Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A következő kultúrákat szintén a napisten hit köti össze egymással, annak ellenére, hogy sokszor évszázadok választották el őket egymástól.

Ezek a nap-isten hiten alapuló kultúrák: a korai chavin kultúra, a bolíviai tiahuanaco kultúra, és a perui partvidéken a mochica kultúra.

Ahogyan Roman Herzog írja az ’Ősi Államok’ c. könyvében,- bár Ő egy olyan területről ír, melyet igencsak behatóan tanulmányozott a régészet – ám ettől még tökéletesen érvényes az amerikai földrészre is:

A mezopotámiai történelem .. alapmotívuma…: egy-két évszázados időközönként mindig új nomád hullámok törtek be a kultúrvidékekre, ott letelepedtek, lassanként magukhoz ragadták a hatalmat, és ugyanakkor átvették az őslakosok magasabb kultúráját.”

Így történt ez az amerikai földrészen is..

 

 Chavin de Huantar ősi fővárosa 3150 m magasságban fekszik a „fehér” hegyek, a szárazföld belsejében futó második andoki hegylánc csúcsai között. Ez a felföldi völgy termékeny talajú, csapadékos, és a Huachesca folyó táplálja, mely a Maranonba, az Amazonasba és végül keleten az Atlanti-óceánba ömlik. A fekete és a magasabb, hófödte hegyláncok a szárazföld belsejében húzódnak, a partvonallal párhuzamosan középen osztják ketté Perut, és hatalmas akadályt képeznek a kelet-nyugati kapcsolatokban. A szertartási központ is két hágó (összesen a tízből) találkozásánál helyezkedik el, kihasználva az andoki kereskedelem előnyeit. A két vonulat Limától dél-keletre egyesül, majd három párhuzamos hegyláncra bomlik ismét, melyek végigfutnak Perun. A nyugati, a középső és a keleti vonulat Cuczótól délre, a felvidéken olvad egybe, aztán újra szétválik, ezúttal két hegyláncra: a nyugati délre fut, míg a fő vonulat délkeletre tart, felföldi útvonalat biztosítva Tiahuanacóba a mai Bolívia területén.”

(Maurice Cotterell: Viracocha elveszett sírja)

 

A jelenleg elfogadott történelmi tézisek szerint a Chavin kultúra az ősi Peru i.e. I. évezred elején létesített vallási központja Chavin de Huántar.  Ez a ’város’ volt i.e. 800-200 között az andoki népek vallási központja.

Ugyanakkor szemmel látható, hogy több kultúra is érintette ezt a területet. Maguk az épületek azt sugallják, hogy a megalitikus építészeti formák, melyek az ősi napkapunál fejeződnek ki a legerősebben, nem ugyanannak a népnek a hagyatéka, amely apró kövekkel ezeket körbeépítgette. Az a rengeteg spirálornamentika amelyet a későbbiek folyamán, - ez a korszak dokumentálható a történészek számára – átvettek az ’újonnan érkezők’, igencsak érdekesen keverednek itt. A természeti népek vallási formái, melyek főleg állatfigurák, - amerikai jellegzetesség a jaguár, kígyó, ragadozó madár – egyszerre jelennek meg, érdekes egyveleget alkotva a szemlélődő számára.

’Kedvencük’ volt például egy karvalycsőrrel kombinált emberfej, melynek az orrából mintha egy vámpírfog lógna ki, ezekkel díszítették az épületek falát. Ha a spirál-formákat külön szemléljük és körülnézünk a világ más tájékán is, akkor óhatatlanul is felmerül egy-két következtetés. Miért van az, hogy egy ennyire rémisztő figurákkal manipuláló vallás bukkant fel, mint a perui részen, mint közép-Amerikában? Az ’eredeti’ vallás, amely az indián népesség birtokába jutott miért torzult el ennyire? Úgy hiszem, hogy sehol a Világon nem látható annyi rémisztő figura, mint amennyivel itt találkozhatunk.

Pedig csodálatos tudást sajátíthattak volna el, ha jó kezekbe kerül. Van egy figura, akit egy hatalmas monolitra véstek a korabeli művészek, mintha önmaga megsokszorosított tükörképe lenne. Ezt úgy oldották meg, hogy az alak feje fölött folytatódik a fej ismétlése, egy igen érdekes fejfedő (korona, jelkép) megsokszorosításával együtt. Ha egy istent akarnánk ábrázolni, - kőbe vésve – és azt akarnánk megmutatni, hogy ez az isten akár végtelen nagyságura is kiterjeszkedhet, - akkor ma sem találhatnánk jobb művészi megoldást.

