Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nézzük hát meg, hogy mit tudunk arról az ősi kultúráról, amely felépítette a kikötővárost és mely úgy tűnik igazán messze megelőzte korát….

„Bolívia történelmében az ősi tiwanaku (tiahuanaco) kultúra rendkívül fontos helyet foglal el.

A tiwanaku kultúra kezdetei a régészet mai állása szerint, i.e. 1200 körüli időszakra tehetők, mivel akkoriban már az itt élők öntözéses földművelés alkalmaztak.

Ugyanakkor Tiahuanaco eredete, mint a mai napig komoly viták forrása a történészek között. Néhány régész szerint Tiahuanaco első települése a chavín korszakhoz (i.sz.100-500) kötődik, bár nem tagadják, hogy a ma is látható csodálatos műemlékeket a chavínok nem építhették. Mások azt állítják, hogy Tiahuanaco kb. 15 ezer évvel régebbi, mint a chavín civilizáció.

A legtöbb e témával foglalkozó kutató egyetért abban, hogy a korai Tiahuanaco-kultúra, az első korszak i.sz. 500 körül ért véget, ismeretlen okokból. Ezután 600 körül új betelepülők érkeztek Nazca déli partvidékéről, akik kb. 300 évre ismét felélesztették és felvirágoztatták a várost, mely 900 körül ismét elnéptelenedett. Amikor 1463-ban az inkák „megérkeztek”, a helyet „holtak városának”, vagyis Tiahuanacónak nevezték el.

A korszakhatárok történészkörökben szintén sok vita forrását jelentik. ..

William Prescott: History of the Conquest of Peru (Peru meghódításának története) c. művében a következőket írja:

Joggal következtethetünk arra, hogy az inkák előtt élt egy fejlett civilizáció az országban, és a fennmaradt hagyományok alapján feltételezhetjük, hogy ez a faj a Titicaca-tó vidékéről származott. Következtetésünket alátámasztják azok az impozáns építészeti műremekek, melyek ma is állnak, bár sok év múlt el fölöttük. Az, hogy kik lehettek ezek az emberek, és honnan jöttek, vonzó kutatási téma az archeológus számára – a sötétség birodalma ez, mely messze a történelem határain túl fekszik.”

(Maurice Cotterell: Viracocha elveszett sírja)

 

Engem az építmények mellett erősen foglalkoztat egy igen fejlett mezőgazdasági technika, amelyről nem lehet tudni, hogy magukkal hozták-e messze földről az ideérkező idegenek avagy a körülményekhez alkalmazkodva mindegy véletlenül fejlődött-e ki…

 

„Az egész Altiplano-szerte sok kérdést kiváltó bizonyítékok kerültek elő, melyek igen fejlett és tudományos természetű mezőgazdasági kísérletek folytatásáról árulkodnak.

A rendszer szívében kb. 3 láb magas, 30-300 láb hosszú és 10-30 láb széles földsáncok voltak. Ezeket a töltéseket hasonló méretű csatornák választották el egymástól, és az ezekből kitermelt földből épültek. Időnként a töltésföldeket nitrogénben és algákban gazdag szerves iszappal trágyáztak meg, melyet a csatornák aljából halásztak ki a száraz évszakokban. A régi csatornák üledéke még ma is gazdagabb nutriensekben, mint a környező fennsík talaja. „Csakhogy ez a töltés-csatorna rendszer nem csupán a terméketlen talaj termőre fordítására szolgált. A jelek szerint, ezen kívül, olyan mikroklímát hozott létre, amely részint meghosszabbította a növények növekedési időszakát ezen a nagy magasságon, részint pedig hozzásegítette a gabonát ahhoz, hogy átvészelje a zordabb időszakokat is. A térség rendszeres aszályos időszakai során pl., a csatornák biztosították a szükséges nedvességet, ugyanakkor a töltések magassága megóvta a növényeket a rendszeres áradások legkellemetlenebb hatásaitól. Ráadásul a víz egyfajta hőraktárként is funkcionálhatott, mivel nappal elnyelte a Nap hőjét, melyet a dermesztően hideg éjszakákon visszasugárzott, s ezzel egy viszonylag meleg levegőréteget biztosított a növekvő gabona számára.”

(Graham Hancock: Istenek kézjegyei 556-7o. Feats and Wisdom of the Ancients, 56-7old. )

„Régészek és agronómusok néhány évvel ezelőtt rekonstruálták ezeket a töltésföldeket. Ezeken a kísérleti területeken következetesen háromszor annyi burgonya termett, mint a legtermékenyebb hagyományos szántóföldeken. Hasonlóképpen, egy rendkívüli hidegfrontot követő komoly fagy alig tett kárt a kísérleti szántóföldekben. Az ezt követő években a megemelt töltés-földeken hasonló, pusztító erejű szárazságot élt túl a termés: „Később, pedig vígan átvészelt egy áradást, amely mocsárrá változtatta a környező szántóföldeket”. Ez az egyszerű, ám hatékony mezőgazdasági technika, melyet egy olyan régi kultúra fejlesztett ki, hogy már a nevére sem emlékeznek, valóban olyan sikeresnek bizonyult Bolíviában, hogy felkeltette a kormány és egyes nemzetközi fejlesztési ügynökségek figyelmét is, és jelenleg a világ számos részén is tesztelik.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei 113-4.o.)

