 20, 30, …, 100, 200, …, 1000, 2000, 3000, … számára.

A Szulvaszutra három változata közül a legismertebb az, amelyet egy Ápasztamba nevű bölcs írt az i.e. VI-V század táján, s amely ismerteti a derékszög kijelölésére alkalmas kötélhosszakat. A kötélfeszítők már ötféle derékszögű háromszöget tudtak kifeszíteni: 3, 4, 5; 5, 12, 13; 8, 15, 17; 7, 24, 25;  12, 35, 37. Igen pontos közelítő értéket adtak a π és a négyzetgyök 2 számára.

A Sziddhánták megjelenésüktől számítják a hindu matematika virágzását... A sziddhánta rendszert jelent, mégpedig csillagászati vonatkozásban. Az öt kötetből álló Sziddhánta az i.sz. III-V. Században keletkezett csillagászati művek és a vele kapcsolatos trigonometria. Időrendben az első a Szúrja Sziddhánta (A Nap rendszere), amelyet a hagyományok szerint maga Szúrja, a napisten írt, először beszél a szinusz szögfüggvényről a mai értelemben. Még a görög Ptolemaios-nál  is a színusztáblázatot joggal nevezhetjük húrtáblázatnak, hiszen abból a kör középponti szögeihez tartozó húrhosszak olvashatók ki. A Szúrja Sziddhánta húrtáblázata, azonban a mai értelemben is színusztáblázat. Ez a középponti szög feléhez rendeli hozzá a középponti szög húrjának a felét. A szinusz szó maga is a hindu „jiva=húr” szó hibás fordításából ered. Az arab fordító ezt a szót „jiba”-nak vette át. Az arab írás azonban a magánhangzókat nem tünteti fel, s az arabról latinra fordító „jaib”-nak olvasta azt, aminek jelentése öböl, s ezt a latin szinusz szóval helyettesítette, aminek jelentése öböl, öl.

Az V. és VI. században a hindu matematikának két központja alakult ki. Az egyik Közép-Indiában Udzsain, a másik Dél-Indiában, Majszur.

I.e. 6. sz-ban Indiában a nagy számok varázsában éltek. Ezt a kort tükrözi a Lalitavisztara eposzban az a jelenetsor, amely leírja Gautama Sziddhárta herceg leánykérését: A szép Gopa királylány kezéért öt kérő versengett, és ezeknek az akkori szokások szerint össze kellett mérni erejüket vívásban, úszásban, futásban, nyilazásban, írásban és számolásban. Amikor Gautama királyfi minden számban ügyesebbnek bizonyult a versenytársaknál, akkor a bölcs Ardzsuna a következő kérdést tette fel: „Hogyan folytatódnak a számok százasával koti (107) után?” A királyfi így felelt: „Száz koti neve ajuta, száz ajutáé nijuta, száz nijutáé kankara, száz kankaráé vivara...”. Így sorakoztatott fel húsz nevet, de ennyivel sem érte be, mert még nyolc, hasonló sorozatot sorolt elő. Talán érdemes észrevenni, hogy az eposz szerinti elnevezések a 100-as számrendszert idézik.

Árjabhatta (476-550?) a legismertebb indiai matematikus és csillagász. Szanszkrit nyelvű könyvében, az Árjabhatijában az akkori hindu hagyományoknak megfelelően verses formában foglalta össze a csillagászathoz szükséges matematikai ismereteket. Terjedelme 123 stanza. A könyv matematikai fejezete a hatványfogalommal kezdődik. Ismerteti a négyzetgyök- és a köbgyökvonást, majd terület- és térfogat-számítási feladatok következnek. Helyesen számolja ki a háromszög területét, a kör területéhez pedig úgy jut el, hogy a kerületet szorozza a félsugárral. Kitér a számtani sorozatokra, s egy kamatszámítási feladat kapcsán eljut a másodfokú egyenletekhez. Ezt a mai képletnek megfelelő előírással oldja meg. A matematikai rész második fele gömbi trigonometriával foglalkozik. A könyv kiegészül a bolygórendszer ismertetése mellett az időszámítással és más, a csillagászathoz szükséges számítási eljárásokkal.

http://64.233.183.104/search?q=cache:-e_1992hMZAJ:www.felkol.org.yu/common/webolvas/Peics-Lilavati.htm+hindu&hl=hu&lr=lang_hu

 