Ugyanakkor az örökös ismétléssel a természet egyik legnagyobb csodáját a fraktálgeometriát is megjeleníthették a korabeli ábrázolóművészek. (A fraktálok olyan különleges matematikai alakzatok, melyeknek egyetlen apróbb részletét kiragadva és felnagyítva megkaphatjuk az egész alakzatot. A természetben a fák, a levelek vagy bármilyen növény ezt a geometriai mintát követi.) A feltételezés talán nem is oly merész, ha belegondolunk abba, hogy ezek az emberek még szoros kapcsolatban éltek a természettel, mindennap megfigyelve azt.  Ha mindehhez még hozzávesszük az inkáknak azt a hitét, hogy mindenben (fában, kőben, vízben), úgynevezett ’huacak’ laknak, akkor azt is mondhatjuk, hogy ezek az ábrázolásmódok lehetnek akár ennek a hitnek megtestesített ábrái is… A nép életbemaradása mindig is összefüggött a mezőgazdasággal, az pedig a természettel, így hát semmi különös nincs abba, hogy mágikus hatalommal ruházták fel a természetben található dolgokat.

Ugyanott megjelennek rémisztő démon-szerű lények is, hatalmas „karom”-fogakkal rémisztgetve az embereket. Ennek a alaknak is megtalálhatjuk végtelen kiterjedésű változatát.

Chavin de Huántar városa Peruban van, mégis olyan jelek tömege található benne, melyek több meglehetősen távoli kultúra jegyeit hordozzák magukba.

Az apróbb alakokból az is kiderül, hogy még az olmecok ’importált’ kultúrköre is rányomta a bélyegét a chavin kultúra számos területére.

Nem is olyan nagy csoda ez, ha figyelembe vesszük, hogy a tollaskígyó szimbóluma is Közép-Amerikából indult el, és még az inka kultúrában is megtalálhatjuk nyomait.

Ráadásul a démonikus alakok ugyanúgy jellemzői az olmec-oknak, akik ez idő tájt Közép-Amerikában építgették szakláris épületeiket, mint az őket követő majáknak, toltékoknak, aztékoknak, akik ha lehet még rémisztőbb figurákkal népesítették be a földöntúliak panteonját.

A végtelenített kiterjedésű istenségek geometriai alakjai mindenképpen az ind vallási kultúrára asszociálnak. Ha például Káli isten ijesztő, sokkezű figuráját hasonlítjuk össze a chavin vallás véseteivel, akkor a hasonlóság megdöbbentő. Azt hiszem, hogy számtalan – a mai Peruban, Bolíviában – épült magas-civilizáció elsősorban kelet felől érkezett, az óceánon túlról, melyről könnyedén megbizonyosodhatunk, ha nyitott szemmel nézzük a megmaradt régészeti anyagok véseteit, figuráit is.

Maga a végtelen fogalma is csak az ind kultúrkörre jellemző. Persze ebben az időben már a hajózás és a kereskedelem olyan magas színvonalat ért el, hogy Indus-völgy népe mint Mezopotámiával, mint Egyiptommal kapcsolatban állt. Miért ne indulhattak volna el az ellenkező irányba is „körülnézni” és akár civilizációt alapítani?

Hozzátenném, hogy a chavinok csodálatos ékszereket készítettek, arany és rézművességük első és egyedi mivolta messze emelte őket a korabeli civilizációk tudás-színvonala fölé.

 

Egészen 1988-ig nem is találtak az amerikai földrészen korábbi fémmegmunkálásra utaló nyomokat, ekkor bukkantak rá ugyanis Mina Perdida-ban (jelentése: elveszett bánya) olyan 3400-2900 éves rézlemezekre, melyeknek megmunkálása még a kutatók szerint is ’importált’ technikák ismeretében készültek. (A leleteket Richard Burger, a Yale Egyetem Peabody Természettudományi Múzeumának igazgatója és Robert Gordon, a Yale Egyetem geológusa találta meg.)

Mina Perdida-t kb. 1000-1500 fő ’lakta be’, akik szemmel láthatóan nemigazán akartak terjeszkedni. Építettek ugyan egy szertartásokhoz kiválóan alkalmas piramist kb. i.e. 2000-ben, de annak ellenére, hogy a régészeti leletek szerint ezer évet eltöltöttek egy helyen, tovább fejlődésnek, építkezésnek semmi nyoma. Márpedig ezer év nem kis idő és az emberi fajra nem jellemző a ’csöndes elégedettség’, sem a hódítási vágy hiánya..  Talán ez a hely csak egy iparosoknak fenntartott hely volt? Vagy egy, a Casma-völgytől elszakadt csoport lehetett? A piramis formája mindenesetre ezt a feltételezést sugallja. 