„Dávid L. Browman a washingtoni egyetem antropológiai tanszékének társprofesszora szerint: „Az altiplatoni növényhonosítás egyúttal méregtelenítési eljárások kifejlesztését is igényelte. A növények nagy része (mármint azoké, melyeket rendszeresen használtak az őskorban Tiahuanacóban) jelentős mennyiségű mérget tartalmaznak, amennyiben nem kezelik őket. Pl., a leginkább fagytűrő burgonyafaj, amely nagy magasságban nő, előnyös tulajdonságai mellett a legnagyobb arányban tartalmaz bizonyos szolanin nevű mérgező alkaloidot. Ráadásul ez a burgonyafajta tartalmaz számos, a fehérjék lebontásához szükséget emésztőenzim-gátlót – ez különösen szerencsétlen nagy magasságban, ahol a fehérjék emésztését amúgy is akadályozza a parciális differenciális oxigénnyomás…”

A Tiahuanacóban kifejlesztett detoxikációs technika, mellyel ehetővé tették ezt a burgonyát, ráadásul konzerválta is a burgonyát. Sőt, mindkét fontos tulajdonság egymás melléktermékeként született. Az „altiplatoni farmerek” magyarázza Browman „több ezer évvel ezelőtt létrehozták a fagyasztott-szárított burgonyát, azaz a ch’unót, egy fagyasztásból, áztatásból és aszalásból álló eljárással. Kezdetben azzal magyarázták ezt az eljárást, hogy hosszú időre tartósította az ételt.. hat évig vagy még tovább ..De most egy másik magyarázattal is szolgálhatunk. Az öblítésre és az aszalásra azért van szükség, mert így ki tudják vonni a szolanin nagy részét, és csökkentik a korábban túl magas nitrát-szintet, s az ezt követő főzés során elpusztulnak a fagyasztott-szárított burgonya emésztőenzim gátlói. Ahelyett, hogy vitatnánk, hogy a fagyasztási-szárítási technikára csak az élelmiszer-tartósítás miatt volt szükség, azt állítjuk, hogy elengedhetetlen volt ez az eljárás ahhoz, hogy a rendelkezésre álló burgonya használható táplálékforrássá váljék.” („New Light on Andrean Tiahuanaco”; Graham Hancock: Istenek kézjegyei 555-556.o.))

 

Bármikor is éltek ezek az emberek, és bárhonnan is érkeztek erre a földrészre, csodálatos tudás birtokában voltak! És ami a leglényegesebb, ezt a tudást megosztották az ott élő őslakosokkal! Csak remélni merem, hogy nem hiszik azt, hogy ez a különleges mezőgazdasági tudást az ott élő indián törzsek fejlesztették ki, valamilyen ’isteni sugallatra’. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a természetbe való mesterséges beavatkozásnak csak bizonyos ideig maradnak meg nyomai. Az is nyilvánvaló (a Suppe-völgy ismeretében), hogy az amerikai földrész nem volt úgy elhatárolva más népektől és így a fejlődéstől, mint az sokáig állíthatták. A rengeteg nyilvánvalóan különleges építmény, melyet már igazán sokan és sokféleképpen közelítettek meg, mind arra mutat, hogy az a fejlett civilizációs tudás, mely Földünk sok részét elérte – egységes jeleket hagyva maguk után – Amerikát sem hagyta ki a sorból. Annak a fejlett civilizációnak, mely szétszórta Földünk felszínén a tudását nem okozhatott – és nem is okozott - problémát az óceán leküzdése. Ha régészeink nem zárkóznának el olyan makacsul attól a nyilvánvaló ténytől, melyet Földünk számos pontján kőbe vésve megörökített egy ősi tudás, akkor nem szaporodott volna az emberi rassz a ’kicsi zöld’ emberkékkel. Az emberi faj számtalan jelét mutatja ugyan a fejlődésre való képessége, ám ezek mind hosszú-hosszú évezredek múlásával fejlődtek ki. A világ minden táján egyszerre felbukkanó csillagvizsgálók, megalitikus építmények, piramisok, mezőgazdasági fejlesztések – és az ezt kiváltó letelepülésre való hajlam -, mind egyetlen egy okra vezethetők vissza: léteznie kellett egy fejlett civilizációnak azon a történelmi időn kívül, amit még nem ismerünk. – De már közeledünk hozzá, anélkül hogy a sci-fi fogalmát súrolnunk kellene, hisz régészeti leletek bizonyítják. Erről még szó lesz, most kanyarodjunk vissza a Altplatón található egyedi építészeti remekművekhez.

 

A Titicaca-tó körüli építmények a világon mindenütt megtalálható megalitikus építészet stílusában készültek. Itt is ugyanúgy „játszi” könnyedséggel „dobálták”, formálták a köveket, mint Földünk számos pontján.