„Brahmagupta (598-660) volt Árjabhatta után száz évvel India legkiválóbb matematikusa. A közép-indiai Udzsainban élt és dolgozott. Ő is verses formában írta meg nagy, 20 kötetes művét a Brahmasputa Sziddhántát, amit Brahma tökéletes rendszerének lehetne fordítani. Elsőként ismertette részletesen az előjeles számok műveleti szabályait. A pozitív számokat vagyonnak, a negatívokat pedig adósságnak tekintette. Ezzel a felfogással szemléletesen fogalmazta meg a négy alapművelet előjelszabályait. …

Elsőnek adta meg az ax+by=c alakú lineáris diophantoszi egyenlet általános megoldását. Fontos megemlíteni, hogy elfogadta a negatív megoldásokat is. A háromszög területét a Héron-féle formulával tudta kiszámítani. Nevezetes eredménye a Héron-formula általánosítása négyszög esetére.

Az ókori és középkori hindu matematika geometriai része az egyszerű gyakorlati élethez kapcsolódott, viszont az aritmetikai és algebrai módszereket jelentős mértékben fejlesztették, utóbbit az egyenlet-megoldási eljárásokkal. Matematikusaik tisztában voltak a számtani sorozat összegzésével, meg tudták határozni az első n természetes szám négyzetösszegét, és ismerték a Pascal-háromszöget is.

A legáltalánosabban ismert érdemük mégis a helyi értékes, 10-es alapú számírás kialakítása. (http://64.233.183.104/search?q=cache:e_1992hMZAJ:www.felkol.org.yu/common/webolvas/Peics-Lilavati.htm+hindu&hl=hu&lr=lang_hu)

„Ez kb. a II.-IV.sz.-ban történhetett, amint erről egy 595-ből fennmaradt dátum tanúskodik. Nagyon bizonytalan eredetű, és keletkezési ideje is nehezen, csak tág határok közt becsülhető a "Bakshali kézirat", egy nyírfakéreg lapokra írt matematikai munka. Ebben már a zérus jelölésére vonást használtak.”

( http://www.jgytf.u-szeged.hu/tanszek/matematika/speckoll/2001/pi/index.html)

A számírás mai alakját egy csekélynek látszó, de valóságban rendkívül fontos indiai felfedezésnek köszöni: annak, hogy a helypótló 0 jelet bevezették. Ezt a zérust a görögök és az izraeliták még nem használták. Európában az arabok révén jutott a XIII. sz.-ban, de általános elterjedését csak a könyvnyomtatás feltalálásának köszönheti.

(Pallas nagylexikon)

A legnagyobb bizonyítékát annak, hogy a 0-át az ind-ek régebb óta ismerték, - vagy az is lehet, hogy csak újra ’felfedezték’ saját maguknak, bár ezt kétlem – az-az, hogy az olmékok tanítványai a maják egyértelműen használták ezt a számjelet. Mivel a nullát először  - jelenlegei tudásunk szerint – ők alkalmazták, ugyanakkor bizonyított tény, hogy az olmékok tanítványai voltak, egyértelmű a feltételezés: a nulla ind földről érkezett Közép-Amerikába.

„Az Indiából diadalútra indult számírás jelentősége abban van, hogy hallatlanul megkönnyítette az írásban való számolást, s a maga korában olyan forradalmat jelentett a számítástechnikában, mint később a logaritmus, majd a mechanikus számológépek, és korunkban az elektronikus számítógépek.”

( http://64.233.183.104/search?q=cache:-e_1992hMZAJ:www.felkol.org.yu/common/webolvas/Peics-Lilavati.htm+hindu&hl=hu&lr=lang_hu)

 