I. e. 1000-ben aztán innen is továbbálltak, s hogy merre vitték tudományukat, azt csak találgatni lehet.

(forrás: sulinet.hu/cgibin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Adbx&url=/eletestudomany/archiv/1998/9850/tud-vil/ujvilag/ujvilag.html)

 

Mivel az amerikai földrészen az őslakosok és a ’betelepülök’ között folyamatosan áramlottak különféle tudásanyagok, ezért a mochica-kultúrán el sem kellene csodálkoznunk. A mochica-k régészeti anyaga ugyanis érdekes egyvelegét alkotja a barbárságnak és a civilizációs túlfejlettségnek, a magasfokú tudásnak és a legalacsonyabb rangú mágiának…

A mochicák a Chavin kultúra területén telepedtek meg, i.e. 100- i.sz. 700-ig öntözőcsatornákat, piramisokat, palotákat és templomokat építettek.

Ez a népcsoport egy igen érdekes, ’civilizációs szemmel’ nézve meglepő fejlettséget ért el anélkül, hogy valaha is az írás-tudomány birtokába jutottak volna. A Chavin vallás számos elemét átvették, megtanulták a fémművességet, sőt annyira beleszerettek, hogy sírjaik ’felszereltsége’ az egyiptomiéval vetekedett. Építményeik formája, alapanyaga szintén átvett ’tudomány’. Öntözési technikákért sem kellett a szomszédba menniük, hiszen mint láthattuk már több ezer évvel ezelőtt idehozta egy ’mindentudó’ népcsoport.

 

„A XIX. sz.-i felfedező, Alexander von Humboldt fedezte fel az Antarktisztól az Egyenlítő felé a chilei és perui partvonal mentén futó jéghideg tengeráramlatokat. Ezek a vizek, melyek pingvineknek, fókáknak és sok más fajnak adnak otthont, az Egyenlítőtől délre forró, trópusi felszíni áramlatokkal folynak össze, s az itt képződő vízpára állandó ködfátyolba burkolja a perui partvonalat. A kialakuló ki üvegháztatás visszatartja az egyenlítői meleget. A hideg tengeráramlatok hatására ugyanakkor a csendes-óceáni légáramlatok túlságosan korán kondenzálódnak, és a csapadék a part menti vizekbe, és nem a melegebb partvidéki szárazföldre esik. Ez a hatás leginkább a Santa völgyében, a perui partvidék középső szakaszán figyelhető meg, ahol a part menti áramlatok visszafordulnak a Csendes-óceánba. Egy régi mondás szerint „a nap soha nem süt Limában” –de igazából sehol a part barátságtalan vidékén. A kietlen sivatagokban semmi sem tenyészik.

A part menti sivatagok tovább súlyosbítják az aszály problémáját: a szárazföldre érkező kis nedvességtartalmú levegőt felmelegítik, megakadályozva a csapadékképződés és az esőzés más part menti vidékekre jellemző folyamatát. Ehelyett a hatalmas szürke felhők az Andok, a fekete hegység legnyugatibb vonulatánál gyülekeznek. Nagy magasságban és alacsony hőmérsékleten a felhőkből esni kezd az eső, és víz zúdul a hegyi patakokon és folyókon át a völgyekbe és az óceánba alant.

A megduzzadt folyók a part menti sivatagokon vágnak keresztül, és termékennyé varázsolják a völgyeket, melyek hatalmas zöld ujjakként nyúlnak a hegylábaktól az óceán felé.

A mochicák ezekben a Peru északi partvidékén fekvő völgyekben telepedtek le. Itt építették ki gazdaságaikat és alakították meg közösségeiket. A Sipantól keletre, a Lambayegue-völgyben húzódó Pampa Grande lakossága pl. elérte a 10 ezer főt, más völgyekben pedig csaknem 40 ezren éltek. 

” ( Maurice Cotterell: Viracocha elveszett sírja)

Eddig több mint 350 feltárt temetkezőhely árulkodik a mochék civilizációjáról. Előkelő halottaikat vályogtéglával bélelt építményekbe temették, a holttesteket mellé a vadász-, halász-, harci, büntető, és a szexuális életből vett jelenetekkel díszített ezüst-, arany- és réztárgyakat helyeztek. Gyönyörűen megmunkált kerámiaedényeiken, szőtteseiken, falfestményeiken és arany, ezüst és réztárgyaikon művészien örökítették meg mindennapjaikat.

A mochicák leghíresebb leletegyüttesét a Sipani úr sírjában találták meg.

Ezt a leletanyagot már csak azért is érdemes ’végigrágni’, mert az előző civilizációkból ilyen gazdag leletanyag nem került elő, viszont sok mindent elárulhat azokról is, akiktől a mochék tanultak. Sőt! Ha a mochékat egy igen tanulékony, ám eredendően csiszolatlan népnek tekintjük, akkor minden szimbólum, ami a sírokban szerepel tulajdonképpen gyűjteménye azoknak a civilizációnak, amelyik az i.e. 4000 év környékén érkezett ide Dél-Amerikába.

1987.-ben kezdték feltárni egy moche napkirály sírját, akit Sipan urának neveztek el.