Graham Hancock, aki személyesen is meglátogatta ezeket a csodálatos építményeket, azt írja: ”A Puerta del Sol-nak (A Nap Kapuja), egész felszínét kőbe vésett emberi és állati alakok, motívumok, letűnt idők mondanivalóját hordozó jelképek borítják... „

„”.. legfigyelemreméltóbbak a tömör sziklákból kivágott kőkapuk. Ezek legalább 30 láb hosszú, 15 láb széles és 6 láb vastag alapokon állnak, melyek alapját és ívét egyetlen darabból vágták ki.. „-írta Garcilaso de la Vega a XVI.sz.ban. (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

„Kalasasaya északnyugati sarkában található a Napkapu, mely egyetlen, különálló szürkés-zöld andezittömbből áll, amely 3,75 m széles, 3 m magas és 45 cm vastag, kb. 10 tonna lehet. A faragás kivételesen kiemelkedő minőségű, és a szakértők egyetértenek abban, hogy „Amerika” egyik régészeti csodája”. Legrejtélyesebb az ún. naptárfríz, melyet a keleti homlokzatba véstek a bejárat felső részére.

A fríz közepén, kissé kiemelve, a tudósok szerint ismét egy Viracocha ábrázolás látható, de ezúttal abban a rémisztő formában, amikor az istenkirály leparancsolja a tüzet a mennyből. Gyengéd, atyai oldala is kifejezésre került: A könyörületesség könnyei peregtek le az arcán. Csakhogy az arca szigorú és kemény, fejdísze királyi és impozáns, és mindkét kezével villámokat markolt….

Gyönyörűen kiegyensúlyozott szobrászati alkotás 3, 8 figurából álló sorral, tehát összesen 24 alakkal, melyek a kiemelt központi kép két oldalán helyezkednek el.

A dombormű alját egy „meander” elnevezésű minta tölti ki – egy folyamatos vonalat alkotó, lépcsős piramisok geometriai sora, melyek hol a fejek tetején állnak, hol a jobb oldalukkal fölfelé, s melyekről szintén úgy vélik, hogy naptári funkciójuk van. Jobbról a harmadik oszlopon (és balról a harmadik oszlopon is, csak halványabban) elefántfejek, -fülek, - agyarak és –ormányok ábrázolását lehet tisztán kivenni. Ez váratlan dolog volt, hiszen az Újvilágban nincsenek elefántok. Az őskorban azonban voltak, különösen a Déli-Andokban éltek nagy számban, amíg i.e. 10000 körül ki nem haltak, és egy bizonyos cuvieronius nevű fajhoz tartoztak, s agyaras, elefántszerű lények voltak, melyek megjelenésüket tekintve nyugtalanítóan hasonlítottak a Nap kapuján látható „elefántokhoz”…(Graham Hancock: Istenek kézjegyei 105-106.o.)

Itt hozzátennék az elefántokhoz annyit, hogy bár az amerikai földrészen nem éltek elefántok, de azon a vidéken, ahonnan ez a különleges civilizáció érkezett, talán igen…

„..Az Akapana piramis, hat T-alakú terasszal ellátott építménye a közép-amerikai indián kultúrák legnagyobb teraszos piramisa, mely a bolíviai, La Paz közelében található 3900 méter magasan. Az Akapana piramis 15 méter magas, eredetileg sima oldalú, lépcsős falú földpiramis volt, melyet hatalmas andezit tömbökkel borítottak. Mélyen a belsejében a régészek összetett és szövevényes kő alagutakat találtak, melyeket kimunkált kövek borítottak. Ezeket a köveket precíz szögben és pontossággal illesztették össze (max. egy-tizenötöd hüvelyes pontossággal), és arra szolgáltak, hogy levezessék a vizet az építmény tetején elhelyezkedő hatalmas gyűjtőmedencéből számos szinten keresztül egy árokba, amely körülvette az egész helyet, és közvetlenül a piramis déli alapjánál nyaldosta a köveket.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

Íme egy ’praktikus’ piramis.. Nemcsak vallási funkciót tölt be, hanem ezzel egyidejűleg víztározóként is szolgál az aszályosabb időkben… Láthatjuk majd, hogy ilyen ’többfunkciós vallási építményeket a maják is emeltek. Egy földrészen belül, az ember vándorlástermészetét ismerve nem is az a csoda, hogy egymástól távolálló helyeken is megtalálhatjuk egy-egy találmány ’szabadalmaztatását’, a kérdésem inkább az lenne, hogy ki találta fel előbb? Mindenesetre az Akapana piramis előbb épült, mint a maják szakrális épületei. Az is igaz, hogy ez még nem bizonyíték arra nézvést, hogy ez a ’találmány’ feltétlen az Altiplano -ról terjedt el. A logika viszont azt súgja, hogy ugyanaz a nép terjesztette el..

 

Egy másik építmény, már ha lehet ennek nevezni egy tető nélkül álló, pusztán falakkal és mesterséges emelkedőkkel körbevett területet, a maga nemében teljesen egyedülálló az amerikai földrészen.