A Védákban leírt szövegeket tanulmányozták számtalan filozófiai, vallási szempontból is. Mi most azt szeretnénk inkább átvizsgálni, hogy a modern csillagászat, fizika tükrében hogyan értelmezhetők ezen ősi írások szövegei. Valóban „csak” egy hittételről van szó? Vagy sokkal mélyebb, átfogóbb természeti jelenségekről is szó esik? A Védákban leirt szövegek sokszor homályosak, ellentmondásosak, akárcsak a világ minden részén megtalálható mitológiák. A különbség csak az, hogy a Védákban leirt – homályos szövegeket – tudósok, filozófusok, papok próbálták elmagyarázni – lefordítani a saját „agyműködésüknek” megfelelően, egy érthetőbb, többség által is elfogadhatóbb nyelvre. Megértését nekünk itt a XXI. sz. hajnalán még tovább nehezíti az a tény, hogy a fordítások sokszor nem pontosak és hát gondolkozásmódunk is jelentősen különbözik a hindu élet-lét-vallás szemléletétől. Brahma pedig, a világ eredendője, teremtője, létrehozója és megsemmisítője egy megmagyarázhatatlan fogalom inkább, - melynek eredendő ’teremtéstörténete’ első nézetre inkább az ateista világnézet felé hajlik -, mint egy gondolkodó, tudással bíró vagy esetleg érző ’lény’. Azt akarom ezzel csak mondani, hogy az eredeti szöveg sokszor inkább tűnik egy magas fokú természettudományi, csillagászati ismeretanyagnak, mint annak amivé lették – vallási hittételnek. Bár hozzátartozik ehhez a kérdéshez, hogy talán a világ törvényei olyan összefüggésekben is feltárulhatnak, amelyek az európai gondolkodás – és a világ emberiségének nagy számára – még újszerűek.

Mert mi van akkor, ha a fizika, a csillagászat és bizonyos vallási elemek szorosan összefonódnak egymással?

 

Indiában időmérésre - mai ismereteink szerint - csupán víz-, homok- és napórákat alkalmaztak. A legkisebb, általuk használt időegység a másodperc 0,0012-ed részét kiadó truti volt. A tudományos alapossággal végzett számításokat végül trutira számolták át.

Már a több ezer évvel ezelőtti Indiában lényeges szerepet töltött be a szoláris év. Ez pontosan annyi idő, amennyire Napunknak szüksége van, ahhoz, hogy kerek kört fusson be az ekliptika mentén. A még nagyobb időegységeket a szoláris év többszörösei adták ki. Így jutottak el a négy yugához, amelyek eltérő hosszúságúak voltak, és együtt egy nagy yugát - mahayugát - alkottak. A következő nagyobb egység a mantvantara volt, mely 72 mahayugából állt. ..

Talán beérnénk ennyivel, ám a kalpát meghaladó időegységek sora ezzel még nem zárul le. A kalpa ugyanis Brahmának csupán egyetlen nappala.

Brahmá egyetlen éve 360 brahma napból (30 Kalpa és 360 Pralaya) áll. Aki a norvég Nobel-díjas író, Karl Gjellerup:” A zarándok kámanita” könyvét olvasta, könnyebben elképzelheti, miként gondolkodtak a fizikai világ örökkévalósághoz fűződő viszonyáról az ősi India bölcsei. Brahma napjai is megszámláltattak. Igaz, a teremtő fókusz életének hossza 100 Brahma év. Ez más néven 1 Brahma-világ, ami tehát 311,04 billió évig tart. ( 1 billió: milliószor millió.)  A Brahmá világok láncolata 72 milliárd Brahma-világ egymásra fűzésével teljesedik ki. Ez az ősi India legnagyobb időegysége, a brahmanda. (Egy brahmanda: 22 quadrillió 394880 trillió földi évből adódik össze. Azt is tudták a bölcsek, hogy a jelenleg megkezdett brahmandából eddig 777,6 billió esztendő telt el. Így most a 1800 001-ik kalpa időszak hetedik mantvantara korszakát tapossuk. A neves magyar csillagász - Dr. Hédervári Péter - a nyolcvanas évek elején írt tanulmányaiban mutatott rá több érdekes összefüggésre, így arra is, hogy ha egy Brahma-nap földi évekbeli hosszát - a 8 milliárd 640 milliót - elosztjuk a földtengely precessziós mozgásának periódusával, (ez utóbbi 25 ezer 920 év), akkor eredményül 3,33333333…-szor 10 az ötödiken jön ki eredményül. Minden egyes maradék 8640 lesz, ami az egy napban foglalt másodpercek számának egytizede. A csillagász az intuíció csodájának tulajdonítja ezeket a megmagyarázhatatlan egyezéseket. Rámutat, hogy nem ismerünk még egy olyan ősi kultikus rendszert, mely ilyen roppant időegységekkel számolna.”

(csend.hu/magazin/0304/1.html - 69k)

Itt megint csak felhívnám a figyelmet a maják időmérési ’tudományára’, a végtelen számokkal való ’dobálózásukra’, melyeknek eredete nem ismert… Azonkívül… ez a számolás olyan régi, hogy eredetére nem is emlékeznek, mi lehetne más, mint egy igen-igen ősi nép tudása?