 „A kutatók 1137 agyagedényt találtak a halottak körül, melyek közül sokat nyakuknál összekötözött, meztelen foglyokat ábrázoló kép díszített. …Más agyagedényeken fegyveres harcosok láthatóak, és akadnak olyanok is, melyen játszó férfiak tűnnek fel…

…A koporsó teljes tartalmát kb. 3 négyzetméternyi vékony rézlemezbe burkolták. Ezt hímzett gyapjútakaró fedi, s az egészet vörös finom, gyapjútakaró – az áldozat szimbóluma – fogja össze. A vékony rézlemezhez rézpántot erősítettek, mely a halott rézzel díszített lába alatt húzódik.

A rejtekhelyen 13 díszes gallért találtak, melyek közül sokat több ezer igazgyöngyből készítettek úgy, hogy a felfűzött gyöngyökben 0,4 mm átmérőjű lyukat fúrtak. ..

Egy másik nagyméretű nyakbavaló, mely 10 nagy arany „földimogyoróból” állt, csüngött a nyakából. …

Tömör aranylemezkék fedték a szemeket, az orrot és a szájat. Az arcot … félhold alakú denevérmaszk takarta. Jobb kezében díszes, pálcaszerű aranyjogart, baljában ezüstkést tartott. 72 félkör alakban elhelyezett üreges aranygomb díszítette a gallérok szegélyét. A halott mellkasán emellett még egy, 16 korongból álló nyakéket találtak. ..

A holttest két tárgyon feküdt, melyek a régészek szerint félhold alakú „aranykések” ... A sír rekonstrukciója arra utal, hogy a két dísz az elhunyt derékszíjáról csüngött le hátul, és ugyancsak kettő elöl.  Ezeket 8 aranygömb alkotta, melyek félkör alakban kapcsolódtak egymáshoz.

Ai Apaec – a mochicák jaguár főistene – ember alakban ábrázolja az istent hatalmas tépőfogakkal és ráncos, macskaszerű arccal. Jobb kezében kötelet tart, melyről levágott emberfej lóg, baljában pedig a régészek által „áldozati késnek” nevezett tárgyat. Emiatt gyakran utalnak rá „lefejezőként”.

…Ai Apaec macskaszerű arca az istenség jaguár mivoltát ivatott ábrázolni. Magát az állatot barna foltos, aranyszínű bundája miatt a maják a barna foltokkal (napfoltokkal) borított arany Nap földi megtestesülésének tartották, és ugyancsak istenként tisztelték.

Még egy úgynevezett „kést” találtak Sipan urának koponyája alatt. Ha alaposabban megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a félhold alak pontosan olyan, mint a sugárzó lélek, az alsó szélén két, egymáshoz közel elhelyezkedő félhold alakú bevágás van, melyek a maja reliefeken ábrázolt dicsfény vagy lélekhez hasonlítanak leginkább. A felső él ugyanakkor elliptikus: a Föld Nap (fény) körüli pályáját szimbolizálja. ..

Sipan ura nagyméretű arany és türkiz fülbevalót viselt, mely részletei miatt figyelemre méltó. Peremét 42 aranygomb alkotja. Ezen belül türkizkő mozaik szegélyezi a középső aranykorongot, melyen 3 férfit ábrázoltak: egy aranyalakot, balján és jobbján egy-egy türkiz mozaik harcossal. A középső, háromdimenziós alak Sipán urára emlékeztet. Teljes díszben láthatjuk, jobb kezében aranyjogarral, baljában aranypajzzsal. Arcát arany denevérmaszk fedi, arany fény sugárzik a fejéből és négy Ai Apaec-félkör csüng a derékszíjáról.

A kis alak öltözéke különbözik attól, melyet Sipan ura viselt, bagolyfejes nyakéke ugyanakkor pontosan olyan, mint Sipán régi uráé, akit a piramis legalsó rétegébe temettek …

A régészeti rekonstrukción Sipan ura kúp alakú csengettyűkkel szegélyezett aranytunikáját viseli fehér halotti inge fölött, lábán pedig rézből készített szandált.

Két zászlószerű aranypajzs fedte a koporsó tartalmát. Az egyik pajzs közepén különös emberke látható kalapban. Ugyanez az alak tűnik fel a másik pajzs négy sarkában és Sipan urának mellkasán. ..

A sipáni sírépítményből előkerült más ékszerek vizsgálata során a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a kalap valójában a Napot szimbolizálja. A kalapos kis ember tehát a Napot jelképezi….

A pap sírját a legfelsőbb terasz déli végében fedezték fel a régészek. Egy csonkolt lábú „őr”- hasonló Sipán urának sírjában találthoz – tűnt elő először egy nádkoporsóban. Alatta tetőszerkezet maradványaira bukkantak az ásatók, mely egy nagyobb sírt fedett. Körülötte több száz, férfiakat (hiányzó végtagokkal) ábrázoló agyagedény hevert nagy összevisszaságban. A karokat és a lábakat külön halomba rakták. Harcosokat mintázó agyagkorsók őrizték az elhunytak nyugalmát a sír négy sarkában. ..