Nincs teteje, teljesen nyitott, egyik részén egy téglalap alakú mélyedéssel, mely kb. 1,8 m mélyen hatol be a föld alá. A mélyített rész kb. 12 m hosszú és 9 m széles, függőleges falakkal határolva, melyeket kváderkövekkel burkoltak, közé építve, mintegy a változatosság kedvéért, magasabb, durvább kidolgozású oszlopokat. A mélyedésben állva a külső falakon, különböző magasságban lévő tucatnyi kőfejet láthatunk, melyek szinte „kiugranak” a síkfelületből. Ha ennél is továbbemeljük a tekintetünket, akkor megláthatjuk a kaput, mely a ’semmibe’ vezet és amely mögött – igencsak látványosan – egy rusztikus, darabos, szürke kőszobor áll, mely valószínűleg egy isten lehetett. Hát az bizonyos, hogy semmilyen eddig ismert szentélyhez nem hasonlítható ez az építmény! Ez a nyitott teres, süllyesztett templom semmilyen, az amerikai földrészen talált szakláris építményhez nem hasonlítható.

„A megalitikus építészet szép példája a Kalasasaya nevű külső fal is, aminek a pontos neve „fölfelé álló kövek”. Egy hatalmas, trapézszerű kőtömbökből álló falban, szabályos közönként hatalmas őrszerű, több mint 3 és fél méter magas kőtömböket állítottak a markolatuknál fogva az Altiplano földjébe. Ennek az lett az eredménye, hogy egy óriási, csaknem 150 méteres oldalú négyzet emelkedett, kb. kétszer annyival a föld szintje fölé, mint amennyivel az elsüllyedt templom elterült alatta…A tudósok véleménye mára általában véve megegyezik abban, hogy az építmény fejlett égi obszervatóriumként funkcionált. A falakban talált struktúrák (sőt valójában maguk a falak is) a jelek szerint különféle csillagcsoportoknak megfelelően épültek, és úgy tervezték őket, hogy megkönnyítsék a Nap nyári, téli, őszi és tavaszi amplitúdóinak mérését.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei)

 

Visszakanyarodva a kiinduló pontra, a kikötővároshoz…

„Tiahuanaco városa egykor jókora dokkokkal rendelkező kikötő volt, közvetlenül a Titicaca-tó partján, jelenleg viszont 12 mérfölddel déle esik a tótól, és több mint 30 méterrel magasabban van, mint a jelenlegi part szintje… Valamikor a kikötőváros fő kikötője Kalasasayától több száz méterre, délnyugatra helyezkedett el, egy Puma Punku (ez szó szerint annyit tesz, pumakapu) nevű helyen. Itt Posnansky ásatásai nyomán a felszínre került két mesterségesen kikotort dokk „egy valódi és lenyűgöző rakpartmóló mindkét oldalán.. ahol egyszerre több száz hajó súlyos rakományát lehetett könnyíteni”.

A mólót alkotó építőkövek egyike még mindig a helyén van, és a becslések szerint nem kevesebb, mint 440 tonnát nyom. Számos további kőtömb található a helyszínen, amelyek tömege 100 és 150 tonna körül mozog. Ráadásul a nagyobb monolitok közül sokat nagy, I alakú vaskapcsokkal illesztettek egymáshoz…

..Puma Punku területén tucatszám hevertek a földön a hatalmas kőtömbök, szanaszét dobálva, mint a gyufaszálak, Posnansky szerint egy szörnyű természeti katasztrófa hatására, amely az i.e. XI. évezredben elpusztította Tiahuanacót.” (forrás: Graham Hancock: Istenek kézjegyei 110-111.o.)

Azért az mindenképpen említésre méltó, hogy mind Chavin de Huántar épületeinél, mind a Tiahuanaco épületeinél minimum 2 különböző építészeti stílust különböztethetünk meg. Az egyik mindenképpen a megalitikus építészet jellemzőiből áll, a másik mindegy hézagpótlóként kisebb, könnyedén mozgatható kövekkel építi körül ezeket a hatalmas köveket, mintha óvni akarná azokat…

Persze, mivel a kövek kora meghatározhatatlan, akadnak a jelenlegi régészeti

álláspontokkal szembeni nézetek is. Talán az egyik „legbátrabb” elképzelés Arthur Posnansky professzoré (1873-1946), aki évtizedes kutatásait összegezve alkotta meg elméletét.  Matematikai és csillagászati számításaira alapozta a Tiahuanaco-i építmények korát, az i. e. 15000-10000 közé dátumozva azokat. Hogy kinek van igaza, azt csak az idő döntheti el…

Az idő mely kezd hátrálni a jelenleg felépített rendszer elől, hisz láthattuk és majd még láthatjuk hogy mennyi ősi kultúrára bukkan rá a régészet.

A Tiwanaku kultúra mellett egyidejűleg a Titicaca-tó partján élte saját életét a Chiripa kultúra népe is. Eddig ezt a kultúrát is háromezer évesnek tartották, ám nemrég felfedezett szakláris építménye i.e. 1500 évre keltezhető. Ily módon ez a nép megelőzte a Chavin kultúrát is, hisz istenek imádatára csak egy bizonyos fejlettségi szinten élő nép kezd el építkezni. Ez új felfedezés nem csak időpontja miatt érdekes, hanem azért is, mert négyszögletben rendezték el épületeiket egy lesüllyesztett tér körül.