 

Vajon honnan van az indiaiak tudása, ha civilizációjuk csak kb.9000 évvel ezelőtt kezdődött? Hol vannak ennek a civilizációnak a nyomai? Nos az utóbbi kérdésre a régészetnek kell válaszolnia, az én „dolgom” csak az, hogy a tudomány segítségével bizonyítékokat keressek arra nézve, hogy egy igen fejlett civilizáció elveszett tudásával állunk szemben.

 

A Világtojás elnevezés nagyon sok nép mitológiájának szereplő formája. Az indiai mindenesetre a legrégebbi mitológia, amelyben még az eredeti formájában tűnik fel a kozmosz, mint a világtojás megfelelője.

A Srímad Bhágavatam szerint:

 

 „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége energiáinak megnyilvánításával rendezi el az elemeket, belül maradva, mint Felsőlélek, és kívül létezve, mint idő.

Miután megtermékenyíti az anyagi természetet belső energiájával, az anyagi természet létrehozza a kozmikus intelligencia teljességét, amelyet arany magnak vagy tojásnak neveznek.” (SB 3.26.18-19)

„Az Úr misztikus álmának ágyán heverve arra vágyott, hogy egyedül önmagából megteremtse az élőlények fajait, ezért külső energiája segítségével létrehozott egy arany magot (tojást).” (SB 2.10.13)

„A napistent Vairádzsának, valamennyi élőlény teljes anyagi testének hívják, és mivel a teremtéskor behatolt az univerzum élettelen tojásába, Mártándának is nevezik. Hiranjagarbhaként is ismeretes, mert anyagi testét tőle kapta.”

(SB 5.20.44)

(govindananda.mdo.hu/napkelet/vilagtojas.php – 27k)

Hogy miért is hoztam fel ezt az érdekes szimbólumot? Hát, mert a legújabb kutatások fényében úgy tűnik, hogy a világegyetem nem végtelen, mint azt sok fizikus, csillagász eddig gondolta, hanem véges és igen érdekes formája van:

„A NASA egyik mikrohullámú műholdja, a WMAP azt a háttérsugárzást vizsgálja, amely a tudósok szerint a Big Bang, vagyis a nagy ősrobbanás, az univerzum keletkezése óta létezik. A mikrohullámú háttérsugárzás elemzéséből az univerzum 380 ezer éves korára tudnak visszatekinteni a rádiócsillagászok. A háttérben fluktuáció, hullámzás észlelhető, olyan hullámok, mint a tengerben vagy az óceánban – mondják a szakértők. Ezek olyan csomósodások, „rögök” emlékei, amelyekből később a csillagok és a galaxisok kialakultak.

Egy végtelen univerzum mindenféle hullámokat tartalmazna – állítják a rádiócsillagászok. A WMAP azonban a nagyon hosszú hullámokat nem észlelte, ez tehát arra mutat, hogy a világmindenség nem végtelen, minthogy például egy fürdőkádban is nehéz embermagasságú hullámokat „gyártani”.

A jelenlegi megfigyelések szerint az univerzum legjobb modelljét a Poincaré-féle dodekaéderes tér szolgáltatja – közölte Jeffrey Weeks, egy New York-i matematikus. A szférikus modell, amely 12 „gömbötszög” által határolt testnek képzeli az univerzumot - nos ez tűnik a leginkább reálisnak a kutatások jelenlegi állása szerint. Egy ilyen teória igazolja a leginkább a sugárzásmérőkben regisztrált adatok eloszlását.

A legújabb amerikai teóriák szerint mindenesetre egy hatvanmillió fényév hosszúságú utazás a dodekaéderes szerkezetű univerzumban ugyanoda juttatná vissza az utazót, mint ahonnan elindult.”

(geographic.hu/index.php?act=napi&id=468)

 

A világtojás mitológiáját sokan sokféleképpen magyarázták már el. Lehet ez egy szimbolikus nyelv, melyet tetszőlegesen forgathatunk, kinek-kinek az agyműködése szerint. De azért gondoljunk bele abba a pici lehetőségbe is,- hogy bár jelenleg erre állítólag nincsenek bizonyítékok – egész egyszerűen csak arról van szó, hogy az emberiség már elérte a civilizáció igen magas fokát. Rájött ugyanazokra a fizikai, csillagászati, stb. tudásanyagra amivel mi most kísérletezgetünk és ennek a tudásanyagnak egy igen tört része a Védákba kódolva megmaradt. Talán ezért is ragaszkodtak ahhoz, hogy szigorúan –betű szerint – kell megtartani az eredeti szöveget.