A sírban fekvő férfit a régészek nevezték el „papnak”, akik úgy hitték, hogy csodálatos fejéke baglyot ábrázol, melyet azonosítottak a bölcsességgel, a tudással és az éjszaki égbolttal (csillagászattal). Azonban ha közelebbről megvizsgáljuk a szóban forgó fejeket, láthatjuk, hogy a „bagolynak” nagy, hegyes füle van, olyan, mint a denevérnek. A „bagoly” valójában denevér, a fejék tehát a denevéristent, a halál istenét mintázza.

A pap arany és türkiz fülbevalót viselt, Sipan uráéhoz hasonlót, de itt középen aranyfej látható, Sipan régi urának arcvonásaival, akinek földi maradványait a piramiskomplexum legalsó rétegében találták meg.

..A pap két nyakéket visel: mindkettőt kilenc aranyozott rézfej alkotja, melyek arca hasonlít arra a maszkra, melyet Sipán régi ura viselt. A felső nyakék fejein a régi úr mosolyog, fehér kagylóhéjból készített fogai kilátszanak. Az alsó nyakék kilenc fején Sipán régi ura komor arcot vág. …

A sír déli részéből nádkoporsó került elő egy gyermek, egy kutya és egy kígyó maradványival.

A pap jobbján, arccal lefelé egy fiatal nő feküdt, lábánál lefejezett lámával.

Bal oldalra rézkoronás fiatal nőt temettek, mellé pedig nádkoporsóba egy férfit, fejjel a pap lábához.

Az egyik halott két fülbevalót viselt, melyek a napszelet ábrázolták. Nem kétséges, hogy ezeken az ékszereken szándékosan mintázták meg a Napot. A sipani sírokból előkerült egyéb tárgyak a Napot lyukas korongként, keresztként mutatják, de vannak közöttük a Nap mágneses szerkezetét szimbolizáló példányok, sugárzó napkorongok, naprendszert jelképező korong, olyan ékszer, melyen jól kivehetőek a Nap egyenlítői és poláris mágneses tartományai.

A pap két nyakéke alatt két napsugár-jellegű gallért viselt. Arany napkorong fedte a száját. ..

Sipan urához hasonlóan nála is ott volt a sarló alakú, un. kés, melyek egyik fele ezüst, másik fele arany. Testét aranyozott lapocskákkal kivarrt pamutlepel fedte, és a koporsót vörös gyapjútakaróba burkolták.

Sipan régi urának sírját a felszín alatt kb. 6 m mélyen, a legalsó, hatodik rétegben a piramis alapzatában találták meg. A temetkezés idejét i.sz. 100 körülire datálják.

A sírmelléklet mennyiségét és minőségét tekintve megegyezett Sipán uráéval, sőt talán meg is haladta azt. Az egyik legérdekesebb lelet a 10 csészealj formájú aranyozott rézrekesz alkotta nyakék. A rekeszek tetejét pókhálószerű rács – hét koncentrikus körre 140 ponton 20 küllőt forrasztottak – fedi, mindnek a közepén 7 darabból készített aranypókkal. A pókok potrohát 9 ovális gömb keretezi Sipan régi urának arcát.

Minden póknak 8 lába és két csápszerű nyúlványa van… A probléma az, hogy a pókoknak nincs csápjuk. Csak a rovaroknak van csápjuk, de a pókokkal ellentétben csak 6 lábuk van. Emellett a rovarok teste 3 fő részből –fej, tor és potroh – áll, míg a pókoké csupán a fejtorból és a potrohból. Ezt a részt keskeny „derék” köti össze, mely a rekeszek tetején ábrázolt pókok esetében hiányzik. ..

Minden pókos rekesz belsejében 3, tojásokat (petéket) jelképező aranygömböt találtak. A gömbök be vannak hasítva, mintha „egyenlítőt ábrázoltak volna rajtuk ….

A pókos rekesz alsó részének rajzolatán három csavarvonalban elhelyezkedő „tollas kígyót” láthatunk..

Az egyik gallért körül az ásatók egy másik 10 db-ból álló nyakék szétszórt maradványaira bukkantak. A 10 rekesz felépítését tekintve hasonlított a 10 pókos rekeszre, de ezek tetején macskaszerű (jaguáréhoz hasonló) arcokat ábrázoltak éles, kagylóhéjból készített fogakkal. Alsó felületükön 3 helyett csak két, spirálvonalban elhelyezkedő kígyót láthatunk. Ezek a Napot személyesítik meg jaguárként és tollas kígyóként.