Caral és a Suppe-völgy építészei igencsak híresek lehettek… Gondoljunk csak bele: se tévé, se rádió, se internet…az őslakosok állítólag nem tudtak írni, olvasni, számolni… mégis képesek voltak ’lekopírozni’ építményeket, s továbbvinni egy ismeretlen eredetű vallást…

 

A bolíviai Pariti-szigeten a finn régészek agyagmaradványokat találtak. A kerámiák, melyek a Tiwanaku kultúrához tartoznak: „a legjobb kínai császári vázákhoz lehetne hasonlítani.” – mondta Antti Korpisaari, a Helsinki Egyetem régészprofesszora.

A feltárások során 300 kg, valószínűsíthetően szándékosan összetört cserép a radiokarbon kormeghatározás szerint az i.sz. 900 és 1050 közötti időszakba készültek.

Vajon mennyi időre volt szükségük a keramikus mestereknek arra, hogy ilyen finom technikai szintig jussanak el?

A csodálatos formák, aprólékos kidolgozások, a minták egyszerűen nem hasonlíthatóak semmilyen Dél-Amerikai kultúrához. Ráadásul ezeket az edényeket szándékosan összetörték – állítólag vallási célzattal, de én ezt képtelen vagyok elhinni. Ennyire finoman nem formázták volna meg a kerámiákat, ha tudták volna hogy mi lesz a sorsuk. Előfordulhat azonban, hogy – ugyanúgy, mint az olmec népnél majd láthatjuk – távozásuk előtt szándékosan semmisítették meg kultúrájuk maradványait.

Van olyan öregember, akinek realisztikus ábrázolása messze túlmutat az akkori koron. Összefutó ráncait, keskeny, fogatlan száját művészien formálta meg a korabeli mester. De láthatunk kimondottan kelet-ázsiai típust formázó fejeket is!

A legizgalmasabb azonban egy tölcsérszerű váza, melyen találkozhatunk kihalt dinoszaurusz-fajokkal, a vázán látható képen határozottan leharapja egy vérengző fajtájuk egy ember fejét. Ez még az icai kövekkel kapcsolatban bizonyítékul szolgálhat valamivel kapcsolatban. – Mellesleg megjegyzem az icai köveket is elásták készítőik..

Egy másik hasonló alakú „vázán”, pedig a jól ismert cikk-cakk, kör és spirál ornamentika figyelhető meg. Egy kb. 22 cm dragon figura, pedig meghökkentően hasonlít a Kínából, Japánból jól ismert sárkányokra. Az emberfigurák leginkább az ázsiai, ill. távol-keleti rassztípust ábrázolják…

Én is biztosra veszem, hogy a Pariti-félsziget a tiwanaku-i birodalom részét képezte, de vagy ’importálták’ a mesterembereket, vagy maguktól jöttek..

 

Az ideérkező inka civilizáció és utódai úgy emlékeznek, hogy volt a Titicaca tó alatt egy víz alatti város, melynek neve Wanaku. Napjainkban a régészek találtak egy 48 m széles kőtemplomot, melyet 600 méter hosszú és 200 méter széles falak határolnak, és melyhez egy 700 méter hosszú út vezetett el..  A templom maga Copacabana félszigete és a Nap szigete, illetve a Hold szigete között helyezkedik el.

 A kőtemplomot – nem tudni mi alapján – 1000-1500 évesnek kiáltották ki..  A világ legnagyobb, legmagasabban (3810 m) fekvő Titicaca-tóról tudni kell, hogy 8300 négyzetkilométer, hossza 190, szélessége 80 km, mélysége 140-180-280 m. Ugyanakkor a vízszintje többször is változott az évezredek során, amit a geológusok a víz édessége alapján állapítottak meg. Ha a rendelkezésre álló ’teknőből’ kicsordult a víz az esőzések hatására, akkor nyilván csúcson állt a vízszint, ellenben aszályosabb időszakokban a vízszint csökkent. Mindenesetre elég hosszan tartó aszály esetén lehetett csak építkezni a jelenlegi vízszint alá….

Az inkák annyira tisztelték elődeiket (akik építészeti csodáik révén ’istenekké’ váltak szemükbe), hogy ott a Nap szigetén állították fel a Nap templomát, mivel az ő tudásuk szerint ez a hely volt az Inkák szülőhelye….  Ott állt az a szent szikla is, amelyhez a mekkai zarándokokhoz hasonlóan az inkák is elvándoroltak évről-évre…

Bár még mindig azt hisszük, hogy az amerikai földrészen nem találhatunk a nap és a csillagok megfigyelésére alkalmas megfigyelőhelyeket, újra és újra ránk cáfol a régészet…

Láthattuk ugye, hogy Tiahuanaco-ban komoly csillagvizsgálót építettek a régmúlt emberei; de ősi kis csillagvizsgálóra bukkantak Caralban is. Csodálatos ahogy 3-4 ezer év távlatából ível kultúrákon és kilométereken keresztül az ősi nap-hit.