 

A Védák szerint a világ teremtésekor „Mahávisnu a lelki okozati óceánon” nyugszik. Transzcendentális teste pórusaiból kilélegzésekor forgó-pörgő, egyre táguló univerzumok áradnak ki, melyek belélegzésekor mind visszatérnek testébe. Mahávisnu pillantásával termékenyíti meg az anyagi energiát (máját vagy prakrtit) lelkekkel (dzsívákkal). Garbhódasájí Visnu, Mahávisnu részértéke behatol a szétáradó számtalan univerzum mindegyikébe. Testének verejtékével félig tölti az univerzumot, majd lepihen a kozmikus óceánon nyugvó Sésa, a sokezerfejű isteni kobra testén. Isten a világ saktijának, energiájának a transzformációja (parinámája).

Tudósaink régóta kíváncsiak az univerzum keletkezésének első perceire. Vajon hogyan nézhetett ki a világ az ősrobbanás előtt, közben, után?

„Az univerzum keletkezése utáni néhány milliomod másodperc állapotát sikerült modellezniük amerikai és magyar tudósoknak. Az amerikai Brookhaven Nemzeti Laboratórium (BNL) RHIC gyorsítója (Relativistic Heavy Ion Collider, Relativisztikus Nehézion-Ütköztető) mellett működő négy kísérleti csoport közös bejelentést tett: az ütköztetett nagyenergiás nehéz atommagokból sikerült előállítaniuk az anyagnak egy új, forró és sűrű állapotát. Az Ősrobbanás utáni anyag forró, sűrű és folyékony lehetett.

 Az anyagnak ez az új formája az atommagok már ismert elemi építőköveiből, kvarkokból és gluonokból áll.

 „A RHIC-nél tett döbbenetes felfedezés szerint az aranyionok ütközésekor keletkező anyag inkább folyadék, mint gáz. Ez alapos betekintést nyújt a Világegyetem keletkezésének legelső pillanataiba” – mondta Dr. Raymond Orbach, az amerikai Energiaügyi Minisztérium Tudományügyi Hivatalának igazgatója.

Az RHIC-nél tett megfigyelések egy része egybevág az úgynevezett kvark-gluon plazmára vonatkozó korábbi elméleti jóslatokkal. A kvark-gluon plazma az anyag olyan állapota, amely a feltételezések szerint néhány mikroszekundummal (milliomod másodperccel) az univerzum keletkezése, a Nagy Bumm után létezhetett.

A mérések azt jelzik, hogy az ütközésben keletkezett eredeti részecskék kollektíven együtt mozognak, a nehéz atommagok ütközésekor kialakuló nyomásváltozásokra reagálva. A fizikusok ezt a jelenséget „folyás”-nak nevezik, mert a jelenség a folyadékok mozgásához hasonló. Azonban míg a közönséges folyadékokban az egyes molekulák véletlenszerűen mozognak, a RHIC-nél keletkezett forró anyag mozgása a részecskék közti nagy mértékű koordinációra utal – valahogy úgy mozognak, mint egy halraj, amely szinte egyetlen élőlényként változtat irányt, miközben környezetének változásaihoz alkalmazkodik.

(forrás: geographic.hu/index.php?act=napi&id=4639)

 

„Ez az anyag utoljára 13 milliárd évvel ezelőtt volt jelen az univerzumban" - mondta Sam Aronson, a Brookhaven nagyenergiájú kutatási részlegének igazgatója. A mostani kísérlet felfedte, hogy ez a forró gömb egy folyadék, ami mindössze 10-23 másodpercig létezik.

A kutatók a gömb szétesésekor szétszóródó részecskék útjának nyomon követéséből kiszámították a folyadék szerkezetét. "Elég bonyolult valami" - mondta Busza. "Mégis elképesztő milyen egyszerűek az eredmények." Az eredményként létrejött folyadék szinte tökéletes, rendkívül alacsony viszkozitású és annyira egységes, hogy szinte minden szögből ugyanúgy néz ki.