Bal kezében a Sipan régi ura ezüst-, jobbjában aranyjogart tart, melynek markolatát napsugarak díszítik. Egy másik lelet a Sipan régi urának vonásait mintázó aranyozott rézmaszk, fején dicsfénysarlóval, homlokán bagolyfejjel, fülbevalóval és nyakában 5 bagolyfej alkotta nyakékkel. A bal szem hiányzik üregéből, a jobb szemet kagylóhéj fedi, mintha csukva lenne.

Sipan régi urának arca egy különös, rákszerű antropomorf alakon is megjelenik. Ez a nagyméretű, 60 cm magas aranyozott rézalkotás megdöbbentette a régészeket. Hét bagolyfej alkotta nyakéket visel, egy bagolyfej pedig a fejékét díszíti. A rák testtartása ugyan az, mint a Sipan urának és régi urának sírjaiban fellelt kalapos emberé: két ollóját felemeli…

 (Maurice Cotterell: Viracocha elveszett sírja)

 

A ’napimádat’ ezen megjelenítései igencsak meghökkentőek és elgondolkoztatóak, hát még ha belegondolunk, hogy a mochék honnan vették ezeket a szimbólumokat. Mert abban egészen biztosak lehetünk, hogy minden ’képzőművészeti alkotás’, melyeket a sírokban találtak egy átvett vallás (vagy tudomány) fontos részei voltak. Ugyanakkor átvehettek más vallásokból olyan elemeket is, ami már elég nagy zűrzavart okoz az eredet kérdésében, s bizton belekeveredtek más hitek is. – Mint Viracocha-nál is láthattuk hogyan lesz egy botos figurából fehér isten az inkáknál, miközben ez ’isten’ több mint 3000 évet ’járt be’ Dél-Amerika vidékein.

A mochék barbarizmusára számtalan példát találhatunk, én csak egyet ragadnék ki közülük:

 

Az észak-perui Trujillo közelében lévő Huaca de la Luna egy 34 méter magas, piramisszerű, kővel kirakott, lapos tetejű építmény, melynek belsejében Santiago Uceda, a Trujillói Múzeum igazgatója és kutatócsoportja rendkívüli temetkezési helyre bukkant.

A sírépítmény falain tömérdek aranyat, ékszert és köpenyt viselő embereket láthatunk. Ők lehettek a „harcosok, akiket Ai-Apaecnek (Megfojtóknak) neveztek. De ugyanitt láthatók sámánok is, akik lefejezték és feldarabolták azokat az embereket, akiket az isteneknek áldoztak fel. A szerencsétleneket párbaj során választották ki: két harcos összemérte az erejét, s aki a gyengébbnek bizonyult, azt feláldozták.

Ráadásul még kannibalizmusra utaló nyomok is vannak: megeszik az áldozatot, és a vérét pedig megisszák. Aki győzött a párbajban az volt a szerencsésebb: olyan köpenyt viselhetett, amelyek arannyal, smaragddal és egyéb drágakövekkel volt kirakva.  A "denevér" álarc pedig a legerősebb harcosnak járt. (Forrás: www.unitru.edu.pe/arq/hluna.html sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/ lst?kat=Agbo&url=/eletestudomany/archiv/2001/0141/04.html - 24k )

Semmivel sem akarom a moche nép érdemeit kisebbíteni, de a véráldozatokra utaló nyomok melyek érdekesen keverednek egy jóval magasabb tudással, nekem valahogy azt sugallják, hogy egy ’barbár’ törzs hogyan tud továbbvinni egy számára ismeretlen vallást. De nemcsak a mochicák-ról van szó! A későbbiekben is látni fogjuk, hogy az amerikai földrészre érkező magasabb kultúrák egy igencsak a civilizációs létra alsó fokát taposó népeknek, mint tudta átadni fejlett tudását. Mennyire eltorzult ez a tudás a valóban kőkori fokon álló népek ’kezei között’. Mennyi barbarizmussal és vérrel keverték el úgy, hogy az eredeti tudásanyagra már rá sem lehet ismerni. Megfejteni azt, hogy honnan érkezethettek a tanítómesterek lehetetlennek tűnő feladat.

Mindenesetre néha felcsillan a remény, hogy rábukkanhatunk egy-egy eredeti szálra, a mochék esetében a szexualitást ábrázoló szobrok egyértelműen vezetnek el a helyes megfejtéshez. Az a rengeteg mochica kerámia melyet ez a nép megformázott, 50 százalékban csak nemi aktusok bemutatásával foglalkozik.

Federico Kauffmann Doig írt egy könyvet az ókori Peruról, középpontba állítván a testiséget, az akkori erkölcsi normákat, szexuális szokásokat: „A mochica kultúra valószínűleg nem egy nem nélküli, elvont istent imádott, hanem inkább egy isteni párt, egy hímet és egy nőstényt. Ezek a szobrok elárulnak egyet s mást az akkori szexualitásról. Az emberi szexualitás és a természet erotikája egyfajta isteni magasságokba emelkedett. Az anyaföld vagy Föld Istennő - Pachamama - csak akkor adott termést, ha a vizek istene megöntözte őt. Közel ötezer szobrot találtunk abból a korból és ezeknek majdnem a fele különféle pózokban szeretkező párokat ábrázol."