Brian Bauer chicagói archeológus és munkatársai a Nap-szigeten két kőpillér alapjait tárták fel és emellett még egy tágas kilátóhely nyomait is megtalálták, a sziget szentélyének falain kívül. A nyári napforduló idején innen figyelték, amint a Nap a két kőpillér között lebukik. A két nagy kőpillért a szent sziklától 600 méterre északnyugatra, egy természetes, kiugró párkányon állították fel. A szikla melletti szentélyhez csatlakozó téglalap alakú kis belső tér hossztengelye a júniusi napfordulón éppen a lebukó Nap irányába mutatott. Bauer szerint a pillérek maradványai alátámasztják több XVI. századi spanyol krónika leírását a Cusco környéki hasonló kőpillérekről, amelyek a krónikák szerint a lenyugvó Nap háttere előtt akár 15 kilométerről is láthatók voltak.

 (forrás: sulinet.hu/.../ma/et_tart/lst?kat=Adbs&url=/ eletestudomany/archiv/1998/9845/tudvil/inka/inka.html - 22k) 

 

Kőpillérek, mint csillagászati megfigyelőeszközök, akárcsak a világ számos részén…. Bár érthetetlen számunkra az az óriási erőfeszítés, amellyel egy nép igyekezett valami igazán fontos tudást átküldeni évezredeken keresztül, de az biztos hogy nem volt hiábavaló. Hiszen láthatjuk, akkor is, ha csak az amerikai földrészt nézzük, hogy igazán hatásos ’módszer’ volt. Ugye Caral i.e. 3000 körül épült, az inkák birodalma i.sz. 1200-ban tűnt fel a történelem színpadán. Az 4200 év…  Láthatjuk, hogy mennyi mindent nem tudunk mi itt a XXI. században, mennyi kutatás kell ahhoz, hogy felfedjük történelmünk hiányzó láncszemeit. Hányszor veszett el szinte minden tudás évszázadokra az emberi barbarizmus kezei között. S süllyedt az emberiség újra és újra a ’sötét középkorba’. Valakiknek akkor régen tudniuk kellett, - igen kellett - hogy a papírra írott szöveg elvész, hogy valami olyan maradandóval kell jelezniük mondanivalójukat, amire mindenki minden korból felfigyel. Mivel ez a nép a Napot ’istennek’ jelölte ki, talán a Napban (vagyis működésében) kell keresni a ’titok nyitját’. De ez már a tudósok feladata…

 

Vajon melyik nép hozta el az inkáknak a napimádatot? Egyik inka-monda így meséli el nekünk:

 „A világ keletkezése előtti időben élt egy isten, akinek a neve Virakocsa volt. Ő teremtette az első földet. Még nem volt sem nap, sem hold, sem csillagok nem léteztek. Virakocsa óriásokat faragott és festett, de mielőtt életet lehelt volna beléjük, hosszasan tűnődött helyes-e, ha magánál nagyobb termetű lényekkel népesíti be a Földet. Végül összezúzta őket, és újra neki látott. Ezentúl vigyázott, hogy csak akkora embereket formázzon, mint amilyen ő maga is volt. Életet lehelt beléjük, majd így szólt hozzájuk: - soha ne feledkezzetek meg arról, hogy tisztelnetek kell engem. Legyetek becsületesek, szorgalmasak és jók, különben elpusztítalak benneteket!

Ideig-óráig az emberek követték Virakocsa parancsait, lassanként azonban mindent elfelejtettek, még az isten létezését is. Virakocsa haragra gerjedt. Nem bírta tovább nézni az emberek viselkedését. Megátkozta őket úgy, amint ígérte: egyesek kővé változtak, másokat a föld nyelt el. Végül, hogy ennek az átok sújtotta életnek még a nyomait is eltüntesse, özönvizet bocsátott a földre, amelyben minden elpusztult. Csupán három szolgát tartott meg, hogy azok segédkezzenek neki a világ újrateremtésében.

Mihelyt a föld teljesen megszáradt, el is kezdte a munkát. Úgy határozott, hogy mindenek előtt világosságot teremt, hogy az embereknek ne kelljen egész életüket sötétségben tölteniük. E célból elment egy óriási tó partjára, amelyet később Titicaca-tónak hívtak. Egy intésére jött elő a Nap, a Hold, előjöttek a csillagok. …

Ezután hűséges szolgáival elindult Tiahuanako felé. Mihelyt megérkeztek, tüstént munkához láttak. Virakocsa szigorú parancsokat adott a szolgáknak, és ügyelt arra, hogy ezeket a parancsokat a legapróbb részletekig kövessék. Különb-különb embereket faragott kőbe, hogy ezek népesítsék be a földet. Életet adott nekik és szétküldte őket a négy égtáj felé, hogy válasszák meg a vidéket, ahol élni kívánnak.