Ez segíthet megmagyarázni, miért tűnnek egyformának a világegyetem legtávolabbi részei, mondta Kharzejev. Ha az ősi folyadék olyan viszkozitású lett volna, mint a méz, akkor az univerzum sokkal egyenetlenebbé válthatott volna.” (2005. április 21. 01:25, Csütörtök - Richárd Balázs http://www.sg.hu/cikkek/36613)

 

Az egyiptomi vallás sok mindent átvett az indiai teremtésmítoszokból. Persze vitatkoznak azon tudósaink, hogy nem fordítva-e történt mindez, de szerintem az egyiptomi mítoszok egyértelműen elmaradnak az eredeti tanítás mögött. Ezt a híres egyiptológus Kákosy László: ’Az ókori Egyiptom története és kultúrája’ című könyvéből (Osiris kiadó) kiollózott résszel szeretném bebizonyítani.

„Volt egy olyan időszak, amikor a világ még nem létezett, ez a tanítás az alapszíne az egyiptomi teremtésmítoszok tarka színskálájának. Ez adja a számtalan - gyakran egymásnak ellentmondó - változat egységes gondolati hátterét. A teremtő tevékenység megkezdése előtt csak a víz volt jelen, az ősóceán, egyiptomi néven Nun. Ebben lappangott, mint potenciális teremtőerő az ősistenség, akinek lénye minden leendőt magába foglalt. Az egyik mítoszkörben (Halottak Könyve 17. fejezet) Atum a kezdet, aki a teremtés előtt egyedül volt az Ősvízben. Miután az isten testet öltött, onániával hozta létre Sut és Tefnutot, a levegőistent és annak női párját. Atumnál a kéz helyettesíti a másik nemet - a kéz szó nőnemű -, a második nemzedékben már megtörténik a differenciálódás. Ez a természetmitológiai magyarázat egyike az egyiptomi vallás legrégebbi elemeinek, a piramisszövegekben tűnik fel először...

Tefnut szülte a földet (Geb isten) és az eget (Nut istennő). Az ő gyermekeik az Ozírisz-mítosz szereplői. Így jött létre legjelentősebb, legtöbbet emlegetett istencsoport, a nagy héliupoliszi isteni kilencség (Atum, Su, Tefnut, Geb, Nut, Ozírisz, Ízisz, Széth, Nephthüsz), mely a világ keletkezésének folyamatát is szemléltette. A maga nemében racionális, antropomorf elképzelés ez a világ születéséről, mely az alaktalan őskezdettől vezet át a tényleges istentörténelem megkezdéséig.

Egy másik világteremtési tanítás rokonságban van az előbbivel, de inkább a teremtési folyamat legelső aktusára helyezi a súlyt, az istenség előbukkanására a vízből. ..Az Ősvízből kiemelkedő lótusz (Nofertum) volt az első isteni élőlény, melynek szirmai a teremtő istent, a napgyermeket rejtették. .. A lótusz kozmológiája is régi eredetű - a piramisszövegekben is található rá utalás -, de csak a későbbi időkben lesz gyakori eleme a vallásos szövegeknek…

Az őstojásmítosz, mely Amonhoz kapcsolható, más gyökerekből ered. Nemcsak Amonban látták a mitikus első madarat, Thot madár formája is erre emlékeztetett egyeseket. Az Óbirodalom anya nélküli istennek nevezi, s említik a tojás két felét, melyből keletkezett. .. Beillesztették ezt a motívumot a szoláris kozmológiába is és a lótuszhoz hasonlóan bekerült a túlvilághitbe is. A két képzetkör összefonódásának példája egy koporsószöveg, mely szerint az elhunyt Ré-nek a hajnali fényt sugárzó tojásával jelenik meg a halottak országában. Maga a halott is szimbolikusan tojás belsejébe jut, a belső koporsót ugyanis tojásnak nevezték. A sírokban talált tojások is az újjáéledés eszméjének kifejezői voltak.”

 

De most lássunk egy másik hasonlóságot, melyet a lótuszvirág szimbólumában észlelhetünk.