A szobrok a sok kutató véleménye szerint a Káma Szútrában fellelhető ábrákhoz hasonlítanak leginkább. A szobrok alakjai egészen pajzán - néhol szokatlan, néha akrobatikus - pózokban szeretkeznek. A szobrok más része ’erekcióval küzdő’ férfiakat ábrázol a szó szoros értelmében, mivel nemi szervük nagysága sokszor majd hanyattdönti a figurát, arról nem is beszélve, hogy a fejük búbjáig ér.

Vannak bizonyos szexuális-mágikus rítusok, melyek a mai napig élnek a társadalomban: ezeknek a táncoknak, szertartásoknak az a célja, hogy az emberek termékenysége hasonlítson az állatokéhoz és a növényekéhez.

Az erotika ilyenfajta ábrázolásával csak az ind kultúrkörben találkozhatunk, hisz köztudomású, hogy a hinduizmus az egyetlen vallás, mely nemhogy tagadja a szexualitás fontosságát, de még istent is ’állított’ neki. (Bővebben az ’India’ részben)

Mivel a mochicáknak nem volt írásuk, ebből mindenképpen az a következtetés adódik, hogy minden jelkép, vallási forma átvett és semmiképpen nem közvetlen kulturális ’behatás’ következménye. Ha ez a nép messzi földről érkezett volna Peru partvidékére ilyen kifejlett szimbólumrendszerrel ’felszerelve’, akkor magukkal ’hozták’ volna azt az írástudományt, mellyel egy ilyen bonyolult szimbolikus rendszert kifejlesztett kultúrának mindenképpen rendelkeznie kellett. Láthattuk, hogy a Casma-völgyben lévő civilizáció, majd a chavin kultúra időben megelőzte a mochicákat, és még ide sorolhatjuk a bolíviai fennsíkon nyomokat hagyó tiahuanacói kultúrát is. De a következő fejezetbe tárgyalt olmec nép vallás-szimbólumos elemeiből is rengeteget fedezhetünk fel. (Kalapos kis emberke, denevér, félszemű isten, puma: már i.e. 1500-tól használt szimbólumok Közép-Amerikában.) De a legmegdöbbentőbb számomra, hogy a moche figurák között felfedeztem a jógaülés jellegzetes formáját, melyet – tudomásom szerint - először az olmec szobrokon jelent meg.

Bár az egyiktől az idő, a másiktól a tér választotta el, azért a közben élő – és mozgásban levő – népekre hathattak a civilizációk egyes elemei, és hídként szolgálhattak e csomópontok összekötésében. Nagyon nehéz szétbogozni a történelem gordiuszi csomóját, ha azt a vallási hiedelemvilágra tudjuk csak alapozni. Annyira megdöbbentőek a hasonlóságok a moche ábrázolás-világ, az olmec-ok és az indus-völgyi leletek közt, hogy azt biztosra vehetjük: nem pár száz ember érkezett és nem is egy időbe Dél-Amerikába, s talán Közép-Amerikába sem. Az teljességgel lehetetlen ugyanis, hogy egy kis létszámú csoport ilyen jól behatárolható nyomot hagyjon, mint amilyenekkel a moche figurákon találkozhatunk. Csodálatos fémművességük, fejlett kerámiatechnikájuk, - ha az írás tudományát is ismerték volna – egy ősi népcsoportra vezethetne vissza bennünket. De a mochic-ák népe nem volt ősi nép, véres szertartásaik is mind azt bizonyítják, hogy csak képzőművészetek terén tudtak átvenni bizonyos elemeket. Ám hogyan vehették át ilyen konkrétan egy vallási hagyomány- tudomány elemeit, ha nem álltak velük közvetlen kapcsolatban? Ez az a kérdés, amivel egyenlőre még a régészet nem adta meg a választ…

 

 

TIWANAKU (Tiahuanaco) KULTÚRA

 

Bolíviában található egy ősi város, Tiahuanaco, és felette az Andok egyik fennsíkján egy még régebbi város, Puma Punku. Ez az ősi romváros arról nevezetes, hogy hatalmas kőtömbök alkotják. Egy-egy tömb súlya eléri a 150 tonnát, de akad közöttük 440 tonnás is. Ha ez a város az ókorban készült (mint ahogy azt a régészek állítják), akkor a kereket sem ismerő indiánok milyen módon szállították oda ezeket az óriási kőtömböket a 4000 méter magas fennsíkra? Ilyen roppant tömegű kőtömbök szállítása még a XXI. század szakembereit is megoldhatatlan feladat elé állítaná. (Forrás: Kun Ákos Előző civilizációk nyomai)

 