Az emberek, akik látták Virakocsát, azt mesélik, hogy fehér bőrű, hosszú fehér ruháját a derekán öv fogta össze, kezében hatalmas botot és egy könyvet tart. Amikor Virakocsa befejezte a munkát, elindult, hogy megnézze, miként viselkednek az új emberek a Földön.  … Virakocsa ezután az óceán felé vette az útját, ahol már várták a szolgái. Az isten nem egyedül érkezett a tengerpartra. Férfiak és nők vették körül, mert hallani akarták búcsúszavait. - Örökre elmegyek - mondta nekik-, de elküldök majd valakit az égből, aki vigyáz rátok, és megtanít titeket mindenre. Azzal megfordult, elindult az óceán felé, majd a vízen járva eltűnt a látóhatáron. Ezért is nevezték az indiánok Virakocsának, mert ez a név azt jelenti, hogy a " tengerhabja". A tengerparton azóta is lesik Virakocsa küldöttének megjelenését...    (members.xoom.virgilio.it/terembura/ vegyes/monda/monda/15mitos.html - 8k - Kiegészítő találat)

 

Nagy a zűrzavar a mondák körül. Hiszen adva van egyrészről a tiwanakui kultúra, melynek egyedülállósága adott..  Ha fennmaradt kőszobraikat nézzük, ha az épületeket, vagy kerámiáikat mindenképpen egy különleges, ám valószínűen távol-keleti néptől származnak, akkor jelenlegi történelemtudásunk (és régészeti leletanyagunk) alapján elképzelni sem tudjuk, hogy honnan érkezhetett ide ez a nép.

Talán lenne egy lehetőség abban az esetben, ha jelenlegi történelemkönyveinket átírnánk sci-fi kategóriába… De mivel a történelemtudomány sokszor feltételezések halmaza, hát mi is kíséreljünk meg egy ilyen feltételezést. Élt egyszer régen Japán partjainál egy nép…

 

Két Japán kutató: Kihacsiro Aratake és Maszaaki Kimura professzor, tengergeológus (Ryukyu Egyetem, Okinawa), 1986-ban fedezte fel a Yonaguni lelőhelyet. Kimura, aki több mint 8 évig tanulmányozta a Yonaguni sziget mellett a víz felszíne alá süllyedt piramis szerű építményt, arra a következtetésre jutott, hogy az mindenképpen emberi építmény kell hogy legyen. Minden valószínűség szerint egy ősi civilizáció nyoma, melynek múltja olyan régi időkre nyúlik vissza, hogy nem is illeszthető jelenlegi történelemtudásunk keretei közé. 

Maga az építmény számomra inkább egy óriási épület alapjának tűnik, melyen még nem fogott az idő vasfoga, még akkor sem ha ez esetben az óceán alakformáló hatását vesszük annak. A fura alakzat kelet-nyugati irányban 50 méter hosszú, észak-déli irányban 20 méter széles. Lépcsők, melyeket talán óriásoknak méreteztek, vezetnek fel a déli oldalon. Természetesen itt nem arra szeretnék célozni, hogy óriások építették volna, csupáncsak arra, hogy más funkciójuk lehetetett, akár még szobák, szentélyek, termek is állhattak volna ezeken a helyeken… Ám mielőtt nagyon belemerülnék fantáziavilágomba, inkább lássuk a további tényeket..

1997-ben Okinawa sziget környékén Maszaki Kamura (Az Okinawa-szigeti Ryukyu Egyetem geológiaprofesszora) újabb víz alatti épületekre bukkant. Az új felfedezés és Yonaguni között csak 350 km távolság van. Ebből is nyilvánvaló az a tény, hogy egy újabb jelentős civilizáció nyomaira bukkantak a régészek. Egy civilizációéra, melyet minimum 10 ezer évvel ezelőtt elnyelt az óceán… (Ez geológiai tény, nem lehet megcáfolni..)

És ahogy annak történnie kell a nagy felfedezésekkor, nemsokára Aguni szigetének szomszédságában falakat is találtak a lelkes kutatók.

S bár ez az ősi civilizáció több mint 10 ezer évvel ezelőtt élt, ki tudja mi lett a sorsa az ott élő népnek. Merre menekültek és hová érkeztek.. Mennyit vittek át a tudományukból és mennyire voltak képesek beilleszkedni egy új világba, melynek népe akkor ’tántorgott’ elő a jég nyomása alól.

Mindenesetre Puma Punku 400 tonnás köveit összehasonlítva Yonaguni irtózatosan tömör monstrumával talán ez nem is olyan elképzelhetetlen.

(Ez az ötlet Graham Hancock honlapját nézegetve bukkant fel.)

Az is megállapítást nyert, hogy többször emelkedett az óceánok vízszintje, mint az Graham Hancock több jeles kutatóval összefogva megállapította:

 „A három áradás körülbelüli kronológiája, amelyek tulajdonképpen az árvizek hosszantartó epizódjai voltak mindegyik esetben – 15-14 ezer éve, 12-11 ezer éve, és 8-7 ezer éve.”(Graham Hancock: A Mélység Titkai 161 .old.)

 

Tehát válogathatunk a dátumok között, hogy esetleg mely időpontban indulhatott el egy talán véletlenszerű civilizációs hullám a messzi dél-amerikai fennsík felé. – Azért a történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy nem a ma ismert japán nép építette Yonagunit, hiszen ők egy mongol eredetű nép, akik csak i.e. 200 körül érkeztek meg a Japán szigetekre.