A lótuszvirág legkorábbi ábrázolása az Indus-Szaraszvatí kultúrából került elő: egy istennő viseli a hajában, aki biztosan Laksmí, a gazdaság és a szerencse úrnője. Számos neve van: Padmeszthitá vagyis lótuszvirágon álló, Padmavarná, lótuszvirág-színű, Padmapáni, lótuszvirág kezű, Padmamáliní, aki lótuszvirágokból készült füzért visel, Padmanemí, akit lótuszvirágok vesznek körül. Ábrázolják úgy is, hogy lótuszvirágon ül vagy áll, és két elefánt vizet önt rá a púrnaghatából, a bőség korsójából. Néha nagy piros lótuszvirággal helyettesítik az arcát. Az indiai művészetben sokszor találkozunk ezzel a virággal: Kuverának, a gazdagság urának az egyik kincse; Gájatrí istennő lótuszvirágon ül, lótuszvirágot tart a kezében, elkíséri a jaksa nevű természetszellemeket, ott van Szítalá, Márijamman, Gangá istennők, a vizek és a hold urainak jelvényei között. Négy keze egyikében Visnu is tart egy lótuszvirágot, de talán mégis a teremtés során kapja a legfontosabb szerepet.

Rúpa Goszvámi ezt írja: "Az univerzum teremtése előtt egy lótusz nőtt Madhuszúdan köldökének tavában, ennek a lótusznak a szárában elfért a tizennégy világ, és Brahmá is e virág örvében született meg." (Hamsza-dúta 56)

"(Nárájana) köldökéből egy lótuszvirág sarjadt, amely olyan ragyogó volt, mint ezer sugárzó nap. Ez a lótuszvirág a tárháza valamennyi feltételekhez kötött léleknek, s az első élőlény, aki előjött a lótuszvirágból, a mindenható Brahmá volt". (SB 3.20.16)

govindananda.mdo.hu/napkelet/lotusz.php - 25k -

 

Nézzük csak még egyszer át a Védák teremtéstörténetét!

Az anyagi teremtés érdekében Maha-Visnu lefekszik az Okozati-óceánra és lélegzetével (amely testének minden pórusán átárad) megszámlálhatatlan univerzumot, világegyetemeket teremt, melyek aztán az Okozati-óceán felszínén kezdenek lebegni.

A következő szakaszban Maha-Visnu behatol minden egyes általa létrehozott univerzumba, ekkortól már Gabhodakasájí Visnunak nevezik. A gömbszerű univerzumokat félig a Garbha-óceán, az ősvíz tölti fel. Gabhodakasájí Visnu erre a vízre heveredik le, köldökéből nő ki az arany lótuszvirág, ezen születik meg a négyarcú Brahmá, aki végül is megteremti a kozmoszt bolygóival együtt.  Brahmá teremti meg az univerzumon belül az élőlények 8 400 000 féle formáját, és az élőlények - vágyaiknak megfelelően, ez a szabad akarat törvénye - megkapják testüket, létformájukat. Brahmá utódai népesítik be az univerzumot. (modules.php?name=News&file=article&sid=25 - 18k) 

 

„A védikus írások, mint például a Védánta-szútra (1.4.26.) és a Taittiríja-bráhmana (7.1.) félreérthetetlenül állítják, hogy Isten magából teremti a világot. Ez utalás arra, hogy Ő a világ anyagi- és egyben ható-oka is.

Isten léte nem függ semmi egyébtől, míg a világ léte Őtőle függ. Isten örökkévaló, ám a világ nem, abban az értelemben, hogy teremtését megsemmisülés követi. Ezután – az újabb teremtésig – az anyagi energia meg nem nyilvánult, szubtilis állapotban létezik Istenben; maga az energia tehát örökkévaló.

A szatkárjavád, azaz az okozati elmélet szerint az ok és az okozat azonos, s az utóbbi implicite létezik megnyilvánulása előtt az előbbiben. Ha elfogadnánk, hogy a világ nem létező, ellentmondanánk az ok és okozat azonosságának.

Annak ellenére, hogy Isten (vagy nevezzük bárhogy) önmagából teremti a világot, Őt magát mégsem éri változás. Miután Isten lénye nem részekből tevődik össze, így a „rész” tulajdonképpen ugyanaz, mint az egész: a teremtés nem befolyásolhatja, nem változtathatja meg Istent. A Védák sehol sem állítják azt, hogy a világ nem létező.

Bár az anyagi világ Isten úgynevezett külső energiájának a terméke, ez a szó szoros értelmében nem jelent mást, minthogy Isten parinámája, azaz okozata. Így hát tulajdonképpen misztérium az a kérdés, miként marad változatlan (avikrta) a világot önnön magából teremtő Isten.”

http://www.vaisnava.hu/tulasi/index.php?c=4&t=vaisnava-kartya&ct=vaisnava-kartya

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.