Régóta motoszkált bennem a gondolat, hogy ezek ősi építmények többségét nem úgy emelték, hogy több tonnás kőtömböket cipeltek elérhetetlen magaslatokba. Puma Punku építészeti maradványait nézegetve ez a gondolat már-már rögeszmévé fajult, ugyanis az itt található ’falmaradványok’ egyértelműen valamilyen öntési formával készültek. Erre utalnak azok a csapolások, melyek funkciója mára elvesztette jelentőségét, ám nyomuk megmaradt évezredeken keresztül. Ha a mai modern építkezéseket figyeljük, főleg a készelemekkel dolgozó építőipart, akkor megdöbbentő hasonlóságot fedezhetünk fel az amerikai földrészen található egyes építmények és a modern építészet között. Puma Punku-ban látható maradványok pedig szinte felkiáltójelekkel hívják fel magukra a figyelmet. A mai építőipar elsősorban cementtel és az ebből készített betonnal manipulál, ám vajon hogy voltak ezzel a régmúlt építőmesterei. Elsősorban vizsgáljuk meg, mit is értünk mi ma cement és beton alatt:

 

A cement összetételének alkotóelemei:

- Klinker, melyet magas hőmérsékleten égetnek forgókemencében. (A klinker természetes agyag alapanyagú, zsugorodásig égetett építési kerámia. A kiváló minőségű alapanyag, a gondos előkészítés, a rendkívül hosszú (30-46 órás) égetési idő és a magas égetési hőmérséklet (1050-1200 C) olyan kedvező tulajdonságokat eredményez, amelyek alkalmassá teszik az anyagot extrém környezeti hatások tartós elviselésére.)

- Gipszkő, amely a kötésszabályozásra szolgál. Valamint: granulált kohósalak, pernye, puccolán (trassz), őrölt mészkő. A mészkő a megkötés közben kikristályosodik, miközben vizet vesz fel.

A beton olyan mesterséges kő, amelyet legalább három kiinduló anyagból, cementből, vízből, valamint adalékanyagból állítanak elő. A cement vízzel keverve cementpépet alkot, amely bevonja és összeköti az adalékanyag szemcséket. A cementpép kötése révén a keverék kőszerű anyaggá szilárdul. Ma a betonok tulajdonságait kiegészítő anyagokkal és adalékszerekkel teszik kedvezőbbé, a korszerű betonok öt komponensű rendszerek.

 

Tehát a legegyszerűbb betonkeverék alapanyaga: agyag, gipszkő, mészkő, víz. Csupa olyan anyag, mely a természetben megtalálható és amelyet bármelyik építészettel bíró nép ismerhetett. Láthatjuk, hogy ezek a népek milyen bámulatos tudásanyag birtokában húzták fel épületeiket, miért nézzük tehát annyira ostobának őket, hogy ne tudtak volna korabeli betont előállítani?

Mindenesetre, mind az lenni szokott, erről a gondolatomról is kiderült, hogy korántsem új keletű, az ókori építészet más tudósokat is kutatásra ösztökélt. Igaz, hogy ezek a tudósok az egyiptomi piramis-építészet rejtélyét keresték, ám ha a Földünkön bárhol nyomot találunk a beton használatára, akkor az elterjedhetett szerte a világban.

 

A betont – mai tudásunk szerint – a rómaiak találták fel, ezt igyekezett megcáfolni egy francia anyagtudós Joseph Davidovits, aki megvizsgálta a piramisokból és környékükről származó mintákat. A tudós megállapította a korabeli beton összetételét, s ez alapján el is készítette saját betontömbjét, a Saint-Quentinben található Geopolimer Intézetben. Kovaföldből, dolomitból és mészből – víz hozzáadásával – sikerült is betontömböket előállítania, sőt 10 nap leforgása alatt alkotott egy piramisba is beilleszthető kőtömböt.

Ez a 80-as évek közepén végzett vizsgálat felkeltette a philadelphiai Drexel Egyetem kutatói figyelmét, akik Michael Barsoum anyagmérnök professzor vezetésével letapogató és transzmissziós elektronmikroszkópos vizsgálatoknak vetették alá a mintákat, kielemezve és összehasonlítva ásványtanukat a közeli területekről származó nyers mészkő mintákkal. Barsoum professzor a Discovery News tudósítójának azt nyilatkozta: Az eredmények szerint az építéshez használt anyag ásványi arányai eltértek minden ismert mészkő forrásétól. Ennek legegyértelműbb jele az amorf SiO2 (szilika), az üledékes kőzetekben a SiO2 ugyanis szinte mindig kristályos formában van jelen. A piramisokból származó egyes kalcit és dolomit mintákban megrekedt vízmolekulákra bukkantak, ami ugyancsak nem nevezhető természetes jelenségnek.

(forrás: Balázs Richárd; sg.hu/cikkek/49109/megis_betonbol_keszultek_a_piramisok)