 

Az is egy nagyon izgalmas tény, hogy az inkák építették – állítólag, de nem bizonyíthatóan – röpke fennállásuk alatt azt a több ezer kilométernyi hosszú utat, mely hegyen-völgyön át összekötötte az inka birodalom nagy részét, és amely olyan precizitással épült, hogy a mai napig ezeket az utakat használják utódjaik is. Nos vagy ők voltak, vagy az elődeik, de az számomra tény, hogy legalább a technikát mindenképpen átvették egy náluk jóval fejlettebb néptől. Erre utalnak azok az inka épületek is, melyek köveinek megmunkálási technikái szintén egy jóval magasabb fejlettségi szinten álló népre mutatnak. Mivel az inkák szerettek beköltözni a már kész épületekben, ezért a történelem megint csak adósunk marad a válasszal – hogy vajon kik is voltak az eredeti építők?

 Az Ollantaytambo-i építmény például mindenképpen egy igen ősrégi nép „hagyatéka”, mely nép szintén a sokszögű, vágásos kőtechnikát alkalmazta. De ilyen technikával építették Sacsayhuaman végelérhetetlen falait, Tambomachay szédítő oldalait, Machu Picchu egy-egy részét és természetesen Puma Punku maradványait is. Ezek az épületek hihetetlen mérnöki tudásról tanúskodnak, és egy olyan elfelejtett kő-technológiáról, amit mi még a XXI. sz. hajnalán sem fedeztünk fel. Ráadásul a sokszögű kövek nem öncélú játékok az építészek kezében, ugyanis az ily módon felépített épületek ellenállnak a földrengéseknek is.

Torontoyban, a Machu Picchu köré csoportosult kisebb települések egyikén, egy negyvenszögű kő található. Sacsayhuaman-ban, ahol kilométereken keresztül sorakoznak a néha többtonnás kövek, egy épen maradt falban van egy híres kő, melynek oldalai 12 szöget zárnak be.

Graham Hancock így ír erről a kőről: „12 láb magas, 7 láb széles volt, és jóval többet nyomhatott 100 tonnánál, mégis ember műve volt és nem a természeté. Kivágták, és a különféle szögek szimfonikus harmóniájává formázták; láthatóan játszi könnyedséggel munkálták meg (mintha viaszból vagy gyurmából lett volna) és az élére állítva állt egy falban, amely hatalmas és igen bonyolult sokszögű kőtömbökből készült, melyek közül egyesek fölötte helyezkedtek el, mások alatta, néhány mindkét oldalán, és mindegyik tökéletesen kiegyensúlyozva és precízen egymás mellé rendezve.” (Istenek Kézjegyei 65.old.)

És ezek a kövek kilométer hosszú hatalmas falakat alkotnak. Ha az európai megalitikus kőépítészetet nézzük, akkor nem találkozunk ezzel a tökéletes technikával, bár a kövek mozgatása terén mi sem szégyenkezhetünk.

De itt van még Ollantaytambo, melynek sokszögű köveit tovább fokozták különféle nagyságú és formájú kiugrókkal, s melynek kövei szintén öntve lennének. Mindezt fenn a meredek hegyoldalban építették fel, melyet csak magas teraszokon keresztül közelíthetünk meg. Az egyik épületen az óriási kövek közé illesztett „kőgerendákat” láthatunk, melyekből „csapok” ugranak ki. Ha az ember megnézi ezeket a képeket és összehasonlítja a Puma Punku megmaradt köveivel, szemet szúr a hasonlóság, melyek a csapolásokban és az „öntési technikában” tűnnek fel először. Néhány épület messziről nézve szinte függőlegesen „lóg” a sziklafalon.

Mindezek az építmények természetesen egy aránylag kis területen található, amit ma Cuczo-nak hívnak. Az is a tervezés csúcsát jelenti, hogy Cuczo ’fővárosát’ szintén egy puma alakjára formázták tervezői. Ez is mutatja, hogy egy határozott tervekkel ’felszerelt’ építészi csoport dolgozott e környéken, akiknek nemcsak a kövek vágása tűnt könnyed játéknak, de az alapok megtervezése is.

Ha óriási kövek, sziklák precíz vágási technikáit más földrészen is megpróbáljuk megkeresni, akkor mindenféleképpen nézzük meg Ellora, Ajanta, Bhaja, Carla és Mahaballipuram sziklából kivágott templomait, melyek Indiában találhatóak. Bár ezeket a templomokat mind egyszerre: a mi időszámításunk kezdetekor vésték ki a sziklákból, ez csak azt bizonyítja, hogy valamire még emlékezett egy ősi nép örököse.

A Tiahuanacói birodalom fejlődésének csúcsát i.sz. 500-ban érte el, majd i.sz. 1000-1200 körül omlott össze. (A birodalom kiterjedése térképen: indianer-welt.de/ sued/huari lapon)

Az inka nép a 15. sz. közepén telepedett meg e kultúra romjain, beköltözött az épen maradt építményekbe s elkezdte meséjét szőni egy csodálatos emberről, aki elhozta nekik a tudást… Minden legendának van alapja, csak nem egyetlen ember érkezett ősidőkbe az amerikai földre…